Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BARTALIS JÁNOS

Laczkó Géza: AZ ÖRVÉNY
Szirmai Rezső kis regénye

A fiatalember, akit elfog az a furcsa betegség, hogy az életet inkább elképzelje, mint élje, vagyis, hogy író legyen, elsőben azt hiszi, hogy csak az az élet, ami másé, távoli és különös. Csak később, nel' mezzo del' cammin, jön rá, hogy a körülötte levő, a saját magából kifejlő még dúsabban érdekes.

És csodálatos ereje a fejlődésnek, hogy minden fiatal író egy előző példa fényözönéből startol a példától a jobbik esetekben igen messze célhoz vivő pályáján.

Itt van előttem Szirmai Rezső érdekes, furcsa kis regénye, amely a frontról indul. Egy szerencsétlen munkásember belehibban a naponta való véres mesterségbe. Amikor hazajön, tébolyodottsága vad anarchista szónoklatokban és kis családja brutalizálásában dühöngi ki magát. De, ha nem részeg, nyiladozik benne is vágyakozás a szépség, a tisztaság, a boldogság után, csakhogy a szépséget ködös és rosszhírű gonosz álmokban látja, a boldogságot egy züllésnek indulandó lángban keresné s a tisztaságot nem veszi észre maga mellett kis fiában. Sáros elméletek bántják, a lumpenproletariat zagyva elképzelései a javak közös birtoklásáról, amelyet ő gyakorlatban egyszerű tolvajlással valósít meg. A vad indulatkitörések ködös agyában eleinte úgy tükröződnek, hogy minden ökölcsapása egy-egy törlesztési részlet a társadalomnak címezve. Később nem bosszú már sem a verekedés, sem a tolvajlás, hanem, mint ez minden ilyen fejlődésnél természetes, öncél. Lop, hogy megéljen s durva, mert a brutalitás már az egyetlen létforma számára. Ha nem lop, éhenhal, ha nem üti-veri maga mellett a két ártatlant, szenvedő feleségét és riadt kis fiát, nincs miért élnie, úgy érzi. S a maga rothadt életében igaza is van, mert tébolyodottsága különös lelki idegsokk: a sturm mozdulatai és eszmetársításai fölébe nőttek minden más mozdulatnak és gondolatnak. Beleőrült a rohamozásba. Nem kutatom, lélektanilag lehetséges-e ez. Elfogadom inkább, a mű érdekében, azt a romantikus kiindulási pontot, hogy ez is lelki hibbanás ilyen abszolut formában is előfordulhat. Létformája ez az őrület s az őrület csak addig tevékeny, hogy így mondjam, virulens, ameddig van kin gyakorolni. Abban a pillanatban, amikor végkép elűzi magától feleségét és kis fiát, természetszerűen fellép a reakció, az önmagára ismerés, a köd feltisztulása, az énnek az a megoszlása, amikor az egyik fél, mint rosszaló és élesszemű bíráló, elítéli a másik fél létformáját. Ez a futó önmegismerés indítja el aztán a főalak tragédiáját. Belátja eddigi élete gonosz aljasságát, látja, hogy nincs visszaút s aztán egész testtel belelendül a gonosz aljasságnak olyan felfokozásába, amely rövidesen szétmorzsolja életét.

Ezt a zord vonalat biztosan húzza meg Szirmai Rezső, vagyis van mondanivalója. De közben-közben meg-megáll s ezt a biztos vonalat két oldalról megárnyalja tőle idegen, például vett íráselemekkel, felfogásában és mondattanában Révész Bélához, szókincsében és metaforáiban Szabó Dezsőhöz, téma-teremtésben Móricz Zsigmondhoz közeledve.

Ha a fiatal író majd távoli életektől visszakanyarodik saját körébe, ha az előző példák fényözönéből elsiet, akkor rálépett arra az útra, amely - önmagához vezet. Ahhoz a nehézjáratú hegyen magasló elefántcsonttornyú kastélyhoz, amelynek büszke felirata: «My work is my castle.»