Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · ANDRÉ GIDE: ISABELLE

ANDRÉ GIDE: ISABELLE
Fordította: GYERGYAI ALBERT Copyright by Nyugat
V.

Négy nap elmúlt s én még mindig a quartfourche-i kastélyban voltam; nem olyan szorongón, mint a harmadik nap, viszont annál fáradtabban. Nem bukkantam semmi újra, sem a napi események során, sem pedig a háziak szavaiban; s ebben a lelki bőjtölésben már-már a kiváncsiságom is haldokolt. Így hát le kell mondanom minden újabb felfedezésről, gondoltam, megint nekifogva az utazás készületeinek: minden makacsul hallgat körülöttem; az abbé szinte megnémult, amióta észrevette, mennyire érdekelne az, amit tud; viszont Casimir nagy bizalma még nagyobb tartózkodásra késztet; már nem merem vallatni s különben is tudok mindent, amit esetleg elmondhatna: vagyis semmivel se többet, mint amikor az arcképet megmutatta.

De, mégis: ártatlanul elárulta, hogy mi az anyja keresztneve. Bizonyosan bolond voltam, hogy ennyire tüzet fogtam egy hizelgő arckép láttán, amely már tizenöt éves is lehetett; s ha Isabelle de Saint-Auréol, ismert szokásához híven, feltünne Quartfourche-ban egy percre, mialatt még itt vagyok, bizonyos, hogy nem tudnék s nem is mernék találkozni véle. Mindegy! a vele való ábránd megmentett az unalomtól; ezek a legutóbbi napok szinte szárnyuk volt, úgy repültek, s szinte csodálkoztam azon, hogy a hétnek vége van. Arról, hogy tovább maradjak, többé már nem is lehetett szó s a munkám se kivánt már semmi újabb késlekedést, de, az utolsó reggelen, még egyszer bejártam a parkot, amelyet az őszidő még tágabbá tett és visszhangzóbbá, s halkan, majd egyre hangosabban szólongattam: Isabelle! . . s ez a név, amely eleinte éppen nem volt inyemre, most egyszerre előkelőnek, titokzatosan szépnek tűnt fel... Isabelle de Saint-Auréol! Isabelle! Látni véltem, fehér ruhában, a fasorok fordulóinál, elosonva; a tétova lombozat közt minden sugár az ő szemét, bánatos mosolyát tükrözte, s mivel a szerelmet még nem ismertem, azt képzeltem, hogy szeretem s ez érzésben boldogan, örömmel figyeltem önmagamra.

Milyen szép is volt a park! s milyen méltósággal tűrte a hervadás bánatát. Részegülten szíttam be a rothadó levelek és mohák szagát. A rozsdaszín gesztenyefák, azok is félig lefosztva már, földig hajlították ágaikat; egynémely bíborvörös bokor a záporon is általlángolt: közelükben a fűnek is élesebbé vált a zöldje; itt-ott kökörcsin is virult a kerti pázsitágyakon; még mélyebben, lent a völgyben, rózsaszín volt tőlük a rét, nem messze a kőbányától, ahol, mihelyt elállt az eső, leültem, ugyanarra a kőre, amelyen a legelső nap, Casimirral üldögéltünk; amelyen egyszer, álmodozva, Saint-Auréol kisasszony is ült már, talán... s látni véltem magamat, mellette ülve.

Casimir gyakran elkísért, de jobb szerettem egyedül járni. Az eső majd mindennap utolért itten, a kertben; amikor jól átáztam, a konyhában szárogattam magam. Sem Gratien nem szeretett, sem pedig a szakácsnő; hiába is hízelkedtem, egy szó nem sok, de annyit sem csaltam ki tőlük. Még a kutya is került, simogatás és csalétek ellenére; Terno szinte egész nap a terjedelmes tűzhely előtt feküdt s mingyárt morgott, ha közeledtem hozzá. Casimir, akit sokszor itt találtam, a tűz szélén üldögélve, babot szemezve vagy olvasgatva, ilyenkor rá-ráütött egyet, mert bántotta, hogy az ő kutyája nem akart barátkozni velem. A gyerektől legtöbbnyire elszedtem az olvasmányát s hangosan folytattam, ahol abbahagyta; ő maga a helyén maradt, egészen rámtámaszkodva; éreztem, egész testével figyel rám.

De ezen a reggelen a zápor oly váratlan volt és heves, hogy a távoli konyhába sehogysem tudtam már beszaladni; ott kerestem menedéket, ahol legközelebb értem; egy elhagyott kertilak volt, láthattátok, a park másik végén, közel a rácshoz; már egészen szétrongálódott: de az első, tág teremben megmaradt a faburkolat, akár egy elegáns kéjlak szalonjában; viszont a szúette fa a legkisebb érintésre is széjjelmállott...

Amikor betaszítottam az ajtót, amely alig volt betéve, pár denevér repült fel, majd a szabadba iramodott, az üvegtelen ablakon át. Azt hittem, múló lesz a zápor, de, mialatt várakoztam, az égbolt végképpen beborult. Tessék, most aztán maradhatok! Fél tizenegy lehetett; ebédre tizenkettőkor hívnak. Megvárom a csengetést, innen is meghallom, gondoltam. Irón, papír, minden volt nálam, s mivel a levelezésemmel úgyis nagyon elmaradtam, saját magam előtt is be akartam bizonyítni, hogy egy órát, akárcsak egy napot, egyformán jól eltölthetek. Csakhogy, gondolkozás közben, mindig rá meg rátértem e szerelmes nyugtalanságomra: óh, ha tudnám, hogy egy szép nap mégegyszer eljönne e helyre, felgyujtanám a falakat is lángoló vallomásaimmal... S lassankint mintegy átivódtam valami fájó unalommal, ami csupa könnytől volt terhes. Ott maradtam, a teremnek egyik sarkába vonulva, mivel szék se volt sehol, amire ülhettem volna, s mint egy eltévedt gyerek, úgy zokogtam.

Bizonyos, hogy az Unalom szó távolról sem fejezi ki az én szinte mindennapos s türhetetlen gyötrődéseimet; hirtelen úrhodnak el rajtunk; a perc minősége jelzi őket; az imént még mosolygott minden s magunk is mosolyogtunk mindenre; s a lélek mélyéből, hirtelen, kormos füst csapódik fel s a vágy és az élet közé ékelődik; mint egy ólomszín választófal, elzárja tőlünk a világot, amelynek színe, szeretete, melege, minden harmóniája már csak megtörve, átformálva, elvontan ér el hozzánk: mindent csak megállapítunk, de semmin sem indulunk fel; s keserves erőlködésünkben, hogy áttörjük valahára a lélek e szigetelő falát, képesek volnánk minden bűnre, öngyilkosságra, gyilkosságra, vagy akár a tébolyodásra...

Így ábrándoztam, felfigyelve a patakzó esőre. A zsebkésem, kinyitva, még mindig a kezemben volt, mióta kihegyeztem vele a ceruzámat, de a füzetem lapjára még egy árva szót sem írtam; az egyik kis falmezőre, a ceruza hegyével, próbáltam felvésni az ő nevét; minden meggyőződés nélkül, inkább csak azért, mert tudtam, hogy így szoktak cselekedni a hű szeretők; a rohadt fa egyre engedett; a betűk helyén megannyi lyuk tátongott; csakhamar, inkább mulatságból, különösebb figyelem nélkül, engedve a rombolás mindennél butább ösztönének, vaktában hasogattam a faburkolatot. Az a rész, amellyel így bántam, ép az ablak alatt volt, közvetlenül; a kerete felső része már egészen széjjelvált, úgyhogy maga a burkolat könnyen fel és le csúszhatott az oldalsó sínek között: ezt azonnal észrevettem, mihelyt a késemmel hozzányúltam s váratlanul az egészet megmozdítottam.

Pár perc mulva a burkolat apró darabokban hevert. A fa-szilánkokkal együtt egy boríték is a padlóra hullt; penészes volt, tele folttal, a fal színéhez hasonló, s eleinte észre se vettem; mondom, nem is csodálkoztam, hogy ott láttam; nem találtam meglepőnek, hogy ott hevert, előttem, s oly teljes volt a közönyöm, hogy még csak kinyitni se próbáltam. Szennyes volt, csúf, szürkeszínű, egyszóval mint a vakolat. Felszedtem, mert nem volt jobb dolgom; gépiesen téptem fel. Két lap hullt ki belőle, teleírva valami nagybetűs, kusza írással, itt-ott már elhalaványodva, sőt látható nyom nélkül. Hogy jutott ide ez a levél? Megnéztem az aláírást s elkápráztam: a második lap alján Isabelle nevét találtam!

Olyannyira lekötötte minden gondolatomat... egy percig szinte azt hittem, hogy énnékem írta mindezt:
 

Szerelmem, itt az utolsó levél... Még csak ezt a pár szót, sebten, mert tudom, hogy ma este már úgyse mondhatok neked semmit; az ajkam, oly közel hozzád, csak csókra lesz hajlandó! Gyorsan, míg beszélni is tudok; idehallgass:

Tizenegykor nagyon is kora van még; jobb volna tán éjfélkor. Meghalok a türelmetlenségtől s tudod, hogy elsorvaszt a várás, de a háznak aludni kell már, amikor én - tenéked - felébredek. Igen, éjfélkor; előbb nem. Gyere elém a konyhaajtóig (a konyhakert fala mellett, mert az árnyékban marad, és eztán ott bokrok is vannak), ott várj rám és ne a kapurácsnál, nem mintha félnék végigmenni, egyedül, az egész kerten, hanem mert az utitáskám nehéz lesz, ruhát is viszek benne, s nem lesz elég erőm ahhoz, hogy oly soká cipeljem.

Igazad van, jobb, hogyha a kocsi a kis dülőnél vár ránk; ott majd könnyen rátalálunk. A majoros kutyái ugathatnak és felvernék a házat: így lesz a legjobb, mindenképpen.

Nem, nem, kedves, tudod, nem volt rá mód, hogy sűrűbben lássuk egymást és hogy élőszóval is megegyezzünk. Tudod, hogy rab vagyok itten s az öregek nem tűrik, hogy akár én járjak hozzád, akár hogy te járj énhozzám. Óh! micsoda tömlöcből szabadulok... Igen, gondom lesz arra is, hogy a kocsiban cipőt váltsak, mert a fű, a kert alján, nedves.

Hogyan kérdheted még, mondd csak, hogy döntöttem-e és hogy kész vagyok-e? Hisz jól tudod, szerelmem, hogy hónapok óta várok s hogy hónapok óta készülődöm! évek, évek óta élek ennek a percnek a reményében! - S hogy vajjon nem bánok-e semmit? - Hát még most sem értetted meg, hogy borzadok mindazoktól, akik hozzám fűzik maguk, mindazoktól, akik idefűznek? Ki beszél most belőlem? a szelíd, a félős Isa? Én barátom, én kedvesem, mivé tettél, mondd, szerelmem?...

Itten, érzem, megfulladok; a másholra gondolok, ami már kezd feltárulni... Szomjas vagyok...

Elfelejtem mondani, hogy nem tudtam hozzáférni az ékszerdoboz zafírjaihoz, mert a néném a kulcsait nem hagyja már a szobájában; hiába próbáltam más kulcsokkal, egy se illett a fiókjába... Ne haragudj; már nálam van anyám egyik karkötője, a zománcos lánc és két gyűrű - talán nincs is nagy értékük, mert sohase hordja őket; de a lánc, azt hiszem, szép. Ami a pénzt illeti... amit tehetek, megteszek; de azért jól tennéd te is, ha szereznél valamit.

Tied minden imámmal. Nemsokára, a te

Isád.

Október 22-ikén, huszonkettedik születésnapomon, menekülésem előestjén.
 

Rémülettel gondolok - ha regénnyé kéne gyúrnom ezt az egész históriát - arra a négy vagy öt lapra terjedő fejtegetésre, amelyet itt, ezen a helyen fel kellene tálalnom: kutatások, tapogatózások, aprólékos elmélkedések a levél olvasása után... Valójában, akár egy erős ütés nyomán, valami félálomba merültem. Mikor végre fülemhez ért, vérem zsibongó zavarán át, egy kettőzött harangszó: második csengetés, ebédre, gondoltam magamban kábán, hogyan hogy nem hallottam az elsőt? Elővettem az órámat: dél volt! Rohantam a szabadba, a lángoló levelet szívem fölé szorítva, hajadonfőtt, a zuhogó eső alatt.

Floche-ék már nyugtalankodni kezdtek, s amikor közéjük értem, lihegve:

- De hiszen ön átázott! teljesen átázott, kedves uram! - Aztán versenyt erősködtek, hogy, amíg ruhát nem váltok, senki se ül az asztalhoz; s mihelyt megint lejöttem, aggódó gonddal kérdezősködtek; el kellett mesélnem nékik, hogy, a kertilakba zárva, hiába vártam az eső szüntét; akkor meg bocsánatot kértek a rossz idő, az elhanyagolt utak, a tán korai csengetés, a gyöngén hangzó harangütés, egyszóval mindenki és minden miatt... Verdure kisasszony kendőt is hozott, amivel, ha akartam, ha nem, be kellett takarnom a hátamat, mivel kissé megizzadtam és még bajt kaphattam volna. Az abbé közben csak nézett rám, szótalanul, torzulásig zárt ajakkal; s oly ideges lehettem, hogy e kutató tekintettől elpirultam és megzavarodtam, akár egy tettenért gyerek. Pedig meg kell szelidítnem, gondoltam ott magamban, mert ezentúl csakis tőle tudhatok meg valamit; csakis ő világíthat be e homályos história titkaiba, amelyekhez, mostan már, inkább a szerelem vonz, mint a kiváncsiság.

Kávé után cigarettát kínáltam az abbénak; ami jó ürügyül szolgált a dialógus bevezetésére, hogy a bárónét kíméljük, a télikertbe mentünk dohányozni.

- Azt hittem, csak egy hétig marad, kezdte az abbé, gúnyos hangon.

- Nem gondoltam eléggé a háziak vendégszeretetére.

- Akkor hát Floche úr iratai...?

- Elkészültem mindannyival... De találtam valamit, ami még jobban érdekel.

Vártam, hogy majd kérdezősködik, de egy szóval sem felelt.

- Bizonyosan jól ismeri, folytattam most már türelmetlenül, a kastély minden zúgát és rejtekét.

Nagy szemeket meresztett, ráncbaszedte a homlokát, ártatlanul együgyű képet vágott.

- Mért nincs itt, a közelünkben, növendéke édesanyja, Saint-Auréol kisasszony, vagy ha tetszik: őnagysága, hogy megossza idejét gyámoltalan kisfia s öreg szülei között?

Az abbé, hogy könnyebben játszhassa a meglepettet, eldobta a cigarettát s széttárta a két kezét, zárójel gyanánt, az arca körül.

- Az ügyei biztosan másutt tartják lekötve... mormogta a fogai közt. Miféle csalafinta kérdés ez?

- Kívánja, hogy szabatosabb legyek? Mit csinált Saint-Auréol kisasszony, vagy őnagysága, az ön növendékének anyja, egy bizonyos október 22-iki éjszakán, amikor a kedvesének el kellett volna szöktetnie?

Az abbé a két öklét a csípőjére szorította:

- Ejha! ejha! regényíró uram! - (hiúságból, gyöngeségből oly bizalmat mutattam vele szemben, aminőre legfeljebb csak a mély rokonszenv jogosíthat; s amióta megtudta, milyen tervek foglalkoztatnak, egyre csúfolódott velem, valami tűrhetetlen modorban). - Csak ne olyan hirtelen, ha szabad kérnem!... És aztán, ha meg nem sértem, hogyan hogy olyan jól tud mindent?

- Azért, mert azt a levelet, amelyet Isabelle de Saint-Auréol a kedvesének írt volt aznap, nem a kedvese kapta meg; én kaptam meg.

Hiába, számolni kellett velem; az abbé úr, hirtelen, egy kis foltot vett észre a ruhaujján s kaparni kezdte a körmehegyével; most már egyezkedni próbált.

- Bámulatos... mingyárt, mihelyt hivatott regényírónak véljük magunk, azt hisszük, hogy jogunk van mindenhez. Más kétszer is meggondolná, mielőtt belenézne egy oly levélbe, amely nem is neki szól.

- Azt hiszem inkább, abbé úr, hogy egyáltalán nem nézne bele.

Mereven tekintettem rá; de ő, lesütött szemmel, csak a foltot kapargálta.

- Pedig hát nem gondolnám, hogy odaadták olvasni.

- Ez a levél véletlenül került csak a kezembe; a boríték ócska volt, szennyes, félig feltépett s nyoma se rajta semmi címnek; amikor felbontottam, láttam, hogy Saint-Auréol kisasszony írta; de kinek a címére?... Gyerünk, abbé úr, segítsen rajtam: ki volt, tizennégy esztendeje, Saint-Auréol kisasszony szeretője?

Az abbé fölkelt; járkálni kezdett, aprókat lépve, fel és alá, hátratett kézzel s lehajtva a fejét; a székem mögé érve megállt; s hirtelen csak azt éreztem, hogy a keze a vállamba markol:

- Mutassa azt a levelet.

- Beszélni fog?

Éreztem a szorításán, hogy reszket a türelmetlenségtől.

- No lám! még feltételt is szabna? Mutassa meg a levelet... egy-kettőre.

- Előbb hagyja megkeresnem, mondtam, hogy szabaduljak tőle.

- Itt van-e, a zsebében.

A szeme jó helyre célzott, mintha csak átlátott volna a kabátomon; csak nem akar megmotozni?

Védekezni nem tudtam volna, mivelhogy az abbé úr nagyobb is, erősebb is volt nálam; és aztán, még akkor is, mi módon bírhatnám a vallomásra? Hátrafordultam, hogy lássam, majdnem az én arcom mellett; az arcát: duzzadt volt, szinte gutaütéses, csúf ránccal a szeme alatt s a homlokán két, hirtelen kidagadó vastag érrel. Akkor aztán, tettetett nevetéssel, nehogy még elrontsak mindent:

- No de vallja be, abbé úr, ön is tudja, mi az a kíváncsiság.

Elengedett; fölkeltem tüstént s úgy tettem, mintha magára hagynám:

- Máris megmutattam volna, ha nem támad rám, mint egy haramia; aztán karon ragadva: - de menjünk a szalon felé, hogy segítségért kiálthassak.

Nagy-nagy erőfeszítéssel sikerült víg hangnemre térnem, de a szívem hangosan vert.

- Tessék: olvassa itt, előttem, mondtam, s elővettem az írást; látnom kell, milyen szemmel olvas egy szerelmes levelet.

De most, hogy megint urrá lett magán, semmi se mutatta az izgalmát, legfeljebb egy kis arcizmának leküzdhetetlen vibrálása. Elolvasta a levelet; megszagolta a papirost, aztán szippantott egy nagyot, összevonva a szemöldökét, szigorúan, mintha a szeme elítélné, amit az orrával vétkezett; majd a papirt összehajtva és énnekem átnyújtva, így szólt, kissé ünnepélyes hangon:

- Ugyanezen az október 22-iki éjen halt meg Blaise de Gonfreville vicomte úr is, vadászat közben, véletlenül.

- Szörnyűség! (és képzeletben máris egy rettenetes drámát láttam). Tudja meg, hogy a levelet a kerti lakban leltem, a faburkolat mögött, ahova a vicomte-nak el kellett volna jönni érte.

Az abbé akkor elmesélte, hogy az idősebb Gonfreville-fiút, akinek a szülei itt laktak a Saint-Auréol-birtok mellett, holtan lelték egy sorompónál, amelyen, a látszat szerint, ép át akart ugrani, amikor a puskája, valami ügyetlenség folytán elsült. Igaz, hogy a puskacsőben egyetlen hüvelyt sem találtak. A dologról senki semmi útbaigazítást nem adhatott; a vicomte-ot senki se látta, egyedül ment el hazulról; de másnap, a quartfourche-i parkban, azon kaptak rajt egy kutyát, hogy a kertilak közelében egy vértócsát nyalogatott.

- Akkor még nem voltam itten, folytatta az abbé úr, de azok az adatok, amelyeket összegyüjthettem, azt mutatják, hogy Gratien követte el a gyilkosságot; bizonyosan felfedezte úrnője viszonyát a gróffal, s talán előre gátat vetett a szökési tervnek is (bár a tervről én se tudtam, míg a levelet nem olvastam); keményfejű, vén szolga ez, valóságos fatuskó, aki, ha gazdái javát védi, nem retten vissza semmitől.

- Hogyan, hogy nem csukták le?

- Senkinek se volt érdekében, hogy a törvénynél följelentsék, s Gonfreville-ék és Saint-Auréol-ék egyaránt féltek a mendemondáktól; ugyanis, pár hónap mulva, Saint-Auréol kisasszony ezt a szegény gyermeket szülte. Sőt, Casimir nyomorék voltát annak a gondnak tulajdonítják, amivel a gyermek anyja terhességét próbálta eltitkolni; de az Úr arra tanít minket, hogy az apák büntetése sokszor a gyermekekre háramlik. Jöjjön velem a kertilakig; szeretném látni azt a helyet, ahol a levelet találta.

Az égbolt már kitisztult; útnak eredtünk mind a ketten.

Odamenet semmi baj se történt; az abbé szépen karonfogott; egy ütemben lépkedtünk s zökkenő nélkül beszélgettünk. Visszafelé azonban alaposan összevesztünk. Bizonnyal felizgatott mindkettőnket a kaland kivételes íze; de engem is, őt is máskép; engem hamar lefegyverzett az a nyájaskodó készség, amellyel az abbé úr végül is mindent elbeszélt, feledtem a reverendát, feledtem minden tartózkodást, úgy kezdtem vele beszélni, mint akárki más emberrel... A harc, azt hiszem, így tört ki:

- Ki tudja, mondtam, hogy tölthette Saint-Auréol kisasszony azt az éjjelt? A gróf halálát csak másnap hallhatta meg. Várt-e rá a kertben és meddig? Mit gondolt, hogy nem jött el érte?

Az abbé úr hallgatott, tökéletes közönnyel az én lélektani lírám iránt; folytattam:

- Képzelje el, abbé úr, ezt a gyöngéd fiatal lányt, akinek túlárad a szíve a szerelemtől és az unalomtól, félőrülten: a lángoló Isabelle-t...

- Az orcátlan Isabelle-t, suttogta félhangon a pap.

Folytattam, mintha nem hallottam volna, de máris új csatára készen, hogyha megint közbeszólna:

- Gondoljon arra a sok reményre és arra a reménytelenségre, arra a...

- Mért gondoljunk minderre? szakított félbe szárazon. Bárminemű eseményből csak annyit kell megtudnunk, amennyi okulásunkra szolgálhat.

- De aszerint, hogy többet vagy kevesebbet tudunk róluk, másképpen okulhatunk rajtuk...

- Hogy érti ezt?

- Hogy a dolgok felületes ismerete nem mindig, sőt nem is gyakran egyezik a későbbi, komolyabb ismerettel, hogy az így nyert okulás éppen ezért egészen más; és hogy nem árt a kutatás, a végső következtetés előtt...

- Fiatal barátom, jól vigyázzon: a kutatás és a kritikai kiváncsiság a forradalmi szellem álarca. Az a nagy elme, akit mintául vett, eleve figyelmeztethette volna, hogy...

- Akiről, ugy-e, a tézisem szól...

- Ejnye, ne kössön minden szóba! Az ilyen szellemmel, persze...

- De hát, kedves abbé uram, mégis csak szeretném tudni, nem épp ez a kiváncsiság késztette-e önt is arra, hogy engem, ily késő este, erre a helyre elkisérjen, hogy - mint néhány perccel előbb - ezt a rossz burkolatot vizsgálgassa, s hogy apránként megtudja mindazt, amit e történetről elmesélt!...

A léptei egyenetlenebbek, a szavai ritkábbak lettek; botjával a földet verte, egyre türelmetlenebbül.

- Ahelyett, hogy bíbelődném, mint ön, a magyarázat magyarázatával, én a tényhez ragaszkodom, ha már egyszer megismertem. Azok a szomorú események, amelyekről az imént szóltam, megint csak megtanítanának - ha még szükség volna erre - a testi bűn utálatára; magukban hordják a válásnak s mindannak az itéletét, amit az emberek kitaláltak, hogy takargassák bűneiket. Ez csak elég, azt hiszem!

- Énnekem bizony nem elég. A tény nem is érdekel addig, míg nem kutatom ki az okát. Ismernem kell a nagy titkot Isabelle de Saint-Auréol életében; meg kell tudnom, mily homályos, illatos és szenvedélyes ösvényeken...

- Fiatalember, vigyázzon! a végén még szerelmes lesz belé!...

- Tudtam! vártam! Persze, mivel nem érem be a látszattal, nem kábítanak el a szavak, sem pedig a gesztusok... Biztos-e, hogy nem ártatlant vádol?

- Egy cemendét!

A homlokom tüzelt a felháborodástól; már-már alig türtőztettem magam.

- Az ily szavak, abbé úr, nem az ön szájába valók. Az hiszem, hogy krisztus is inkább megbocsátani tanít, mint büntetgetni.

- Az elnézést csak egy lépés választja el az egyetértéstől.

- Krisztus sem ítélné úgy el, mint ahogy ön elítéli.

- Először: ezt nem tudhatja. Másodszor: Ő, aki bűn nélkül való, elnézőbb lehet más bűnével szemben, mint az, aki... egyszóval nékünk, bűnösöknek nem az a dolgunk, hogy a bűnre mentségeket keressünk, hanem, sokkal egyszerűbben, hogy borzadva kerüljük.

- Miután jól megszagoltuk, mint ön ezt a levelet.

- Neveletlen! - S elhagyva a fasort, hirtelen egy kis mellékútra tért át, megkettőzve lépteit és, a párthusok módjára, csípős vágásokat osztva, amelyekből legfeljebb csak egyes szavakat értettem: Sorbonne-fajzat... sociniánus... a legújabb nevelés...

Amikor a vacsoránál megint összetalálkoztunk, az abbé durcás arcot vágott; de, a vacsora végeztével, mosolyogva jött felém, sőt a kezét is nyujtotta, amelyet mosolyogva ráztam meg én is.

Ez az este, úgy éreztem, mindannyinál mogorvább volt. A báró szeliden nyögött a tűzhely mellett; a jó Floche meg az abbé úr szótlanul tologatták a sakkfigurákat. Félszemmel Casimirt is láttam, amint, fejét a kezébe rejtve, csöndesen nyálazott a könyvére, le-letörölve némelykor a zsebkendője szélével. Magára a kártyára csak épp azért ügyeltem, hogy aki velem együtt játszik, ne veszítsen nagyon is csúfságosan; Floche-né látta, hogy unatkozom s kissé nyugtalankodni kezdett; szemlátomást erőlködött, hogy némi életet öntsön belénk:

- No de Olympe! magán a sor. Talán csak nem aludt el?

Nem, nem is az álomnak, a halálnak zsibbadtságát éreztem a háziakon; s engem is valami aggság, valami rossz rémület szorongatott. Ó tavasz! tengeri szellők, illatok, kéjek, lágy muzsikák, idáig nem juttok már soha! mondtam; s Magára gondoltam, Isabelle. Micsoda sírból tudott szökni! és micsoda élet felé? Itt, e lámpa langy fényénél, elképzeltem halvány arcát, amint finom ujjaira súlyosodik; egy fekete hajfürtje csuklóját éri, simogatja. Milyen messze néz a szeme! testének és lelkének mily névtelen gyötrelmét panaszolja? mi ez a sóhaj, amit nem értenek? Belőlem is, önkéntelen, roppant sóhaj szakadt fel, félig ásító, félig zokogó hang, úgy hogy a báróné is felkiáltott, kijátszva az utolsó ütést:

- Azt hiszem, hogy Lacase úrnak nagy kedve volna lefeküdni. - Szegény asszony!

Ugyanezen az éjszakán lehetetlen álmom volt; oly álmom, amely eleinte csak a valóságot folytatta:

Az estének még nem volt vége; ott ültem a szalónban, a háziak közelében, de aztán oly társaság csatlakozott hozzájuk, amely számban egyre nőtt, jóllehet nem vettem észre egyetlen új jövevényt; felismertem Casimirt, aki, az asztalnál ülve, valami kártyajátékkal vesződött; körülötte három-négy föléje hajoló arccal. A társalgás halk hangon folyt s egyetlen mondatot sem értettem, annyit azonban felfoghattam, hogy mindenki valami rendkívüli dologról szólt a szomszédjának, amin azután a szomszéd hasonlóképpen csodálkozott; mindenkinek a figyelme egy pont felé terelődött, ahol, közel Casimirhoz, s ugyancsak az asztal mellett, egyszerre csak felismertem (hogy is nem láthattam előbb?) Isabelle de Saint-Auréol-t. A sok sötét ruha között egyedül ő volt fehérben. Először elragadónak látszott, akárcsak a médaillon-on; de aztán, egy perc mulva, feltünt, mily mozdulatlan a szeme, milyen merevek a vonásai és hirtelen megértettem, mit súgtak egymás fülébe: az, aki az asztalnál ült, nem az igazi Isabelle, hanem csak egy baba volt, külsőre hozzá hasonló s amely, míg ő távol volt, az igazit helyettesítette. Ezt a babát most egyszerre ijesztőnek találtam; ostobán nagyképű arca már-már a szorongásig feszélyezett; teljesen mozdulatlannak látszott, de, amíg mereven néztem, azt láttam, hogy lassan-lassan egyre jobban félrebillen, lebukik... s már-már felfordul, amikor Olympe kisasszony, a szalón másik sarkából odarontva, egészen a földig hajolt, félrevonta a széktakarót s felhúzott valami szerkezetet, ami furcsán csikorgott s helyreállította a babát, mozgásba hozva a két karját, torz és gépies lendülettel. Azután mindenki fölkelt, mivel már takarodót vert az óra; az ál-Isabelle-t magára hagyták; távozáskor minden vendég törökmódra köszönt néki, kivéve a báró urat, aki tiszteletlenül hozzálépett, letépte, durván, a parókáját és a feje búbjára két hangos csókot cuppantott, nagy-röhögve. Mihelyt az egész társaság odahagyta a szalónt - és én egy tömeget láttam kitódulni - mihelyt minden homályos lett, láttam, igen, a homályban láttam, hogy a baba elsápad, remegni kezd, elevenné válik. Lassan fel is emelkedett s ezuttal Saint-Auréol kisasszony volt; felém siklott, zajtalanul; egyszerre csak azt éreztem, hogy két meleg karjával átfonja a nyakamat, s lehelete párájában ébredtem fel, amikor azt mondta:

- Azoknak nem vagyok itthon, de tenéked itt vagyok.

Nem vagyok babonás, se félénk; s azért gyujtottam csak gyertyát, hogy szememből s agyamból elűzzem ezt a kínzó képet; nem volt könnyű. Önkéntelen, minden zajra felütöttem a fejemet. Hogyha mégis ő volna! Hiába próbálkoztam az olvasással; semmi más nem köthetett le; rágondolva aludtam el, reggeltájban.