Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Elek Artúr: PACZKÁÉK

A hitves akarata volt, hogy Paczka Ferenc mindazzal, amit nem rövid életében (1856-1925) alkotott, mégegyszer megjelenjék a közönség előtt. Az a közönség, mely most a Nemzeti Szalonban képei előtt elvonul, már nem az, amely az Andrássy-uti régi, majd pedig a városligeti új Műcsarnok termeiben megcsodálta alkotásait. Az ő hajdani közönségéből már csak kevesen járnak kiállításra képet nézni. Akik a holt művésznek erre a búcsúztatójára eljöttek, megélénkült emlékeiket összevethették a valósággal.

Paczka Ferenc a mult század hetvenes éveinek a végén tünt föl. Nagy vásznakat, rajtuk történeti meg bibliai kompoziciókat festett. A «Tékozló fiú», az «Emese álma», az «Attila násza», a «Szent Benedek» megannyi izgalmas eseménye volt a Műcsarnoknak, megannyi «clou» (ahogy akkor volt divatos mondani), melyekkel a kritika részletesen és nagy elismeréssel foglalkozott, a közönség vagy az állam pedig megvásárolta őket. Bizonyos exotikus ízt adott Paczka minden megjelenésének az a híre, hogy külföldön él, Párizsban, Rómában, Berlinben, az utóbbi városban meg is telepedett, - mégis megmaradt magyarságát hangoztató magyarnak. Évtizedekkel ezelőtt Tolnaszántón építtetett magának és a feleségének téres műtermet s nyarait ezután Szántón töltötte. A pusztai élet, meg a kor megváltozott iránya is, fokonként eltérítette kedves témáitól: abbanhagyta a históriai és bibliai komponálást, legfeljebb arcképet festett még, azontúl pedig az egész nyár a tájfestésé és a paraszti genre-é lett. Kétféle határozott stilust jelentett érdeklődésének ez az irányváltozása. Az egyik gondos, sőt kemény hatású rajzon alapuló színező festés volt, olyan festés, melynek a szín nem önkéntelen járulék, hanem külső elhatározásból származó eseménye. Ennek a korának legjellemzőbb és egyben legsikerültebb alkotása az «Emese álma» című kompozició volt. A regét nem éppen könnyen megérthető módon érzékeltette meg ezen a festményén. A felhajtott oldalú sátor, benne Emese cigányszínű aktja s mellette a turulmadár, egyenként, vagy úgy, ahogyan Paczka összerakta őket, alig árul el valamit abból, amit ki akarna fejezni. Ami a képből hiányzik; az a fantázia, az elképzelésnek az az ereje, mely a láthatatlant és a megfoghatatlant is érzékelhetővé, legalább is megsejthetővé teszi. Kitünő az akt rajza, de színbeli varázsa egyáltalán nincsen a képnek, hatása azért száraz és unalmat keltő.

Paczka másik stilusa a természettel való közelebbi viszonyából fejlődött ki. A tolnai táj tanulmányozása közben megnyílt szemének a levegő színessége és fokonként fölfedezte a természet színkeverésének csodálatos útjait-módjait. Attól fogva festett képei kevésbé tömör hatásúak voltak, a motivumot légiesebben - festőibben fogta fel rajtok. Persze, kissé elkésett fölfedezésével. Mert akkor már nála jóval tehetségesebb fiatalok vonultak föl a szemhatáron, kik kevesebb keresgélés után és sokkal biztosabb érzékkel találták meg azt, amit Paczka kissé elnehézkesedett kezével keresett. A művész továbbra is szorgalmasan hazalátogatott kiállításainkra, de egyre elhalóbb lett művei nyomán a visszhang. Mikor 1925-ben halála híre érkezett, tulajdonképpen már csak azok emlékeztek reá, akiknek hivatásuk az emlékezés.

Férjének munkáival együtt a maga műveit is kiállította Paczka özvegye. Hosszú házaséletük során mindig is így szokták, s férj és feleség mint művész és művész szépen megfért egymás mellett. Ami annál ritkább eset, mert kettejük között voltaképpen a nő volt a tehetségesebbik, legalább is az, aki egyenletesebben alkotott és hanyatlást sohasem mutatott. Wagner Cornélia még a férjénél is rajzosabb látású és érzésű művész. Igazi hazája nem is a festés, hanem a grafika. Nőknél kivételes sokoldalusággal és technikai érdeklődéssel próbálgatta ki a grafikának minden lehetőségét, sőt új eljárásokat is kieszelt. Az aluminiumra maratás - az algrafia - az ő találmánya. Érdeklődése mindig az emberi aktban összpontosult. Kitünő arcképeket készített, de igazi szenvedélye a komponálás volt. A komponálás a színek olyan értelme szerint, ahogyan Böcklin, vagy inkább ahogy a Böcklin-epigonok - Klinger, Greiner és mások - gyakorolták. Elvont gondolatmeneteket kisérelt meg szimbolikusan megérzékesiteni. De nem ezek a munkái a legszerencsésebb alkotásai. Az aktokkal való szabad komponálgatásnak az emlékezetnek olyan forma- és mozdulatteltsége a föltétele, mely az örökös modelresandítást fölöslegessé teszi. Paczkáné, miként Klinger és Greiner is, csupán beállított modellel tudott komponálni. Ha mégis az emlékezetére bízta magát, rajza bizonytalanná lett. Legértékesebb grafikai munkái mégis csak az arcképei. A formai változatosság iránt érzékeny szeme és jellemző képessége azokba életet és meggyőző erőt tudott vinni.