Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám

GÖRÖG IMRE: H. G. WELLS HITVALLÁSA

Az az időszak, amely alatt a világháború katasztrófája közeledett és lezuhant a Földre, mint a választóvíz különítette el egymástól a szereplő és hallható szavú emberek típusait. Nehányan megtalálták, sokan végkép elvesztették igazi ábrázatukat, hangjukat és hitelüket. Ha H. G. Wells írásai ma dübörgő visszhangot keltenek, ha közbeszéd és megvitatás tárgyai mindenfelé s a legerősebb erjesztők közé tartoznak az olvasó tömegek gondolkodásában, jórészt azért van, mert a világkrizis kevés elmét talált olyan bátornak és őszintének, fogékonynak és tanulásra késznek, megbélyegző és vígasztaló szavakban gazdagnak, mint az övét. Wells háborút jósló, háború ellen tiltakozó, a háború s a győztesek igaztalansága, rövidlátása ellen hadakozó írásai 1906-tól 1926-ig: két évtizeden át sorakoznak egymásután. Elfogulatlansága nem adottság, nem az intellectuel hűvös szkepszise, aki kívülről nézi a tömegjelenségeket és kívül áll nemzete mentalitásán és a felcsapó, vagy felszított szenvedélyeken. Wells kínlódik, aggódik, téved és észre tér, fenyeget és bizakodik, kétségbeesik és hitre kap: nincs író, publicista, aki így eljátszotta volna a nyilvánosság előtt egy nemzedék élő, háborgó öntudatának izgalmas jeleneteit. És miután az «Üstökös»-től a «Világtörténet»-ig kifejezte felfogásának egyes fázisait, szükségét érezte, hogy még egyszer átélje és megmutassa összefüggésüket. Mr. Britling regénye híven számot ad arról, hogy gyűrte le pártosságát, németellenes beállítását - és William Clissold világa kegyetlen szatírával, dühös támadással fordul azok ellen, akik a «hősökhöz méltó világ» jelszavával a versaillesi békeművet kontárkodták össze.

Wells negyedfél évtized írói pályafutása alatt az ujságíró és a polihisztor, az író és a hitvalló kvalitásaival dolgozta és hódította meg a szellemi demokrácia: az olvasó százezrek lelkesedését. Az ujságíró egy szeizmográf érzékenységével reagált minden aktualitásra, minden szenzációra, amely a technika, vagy az orvostudomány, a gazdasági élet, a bűnügyi krónika vagy a politika körében felbukkant. A polihisztor garmadába gyűjtötte a természetrajzi, anatomiai, etnografiai, történeti, nemzetgazdasági ismereteket, annyi alapossággal, amennyi szakadatlan, lázas tevékenységével összefért. Az író fürkészte a «szív titkos kamaráit», melegséggel és humorral adta snob kispolgárok, lázongó proletárok, vergődő szerelmesek sorsát. De minden szenzáció, minden ismeret, megértés és hangulat egy hitcentrum köré sűrűsödött: társadalmunk fennálló berendezésének értelmetlenségeit és igazságtalanságait rombolás és osztályharc nélkül meg kell és meg is lehet szüntetni! Ez a hite a háborús időszakban öltött biztos és eredeti formát, a Világtörténetben és William Clissold világában építette meg legnagyobb erősségeit és ma olyan szellemi potencia, amelyet érdemes számba venni.

Nem szándékom itt elemezni, ismertetni Wells 82 kötetre és számtalan kisebb írásra, népszerű előadásra menő munkásságát, nem fogom méltatni, vagy bírálat tárgyává tenni regényeinek irodalmi jelentőségét. Az a hitvallás érdekel itt, amelyet ennyi kötet százezernyi példánya hirdet minden művelt nyelven s amelyet egy szüntelenül termékeny agyvelő, egy energikus, gyakorlati érzékű és szuggesztív egyéniség kisugárzása erősít.

1. Wells hitvallásának egyik alapvető vonása, egyúttal az, amelyet a legtöbbször szemére is vetnek, mint naivat, elavultat: az emberi ész és felvilágosodás hatalmába vetett bizalma. Valóban, minden utópikus regénye, publicista írása tanusítja: Wells a XX. században még ugyanúgy hisz az ész és a felvilágosodás erejében és arra való hivatottságában, hogy az élet és a társadalom jelenségeit megértse és kormányozza, mint akár az öreg Sokrates, vagy Voltaire.

Amikor már elkerülhetetlennek látta a háború irtózatát, képzeletének egy erőszakos mozdulatával ragadta ki magát és olvasóit egy megváltott világba. Akkor úgy érezte, csak a csoda, valami földöntúli beavatkozás emelheti ki az embert a vak szenvedélyek, az elpazarolt és romboló lelkesedések köréből. Anglia partjai előtt dörögnek a tengeri csata ágyúi, az elhagyott szerelmes férfi éppen le akarja lőni vetélytársát, akit pedig a leány szeret, - amikor a Föld belékerül az Üstökös zöld csóvájába, a levegő struktúrája megváltozik és a megújult levegővel együtt átalakul a kábulatukból feleszmélő emberek érzéklete és gondolkodása.

És ime, a megélesedett érzékű, megtisztult gondolkodású emberek azonnal, az első önkéntelen mozdulattal megváltoztatják a világ képét. A süllyedő német hadihajó legénysége arra ébred, hogy egy angol tengeralattjáró matrózai lázasan végzik körülöttük a mentőmunkálatokat, és a kormányok az ébredés első intuiciójával nemcsak véget vetnek a harcnak s azonnal megkötik a fegyverszünetet, hanem olyan meghaladott, apró részletkérdésnek tekintik mindazt, ami a hadüzenetre alkalmat adott, hogy számba se veszik a közös egyetértéssel megoldandó nagy egészségügyi, gazdasági és egyéb problémák tömegéhez képest.

Az írónak semmi kétsége, hogy az ember, mihelyst ennek a tiszta, könnyű és világos belátásnak a birtokába jutott, el tudja intézni a ma reményteleneknek látszó kérdéseket és nem sok időbe telik, amíg az új világ megrendezheti a lim-lomégetés nagy ünnepét, amelyen ujjongva dobják a lángokba a régi civilizáció egészségtelen és ízléstelen ruhadarabjait és berendezési tárgyait, silány nyomtatványait, erkölcstelen szerződéseit és okiratait. De Wells sokkal modernebb fiziologus és lélekismerő, sokkal inkább a hangulat, az érzés és temperamentum, a lüktető életakarás és szociális ösztön embere, mint hogy az Üstökös csodavilágában is kiszakítsa szerves összefüggéséből a racionalitást és így a tudatos gondolkodással együtt a levegőbe állítsa az újjáalkotás egész művét. Az érzéklet és a gondolkodás nem forrása, hanem egyik mozzanata, függvénye az élet folyamatának, szerszáma a cselekvésnek.

«Valahogy megváltoztak az élet benső vegyi folyamatai... az idegrendszer anyagcseréje... Az uralkodó hangulat... a végtelen megkönnyebbülésnek, valami hatalmas, mélységes lelkesültségnek a hangulata...» Az ember nem is változik meg valójában, csak állandósul benne az egyetemes átérzésnek az a szárnyaló hatalma, amelyet ma csak egyes ragyogó pillanatokban, a nagy élmények, nagy szépségek mámorában ismer. «Kiléptem abból az egyéni mély aknából, amelybe félős önzésem annak idején elrejtőzött, lényem kiömlött önmagából és elvegyült az emberiségével, szinte úgy éreztem, én magam vagyok az emberiség...»

Nem hiszem, hogy Wells hitének racionalizmusa meghaladott álláspont volna. A 19. század megtanított arra, hogy az Élet, az Ember és a Világ mérhetetlen és nem fér bele tudatos gondolkodásunk kategóriáiba. Nem tudjuk és nem is kívánjuk többé a logika csipeszeivel felemelni a Titkok fátylait. Azt is jól megtanultuk, hogy cselekvésünkben ösztöneink és megszokásaink rendszere érvényesül és a belátás, a tudatos célkitüzés tehetetlennek bizonyul, ha a tudattalan hatalmakkal ellentétbe jut. De az ösztönök és megszokások rendszere mindig arra a matériára reagál, amelyet a felfogás, az interpretálás szolgáltat és az evolució minden fázisában sokáig célszerűtlenül reagál, mert avitikus értelmezések elzárják a valóság megváltozott elemeitől. A felvilágosodás és a felvilágosítás lassankint hozzáalkalmazza a világképet a megváltozott valóságokhoz és új utat tör, új eszközöket teremt az ősi, tudattalan hatalmak szolgálatában. A szolidaritás, az összeműködés ösztöne ugyanolyan mélyre nyúlik a történelem és a természet rétegeibe, mint a harc. Az a kérdés, megvannak, alakulóban vannak-e azok a feltételek, amelyek közt működési sugarát megnöveli, mintahogy eddig is fokról-fokra megnövelte.

A gondolat nem is szegezheti szembe magát a tudattalan világával, mert nem keletkezhetik máshonnan, mint abból. Csak a megtanult, az idegenből importált, a meg nem értett gondolat lehet küzdőfél, tisztelt vagy leszólt vendég, amíg talajába nem talál és gyökeret nem ver. Mint világító eszköznek, mint szerszámnak viszont egyenlő illetékessége van a valóság egész területén. Csak a reakció és a rezignáció, az érdek, vagy a tévedés tagadja arra való jussát és reményét, hogy az élet és a társadalom még olyan komplex jelenségeit is «értelmezze», még olyan «Ding-an-sich» voltába is sikerrel belemarkoljon. A villám, a tenger és a napfény energiáinak való szerkezete éppenúgy meghaladja a ráció határait, mint a szerves élet, a pszihikum és az emberi közösségek belső folyamatai. Viszont az ember a gyakorlatban sohase mondott le arról, hogy az ősvaló legbonyolultabb formáit is, a gondolat bevált módszereivel, egyre jobban alávesse a hatalmának. Az intuició és a ráció egybekelése, amely a mathematika és a természettudományok terén csodákat mívelt, az élet és a társadalom tudományaiban még csak a mátkaság idejénél tart. Semmi ok kételkedni benne, hogy nászuk ezen a téren éppen olyan dúsan termő lesz, mint azon.

2. «Lényem kiömlött önmagából és elvegyült az emberiségével...» A zöld gőzök kábulatából föleszmélő embernek ez a mondása átvezet Wells hitvallásának egy másik főmozzanatához. Humanizmusnak kellene neveznünk inkább, mint szocializmusnak. Humanizmusnak, a szónak nem filantróp, nem irodalmi, hanem teljes és közvetlen értelmében.

Az Ember új közösségét, amely felé az iró vágyai és reményei szállnak, sokkal bensőségesebb szálak fűzik össze, mint a nemzetköziség és egészen mástermészetűek, mint a kölcsönösség, amelynek ősi formulája, Konfucse és a Testámentum könyveiben egyaránt: amit magadnak nem kívánsz, ne tedd azt másnak. Az ateista Wells, különösen a háború óta, mindig gyakrabban keresi fel a vallásos fogalmazások és hangulatok birodalmát. Mint az öregedő Comte pozitivizmusa, úgy közeledik Wells meggyőződése is az Ember vallásának új koncepciója felé. És éppen úgy hiszi és követeli az emberfölötti Embert, a földi evolució eljövendő szülöttét, akár Zarathustra.

A történelem kezdettől fogva kisebb-nagyobb közösségek gyűrűibe kovácsolta az embert. Egyszerü és homogén hordáktól, vérközösségektől, sokrétű, differenciált egyházi és nemzeti társadalmakig tágította, szaporította, egybefogta, széttörte, egymásbafűzte ezeket az egységeket, míg végre úgy összebogozta és bonyolította az érdekek és szenvedélyek, szokások és meggyőződések, rokonságok és ellentétek, nyelvi, vallási, szellemi és erkölcsi kötelékek hálózatát, hogy minden összeütközés, amely közöttük támad, megoldhatatlan konfliktust, belső meghasonlást jelent éppen a leggazdagabb kultúrájú közösségek legfejlettebb lelkiéletű tagjai számára. Az egyén kikülönödött, szabadabbá vált és válik minden közösségen belül. De annál szükségesebb, annál nélkülözhetetlenebb neki a szerves egység, amelyben az Egyetlen megtalálja helyét és visszanyeri biztosságának, odaadásának, halhatatlanságának elveszett kincseit. Ez pedig csak akkor következhetik be, ha kiépül az új szolidaritás gyűrűje, amely magába zárja valamennyit és lehetetlenné teszi a véres összeütközést és a gyűlöletet mindük között.

Az Ember közösségének vallásos koncepciója egyre élesebben szembeállította Wellset a forradalmi pártokkal. Az osztályharc szervezetei gyűlöletet szitanak, a tömegek forradalmi dühe építeni nem tud és az igazi organizátorok, a nagy egység rátermett kovácsai nincsenek a gyűlölők és rombolók között. A tudomány emberei, a nagy iparágak vezetői, a hitelforrások urai és a világsajtó irányítói kezében van a jövő hatalma és akármennyi korlátolt, önző és lelkiismeretlen ember van is közöttük, a legnagyobb szervezők, a legerősebb agyvelők az ő soraikban találhatók. William Clissold, a Steinhardt Romer, Crest and Co. cég nagy kémikusa, aki, a maga erejéből lett a nagy világcég társtulajdonosává, ezt hirdeti, ez a legfőbb mondanivalója, legmerészebb reménye: a gazdasági és szellemi élet nagyhatalmai közt fog akadni két nemzedéken belül egy elitecsoport, amely tudatára ébred hivatásának és elvezet bennünket az emberi nagykorúság útjára. A választások és szavazások rendszere csütörtököt mondott. Nem tudta kiszemelni a tehetséges és hozzáértő embereket, nem bírta kicsavarni a hatalmat azok kezéből, akiket nem illet és azoknak adni, akik méltók rá. A gyakorlati tudás, a termelés, a publicitás fejedelmei közül azok, akikben magára eszmél a Jövő géniusza, egy szép napon a kezükbe veszik a dolgok irányítását, tehetségük, belátásuk, akaratuk és eszközeik fölényes hatalmával megalapítják az új rendet.

Ez a szociálarisztokrácia, ha szabad így neveznem, William Clissold tapasztalatainak, gondolkodásának végső konkluziója, a szocializmusnak és kapitalizmusnak az a szintézise, amely elhozhatja a Paradicsomot a Földre. Ezt akarja hirdetni, propagálni termékeny agyának minden eszközével. Mert Clissold - s ez esetben bátran mondhatjuk: H. G. Wells, hisz a propaganda mérhetetlen jelentőségében, csodatevő hatalmában. A reklám problémája állandóan foglalkoztatta, a «Tono Bungay»-nek ez a domináló témája. Dickon Clissold, Williamnek rokonlelkü testvérbátyja, a reklám kiépítésére alapítja sikeres karrierjét. S a két testvér biztosra veszi, hogy az emberi fejlődést előrevivő nagy gondolatok csak azért nem hatolnak be kellő erővel, gyorsasággal a köztudatba, mert nem viszik bele a terjesztésükbe azt az energiát, azt a hozzáértést és leleményességet, amellyel silány iparcikkeknek és úszító politikai jelszóknak törnek diadalmas utat. «Ha a szappangyárosok - mondja Dickon - csak annyit tettek volna a szappan érdekében, mint az Akadémiák a tudományért, akkor ma még senki se értene a mosakodáshoz.»

3. Az új Ember legelső, de legegyszerűbb, legkönnyebb feladata a gazdasági és egészségügyi berendezések átalakítása. Erre minden eszköz és módszer a kezében van, csak fel kell használni, ki kell építeni a meglevőket. Mihelyst ki tudta küszöbölni a népek és osztályok harcát és koncentrálni tudja az így felszabaduló rengeteg energiát, a közjólét biztosítása és állandó fokozása nem problematikus.

Máshol vannak az új közösség igazi nehézségei, gigászi erőfeszítésének területei: a kormányzás és a nevelés, a fajok ellentétei és a faj nemesedése, a szerelem és a házasság kérdései körül.

Wells két utópiájában kísérelte meg felvázolni a jövő arisztokratikus rendjének a képét. A «Modern Utópiák»-ban valamilyen átmeneti rezsim foglalkoztatja. Egy önkéntes nemesség gondolatával játszik, amelyen megérzik Plató Államának és a japán «szamuraj»: Nippon hős, okos és győzelmes nemességének akkoriban egész Európát betöltő hatása. Ebben a nemességben mindenki helyet foglalhat, aki a «poietikus» vagy «kinetikus»: a szemléleti vagy gyakorlati energiának bizonyos próbáit megállja és aki vállalja a nagyobb felelősségeket, terheket és szigorúbb életszabályokat, amelyek Utópia vezető osztályára kötelezők. A másik, későbbi Utópia polgárai, «istenemberei» között, akiket tőlünk mintegy három évezred további fejlődése választ el, már nincs szükség semmiféle kikülönödő arisztokráciára. Ott belső szükségszerűséggel, önkéntelen megegyezéssel kerül a döntés és irányítás minden téren a leghozzáértőbbek kezébe és ha valaki azok szavának nem engedelmeskedik, betegnek és beszámíthatatlannak tartják s mint olyat is kezelik.

Angolszász gondolkodó szemében az nem is kétséges, hogy egy organikusabb, tökéletesebb közösségben nem több, hanem kevesebb kormányzásra, kevesebb központosításra, kevesebb adminisztrálásra van szükség. A szocializált termelést és elosztást a világért sem egy monstruózus, még a mainál is monstruózusabb bürokrácia dohos irodáinak papirosemberei fogják végezni. Az egyesek, a szervezkedő csoportok nem válhatnak mechanikus alkatrészekké. Ellenkezőleg, annál nagyobb mozgási szabadság, bátrabb kezdeményezés jut ki nekik, minél önkéntesebb, önkéntelenebb, szervesebb az összeműködés. Hiszen annál nagyobb hasznát is látja, könnyebben is értékeli a közösség az egyén szabadságát és az egyes csoportok kezdeményezéseit és kísérleteit. A népek és osztályok háborúja véget ért, de az így felszabadult energiák elsorvadnának és az új rend meghiúsítaná minden nagy törekvésünket, ha a tehetség, a rátermettség az Ember szolgálatában nem találná meg az erőfeszítésnek, a sikernek, a hatalomnak még szélesebb perspektíváit, mint a marakodás és a gyűlölködés korszakaiban. A tehetséges, rátermett, hozzáértő emberek szabad mozgása és megfelelő elhelyezkedése a legfontosabb eszköz és a legfőbb cél a kormányzat berendezésében, ezt a célt pedig a nevelés intézményei teszik elérhetővé. «Mi keveset kormányozunk» mondja az ifjabbik Utópia polgára -, «mert jót tanulunk. A tanítás a mi kormányzásunk.»

A nevelés apparátusa viszont bizonyos analógiában fejlődik a kormányzáséval. Mert egészségesebb életrendszer, amelyben ösztön és belátás fokozódó összhangba jut és az élet gyakorlatát nem választja el szakadék a közösség hitvallásától, fölöslegessé teszi az agyonnevelést, éppen úgy, mint az agyonkormányzást. Tanítási és nevelési intézményeink és módszereink ma azért szaporodnak gombamódra, mert életünk kaotikus, mert ellenmondásba és képmutatásba ütközünk lépten-nyomon. Wells hódoló szóval emlékezik meg Sanderson-ról, az oundle-i reformiskola meleglelkű, frisselméjű megalapítójáról. Az ő egyéniségében, az ő alapgondolatában, az ő módszerében látta a jövő nevelés úttörő szellemét. Sanderson kísérleti iskolája, a munkaiskola egyik érdekes típusa volt. Műhelyekben, kertben, laboratóriumban, könyvtárban a termelő élet modeljeit alakítgatta tanítványaival. És gyűjtötte a pénzt és anyagot, hogy megépítse az elmult korok életének modeljeit is, végigvezethesse a gyerekeket és fiatalokat az Ember kalandos utazásának nagy állomásain s elindítsa kíváncsian, tettre készen, a következő állomások felé. Az új, egyetemes szolidaritás a vallásos szellem renaissanceával fogja betölteni a nevelést is. «A vallásos lelkesedés, minden eltorzulástól megszabadulva, papi ravaszkodásoktól tisztultan, lehet, hogy hamarosan ismét végigsüvölt az életen, mint egy nagy szélvihar, feltépi az egyéni élet ajtaját és ablakait és lehetővé, könnyűvé tesz olyan dolgokat, amiket mai kimerültségünkben még kívánságnak is sokallunk.»

Utópia teljes embereket akar nevelni, de ahhoz elsősorban azt kell biztosítania, hogy arra termett ivadék kerüljön a Jövő alkotó műhelyeibe. És azért, akármilyen sibólet az egyéni szabadság, beleszól az asszony és a férfi végzetes dolgaiba.

4. A mai asszonyt az író sűrűn megnyilatkozó meggyőződése szerint még sokkal nagyobb távolság választja el a jövő Emberétől, mint a mai férfit. Ezt mutatják regényeiben a férfisorsok, a nőalakok nagy többsége, az elhangzó mondások és megjegyzések. Vannak kivételek, amelyek megerősítik a szabályt. Anna Veronika esze és karaktere, bátorsága és önállósága megüt minden mértéket, párjával szemben is ő a kezdeményező, ő az erősebb és igazabb. De általában Wells asszonyai inkább veszedelmes ellenfelek és játszótársak, többnyire fölényes ellenfelek és játszótársak, de rossz munkatársak és bajtársak, nem egyenrangú emberek. Elgáncsolják a férfi nagy mozdulatait, eltérítik igazi útjáról, szűkké, megoldhatatlanná teszik az életét. És éppen a javabeli férfi nem tud úrrá lenni a vérén s vágyódásán, éppen őt igázza le sokszor az a szépség és csábítás, amely mögött nem talál lelkirokonságot és segítséget, csak meggyötrő, elemi hatalmat. Az «Új Macchiavelli hőse» lelkes forradalmár, él-hal a hivatásáért, az eszméért, de mégis a másik szenvedély, az asszony bizonyul erősebbnek, áldozatul ejti és tönkreteszi.

Csak Utópia országaiban szünik meg az ellentét a férfi hivatása és szerelmi élete között. A jövő Asszonya megint egyenrangú élettárs, mintahogy az is volt, ősidőkben, amikor még nem formálta a férfi éppen a szerelmi élet terén magánál is hiúbbá és hazugabbá.

Utópia hatóságai nem avatkoznak abba, hogy az együttélésnek milyen formáját választják az érdekelt felek. Törvény nem gátolja a viszony felbontását és nem tiltja a házasság és a szerelmi regény egyik változatát sem, amelyet a fajok tradiciói s a temperamentumok és egyéniségek eltérő szükségletei megteremtettek és minden törvény ellenére szüntelenül teremtenek. De a gyermek legdrágább, legféltettebb kincse Utópia társadalmának és ezért jogot formál arra, hogy a gyermek szempontjából hozzászóljon a leendő szülők összeválogatásához. Azért óvja itt is az egyéni szabadságot és semmiféle eugenetika kedvéért sem rendez be tenyésztőtelepeket és nem bízza tudósokra a párok összeválogatását. De vétójogot gyakorol minden esetben, amikor az utód testi-lelki épsége alapos aggodalomra okot.

Ez kardinális pontja Wells világnézetének. A természet brutális, de útravezető módszerrel biztosította a fajok életerejét és továbbfejlését: az írtás válogatott módszereivel. A civilizáció szembeszállt ezekkel a módszerekkel, de még tehetetlen a fajromlással szemben. Kell, hogy elháríthassa az olyan ivadékot, izolálhassa azt az egyént, aki miatt silányabbá válnék az Ember.

Ennek a vétójognak kiépítése és gyakorlása a legnehezebb feladatok közé tartozik, mert ezen alapul a faji kérdés békés megoldása is. Azon a hegyes-völgyes úton, amelynek három évezred alatt a földi isten országába kellene vezetni, mindjárt a kezdetén, a következő évtizedekben és évszázadokban feltornyosul a fajok példátlan összekeveredése, a faji ellentétek félelmes bonyodalma. Kelet-Ázsia sárga néptengere rövidesen áttöri és elözönli mesterséges gátjait és a két Amerika, Ausztrália és Afrika államaiban fehérek és színes fajták között tucatjával támadnak olyan küzdelmek, amelyeknek csak ízelítőjét adja az Egyesült-Államok mai néger- és kinai kérdése.

A testvériség egyházainak hittérítői, valamint a szocializmus apostolai sohsem nézték az epidermisz szerkezetét, sem a koponya alkatát, hanem megkeresték a mindenütt közös gyötrelmek és közös vágyódások lelkitalaját, abba plántálták a hitüket s úgy terelgették új híveiket a maguk földöntúli vagy földi paradicsoma felé. De sem a hit egysége, sem a gazdasági érdekek kiegyenlítése nem jelenti még a faji nehézségek eltünését. Akármennyi érdek és előítélet, szenvedély és részrehajlás, naív elbizakodás és ámítás fűti a fajtisztaság és fajvédelem mai tudománytalan elméleteit és jelszavait - történeti és biológiai tapasztalatok nem igazolják azt az álláspontot sem, hogy az emberi fajták minden kereszteződése és keveredése üdvös vagy közömbös az élet egészsége és színvonala szempontjából. A hellenizmus országaiban és a pax Romana védelme alatt össze-visszakeveredtek az ókori civilizáció összes népei és a képzőművészet s az irodalom gazdag dokumentumai őrzik az Orbis Romanus lakosságának nemzedékről nemzedékre hanyatló testi és szellemi formáit. A népvándorlások újra összegyúrták, nyugaton az indo-európai, a magyar és az orosz síkságon az indo-európai és uralaltáji fajtákat. Perzsiában árja és szemita, az Ozmán birodalomban szemita és turáni vérből és szellemből bontakozott ki az Izlám kultúrája. De a római impériumban egy viszonylag magas művelődés rendje és közbiztonsága védte a lakosság életét, míg a középkor barbár századaiban szüntelen harcok, periodikus ragályok és éhinségek folytatták a természet ősi, kegyetlen szelektív módszereit. Így itt is az alapkérdéssel kerülünk szembe: Megtalálja-e az ember az arravaló energiát és tudást, hogy a természetes kiválasztást magához illő, de éppen olyan célravezető módszerekkel helyettesítse? Hiába fogja át a szolidaritás az élő emberiség minden tagját. Ha nem biztosítja a faj épségét és továbbfejlését, akkor talán felebaráti szeretetet gyakorolt, de az emberszeretetet megtagadta. S ezzel meg is pecsételi civilizációnk sorsát, magára idézi az ősi vérbíróságot, a fátumot, amely eddig elmarasztalta a vénülő kultúrák népeit és új barbárságok kohóiba lökte őket. Megoldható-e ez a csomók csomója a vétójog akármilyen bölcs alkalmazásával? Nyilván csak Istenemberek számára, akik amúgy is ösztönszerűen és tudatosan ügyelnek magukra és az Emberre. De a probléma a közeljövő embereit fogja megrohanni, nekik kell megkísérelni a lehetetlent. És a nyugati kultúra Faust-i akarással egész bizonyosan meg is fogja kísérelni a lehetetlent.

5. Wells koncepciója, amelynek lényeges vonásait itt megmutattuk, de még inkább propagálásának módja és hangja kiszélesítette, lelkesebbé tette olvasóinak seregét, de nagyszámú ellenséget is szerzett neki. Rossz néven vették a fenhéjázó szavakat, a könnyedén osztogatott csapásokat, konzervatív és forradalmi tekintélyek, pártok és személyek, tőkések és proletárok, arisztokraták és tömegek ellen egyaránt. Wells senkit sem támad kíméletlenebbül, mint Karl Marxot, mert Marxban látja a szocializmus megrontóját, elmérgezőjét. Az ő szelleme, egy elkeseredett, egészségtelen életet élő, májbajos ember szelleme hitette el nagy tömegekkel, hogy az emberiség két csoportba oszlik: ártatlan, nemeslelkű, kiszipolyozott proletárok és gonosz, aljas, kizsákmányoló kapitalisták osztályára. Rendszere nem a nemzetgazdaság tényein épül fel, hanem olyan értelmezéseken, amelyeket a pszichoanalizis tudna megvilágítani stb. - De még gyakrabban eregeti nyilait az uralkodó egyházak szolgái ellen. Mert gondolkodásukat gúzsba köti a dogma, a regula és az előítélet, mert se az élet, se az evangélium szava nem térítheti el őket attól, hogy kárhozatos berendezéseket védjenek és szembesítsenek.

A militáns szocializmus és a militáns egyházak vezetőivel szemben a legagresszívebb, mert ők a legmagasabb emberi eszmények, a szolidaritás és a szeretet nevében viszik gyűlölködő harcba híveiket. De kijut a bankároknak és a diplomatáknak, a tanároknak, a generálisoknak és a tengernagyoknak, Lloyd Georgenak és Macdonaldnak, Herriotnak és mindenekfelett Wilsonnak, a «tarka papagály»-nak.

Különösen William Clissold világa bővelkedik ezekben a kemény, szinte a sportember örömével osztogatott vágásokban és sokan a szemére vetették az írónak, hogy egy kis előszóval tiltakozva Clissold és Wells azonosítása ellen, bizonyos felelőtlenséggel és mintegy inkognitóban röppenti el a parittyáit minden és mindenki ellen.

Ezt a vádat alaptalannak tartom. H. G. Wells annyi írásában és előadásában vallott színt nyíltan az álláspontja mellett, hogy őt a bujkálás gyanuja egyáltalában nem érheti. Ha Clissold, a maga erejéből fölcseperedett újgazdag, nagyrészvényes és társadalmi álmodozó sokszor hetykén és skrupulus nélkül fogalmazza meg az ítéleteit, ez a regény konkrét menetéből érthető és könnyű a mondásait kellő mértékükre redukálni. Az angolszász mentalitás hozzá van szokva a szabad és kiméletlen kiszólásokhoz és a nagyközönség sem dűl be vagy rémül meg, ha kiélezett mondásokat hall vagy olvas. Sok minden alaposan megváltozott már a Szigetországban is, de azért még él valamennyire a régi angol bírónak az a biztosságérzete, aki felmentette a forradalmárt a lázítás vádja alól és azzal bocsátotta útnak: «És most menjen, lázítsa fel az országot.» Ezzel a váddal, a felelőtlen vagy könnyelmű támadások vádjával nem is találkoztam Clissold angol kritikusainál.

Súlyosabb az a megállapítás, hogy Wells a társadalmi kérdések terén olyan várakozásokat kelt az olvasóban, amiket nem tud kielégíteni, olyan kérdésekhez szól hozzá, amelyek alaposabb és gyakorlatibb tudást követelnek és hogy alkotó képzelete, amely kalandos és fantasztikus regényeiben olyan termékeny, éppen Utópia országaiban csütörtököt mond és szegényesen működik.

Wells hitvallói jelentőségét kétségkívül csorbítja az a szinte világbajnoki attitude, amellyel sokszor kezeli és elintézi a legsúlyosabb kérdéseket és embereket és azt hiszem, hogy a két Utópia csakugyan Wells legkevésbé sikerült írásai közül való. Lendület, forma, hangulat és hatás tekintetében elmaradnak Wells más fontos szépirodalmi és publicisztikai munkái mögött és a kultúrhistória aligha fogja őket Plató Állama, vagy Morus Tamás úttörő elképzelése mellett emlegetni. Mégis megvan a jelentőségük, mással be nem tölthető helyük az Utópiák gazdag sorában és Wells hitvallását nélkülük csak hézagosan ismertük volna meg. Az viszont közös sorsuk a klasszikus Utópiákkal, hogy a jövő életrendjének, gyakorlati intézményeinek kirajzolásában nem elégítik ki az olvasó várakozását. Költők és gondolkodók sohasem voltak elemükben, amikor gyakorlati berendezések konstruálása volt a feladat, azt szívesen és kénytelenségből átengedik a «kinetikus» tehetségeknek.

De Wells koncepciójának jelentősége és hatása nem azon múlik, hogy mennyire sikerült az Utópiák megírása és hogy mennyi alapossággal támasztotta alá elképzelésének egyes mozzanatait. Ez a koncepció egy őszinte és független elme átélésének, szakadatlan gondolatmunkájának eredménye. Egész oeuvre-jének ez az éltető eleme, a kiküzdött világnézet biztossága és világossága sugárzik belőle. Nincs fanatizmus ebben a világnézetben, nem is fordul a fanatikusokhoz és fanatizálhatókhoz. Agyának felkészültsége, szellemének formái a demokrácia tömegeihez és vezetőihez szólnak, akik egy határozott irányban akarnak haladni teljes energiával, de van veszteni valójuk és összefogni akarnak, nem széjjelválasztani. Egy megcsalódott, szkeptikus nemzedék korában, amikor az intellectuelek az «Untergang»-melankoliájával, a százezrek a tehetetlenség dühével várják a végzetet és tűrik, hogy elmúló hatalmak pallosjogukat az igazsággal cseréljék össze, amikor a gépmadár csodálatos szárnyalása is pénzhajsza, sporthecc és militarizmus szolgálatába csuklik, - H. G. Wells ébreszti, erősíti a közel és távol Jövő nagy alkotásának vizióit, hirdeti és előkészíti a szociálarisztokrácia és a teljesebb Ember eljövetelét.