Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Önéletrajz III. - Csavargások (4)
IX.

Szittyával másnap reggel csak a Herbergen találkoztam újra. Eleven és kialudott volt.

- Bocsáss meg, hogy nem mentem haza - mondta -, sok dolgom volt az éjszaka.

Nem haragudtam, legalább is olyan jól aludtam, mintha ő is otthon lett volna. Potyke úr azonban nem invitált meg reggelire, vártam, hogy fizessen valamit Szittya. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, megkérdezte, teát vagy kávét akarok-e reggelizni.

Kávéztunk és közömbös dolgokról beszélgettünk. Később levelet kezdtem írni Jolánnak, beláttam, itt az ideje, hogy végre részletesen beszámoljak neki eddigi élményeimről. Bőbeszédű voltam, minden érdekesebb dologra kitértem.

- Kinek írsz - kérdezte Szittya.

- Egy fiatal asszonynak, Újpestre. Nagyon érdekes asszony, szereti az új verseket és vakmerő tud lenni minden dologban.

- Szereted?

- Az lehet - mondtam fölényesen. - De aligha vagyok bele szerelmes. Ezt az érzést nem is ismerem.

- Gyerekség. Meg se tudom érteni, hogy valaki egy asszonyba szerelmes lehessen.

- Pedig ezer számra vannak ilyenek.

- A plebsz. Utálatos az embereknek ez a sablonos nemiélete. Egészen másképpen volt ez a görögöknél. Ó, a fiatal atléták pompás teste!

Hirtelenében nem értettem meg a mondatok jelentését, tétován mosolyogtam.

- Te is szép fiú vagy, de ez a szépség még nyers és érzéketlen. Kár, hogy ennyire unintelligens vagy. A cizellált lélek a tiszta dolgok iránt vonzódik, a fiatal férfitest mindig tisztább, mint a nőé.

- Eriggy a pokolba - dünnyögtem ingerülten. - Mondom, nem tudom, hogy mi a szerelem, de csak nem bolondultam meg, hogy "fiatal atléták" után futkossak!

Szittyát, mintha valami undorféle fogta volna el, fölkelt mellőlem, nem érdemesített rá, hogy tovább beszéljen velem erről a különös témáról. Később elment és csak ebédhez jött vissza. Összeismerkedtem a Herberg többi magyarjaival, most már szívesebben fogadtak, beszélgettek velem.

- Legyen elővigyázatos - mondta egyikük -, mert az a maga mókusa homoszekszualista. Itt mindenki ismeri s nem szívesen állnak vele szóba.

Kellemetlenül hatottak rám ezek a beszédek, valami félelem vagy undorodás fogott el. Megindult a fantáziám, mindenféle eddig nem látott és nem érzett dolgok jutottak az eszembe. Ebéd után, úgy hogy Szittya semmit se vegyen észre, hazaszöktem Potyke úrhoz.

A közös ágyba is mezítelenül kellett volna befeküdnöm, de mivel ilyen veszedelmes alaknak ismertem meg Szittyát, nem lett volna bátorságom ahhoz, hogy védtelenül egy takaró alá kerüljek vele. Potyke úrnak elmondtam, nincsenek alsóneműim, kértem, hogy kölcsönözzön valami hálóruhát. Egy hosszú inget adott, nagyon szivesen beszélgetett velem és uzsonnával is megkínált. Szorosan egymás mellett ültünk az asztalnál. - Szép haja van - mondta és apásan megsímogatott.

Megszeppenve hallgattam.

- Maga szimpatikus fiú, de barátját, a Szittya urat nem kedvelem. Úgylátszik, nem igen gondozza a testét, rossz érzése van az embernek, ha a közelébe kerül. Legyen óvatos vele szemben s ha ő nem akarna valamiért magával lakni, használja csak a szobát egyedül is továbbra. - Felém nyúlt a kezeivel, mintha át akart volna ölelni. Ijedten elhúzódtam tőle.

- Csiklandós nagyon? - kérdezte, hogy kilátszottak a fogai és a megfehéredett inye.

- El kell mennem - mondtam. Megígértem, hogy mindjárt visszajövök, marasztalt, nehezen tudtam elszabadulni tőle.

A hálóinget összegöngyöltem, elvittem magammal a Herbergbe és útközben furcsa, összezagyvált gondolatok zsongtak a fejemben. Úgy éreztem, valami átgázolhatatlan hinárba kerültem a két ember között. Pontosan nem tudtam mit akarhatnak velem, de rájuk gondolnom is kellemetlen volt. Egész estig nem tudtam megszabadulni ettől a nyugtalanságomtól. Szittya bántóan jó volt hozzám, kétségtelenül láttam, hogy udvarol nekem. Elhatároztam, nem rettenek vissza tőle, erősebbnek éreztem magam nálánál, megnyugodtam, ha valami szemtelenséget akar, kegyetlenül elverem.

Este ő csokoládét és fügés kenyeret vacsorázott, nekem krumplislepényt rendelt. Jóízűen ettünk és korán mentünk haza. A négy fehér fal, mint hűvös lemezburkolat vett bennünket körül. Nem mertünk hangosan beszélni, ez azonban nem gátolt meg bennünket abban, hogy órahosszat kötekedjünk afölött, ki kerüljön falhoz a matracon. Szittya mindenáron engem akart belülre erőszakolni, rossz sejtelmekkel voltam tele, nem engedtem magam legyőzni. Végre is ő kényszerült belülre húzódni. Neki még volt alsóneműje, ezekben a piszkos dolgokban bújt a takaró alá. Eltitkolhatatlanul izgatott voltam, csak úgy immel-ámmal vetkőződtem, testem érintésekor éreztem, hogy a bőröm megripacsosodott. Eloltottam a lámpát és fölvettem a hálóinget, sokkal hosszabb volt nálamnál. Leültem az ágy szélére és alul csomóra kötöttem az inget. Emlékeztem rá, apró gyerekeket szoktak így megvédeni a gonosz játékoktól. Kissé megnyugodtam. Csöndben behúzódtam a takaró alá. Lehúnytam a szemeimet, de sokáig nem tudtam elaludni. Megfeszült idegekkel vártam, éreztem, valami szokatlan dolognak kell bekövetkeznie. És semmi nem történt. Szittya arccal a falnak fordultan már aludt mellettem. De nem tudtam megnyugodni, hátha csak szimulál. Órák multak el így, ebben a rettentő várakozásban, aztán láttam, a fejünk fölött lévő ablakból eltünnek a csillagok s az indigó színű ég lassan megvilágosodik. Mielőtt még Szittya is felébredt volna, hogy éjszakai gyávaságomat el ne áruljam, ingem alján kikötöttem a csomót és fesztelenül fölnyújtóztam, mintha jó álomból ébredtem volna.

- Utálatos ember vagy, hogy annyit mozogsz éjszaka - mondta Szittya. - Azért mondtam, hogy menj belülre, akkor én jobban elhúzódhatok tőled.

- Arról szó se lehet, hogy a falhoz menjek.

Anélkül hogy vizet láttunk volna, felöltözködtünk s valami ennivaló reményében lementünk Potyke úrhoz. A zseniális szabó már a zongoránál ült és fülrepesztően eregette ki magából az áriákat. Természetesen újból megdícsértük a tehetségét s ő újból jól tartott bennünket naranccsal és banánnal.

Jóllaktam és jó érzéssel lődörögtem, de mégis úgy látszott, elmultak fölöttem a gondtalan tétlenség napjai. Szittya minden bevezetés nélkül azt mondta:

- Én már minden területet learattam, most már neked is meg kell kezdened a munkát. Ismered-e a zsidó kasszákat?

- Hogy ismerném, hiszen én nem vagyok zsidó!

- De mivel hercegprimás se vagy, a két márkát tehát fölveheted a zsidókasszánál.

Értelmetlenül hallgattam.

- Majd én elkísérlek egész odáig. Az előszobában van egy kasszaablak, várakozz, amíg a sor rádkerül, osztán csak azt mondod: "Ich bitte, arme Jud."

Tehetetlenül szabadkoztam.

- Mi lesz akkor, ha mégis észreveszik, hogy nem vagyok zsidó?

- Semmi. Azt ők nem tudják az ablaknál megállapítani, hogy te zsidó vagy-e csakugyan. Ha azt kérdezik tőled, honnan jöttél, mondd, hogy Magyarországból, Tiszaeszlárról, ahol az egész családodat megölték s csak neked sikerült elmenekülnöd. Ezért vagy most itt, se rokonaid, se ismerősöd, se pénzed nincsen.

A dolognak ez a beállítása tetszett nekem, rászántam magam, hogy végigjátszam a játékot.

A hatalmas váróterem tele volt pajeszes és szakállas emberekkel. Zsongott az élet, mint a méhkas. Oroszul, lengyelül és zsidóul beszéltek egymás között, nagy szélmalom-gesztusokkal, elsavanyították a levegőt és összetördelték a világosságot. Később megtudtam, a tömegnek egyik része az orosz-lengyel pogromok elől menekült világgá, nagy szomorúságú hazátlan emberek ezek. A másik, nagyobb részük azonban közönséges csavargó, akik tavasszal útraindulnak hazulról, végigkoldulják fél Európa zsidó kasszáit s őszre némi vagyonkákkal térnek vissza a családjukhoz. Türelmetlen, erőszakos emberek, áskálódnak egymás ellen s mint valami szentséget mutogatják föl mesterségesen táplált nyomorúságukat. A hitközségek sameszei már messziről megismerik őket, de rohamozó jajgatásaik elől nincsenek kibuvók. Őket nem törték meg családi tragédiák, nem rémítették el az élettől gyilkos kezek fenyegetései, mint a piócák vetik rá magukat mindenre. Hiába voltak a rendszabályok és prédikációk, ők furakodtak oda legelőbb a kasszaablakhoz. Egy se mozdult addig, míg a neki járó összeget föl nem vette. A pénztárnok németül beszélt s ők szörnyű zsargonban feleseltek.

Órák hosszat tartott előttem ez a torlódó mocskos áradás.

Ott álltam az ablak előtt.

- Ich bin arme Jud - dadogtam sután. A szavak, mintha üvegcserepekből lettek volna, fájdalmasan meghasogatták a nyelvem, arcom vértelenül lefonnyadt és nem mertem a pénztárosra tekinteni.

- Wo von?

Elmondtam a betanult mondókát, kabátom alatt éreztem a kiugrani akaró szivemet, majd megfulladtam a terem forró levegőjétől.

- O ja, Tiszaeszlár, ich weiss - mondta a pénztárnok melankólikus sóhajtással és kiszórta elém a két ezüst márkát.

Kint a kapu előtt holtra fáradtan még mindig várakozott rám Szittya.

- Megvan? - kérdezte türelmetlen bizonytalansággal.

- Meg - mondtam. - Csúnya, utálatos dolgot csináltam most, szégyellem magam önmagam előtt. Ha tudnám, hogy kettőnk közül nem te vagy a nagyobb gazember, akkor azt mondanám: köpj le, jelents föl a rendőrségnél ezért a gazemberségért.

- Ugyan kérlek! Képzeld el, milyen krumplislepényeket vehet magának ezen a pénzen az ember. És egyáltalában mért a lengyel zsidók vigyék el azt helyettünk. A kapitalista társadalomban nem szabad, hogy morálista skrupulusai legyenek az embernek. Igaza van Stirnernek és Nitzschenek, mikor az individuum abszolut jogairól beszélnek. Micsoda morális kényszerűség gátolhatná az én életem kiteljesedését.

- Ezek ostoba szólamok. Ezen az alapon szó se lehet a szociális emberi közösség megépítéséről.

- Ismerem, ezt így tartja a szocialisták birka értelmisége. Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták. Elhatároztam, ha befejeztem a Krisztus-képekről szóló könyvemet, prédikációkat fogok tartani az anarchizmusról. Tolsztoj ostoba csizmadia-filozófus, az embernek nem Istenhez kell hasonlítania, fölül kell emelkedni Istenen... én például határozottan érzem, hogy uralkodónak születtem.

Már benn ültünk a Herbergben, ő savanyú halat, én pedig lepényt ettem. Végeszakadatlanul még mindig beszélt. A teremben levő magyarok körénk szívárogtak, nem tudták, honnan indult a beszélgetésünk, de belevetették magukat a vitába, mint a farkasok rászabadultak Szittyára. Nem hátrált meg. Már állva s valóban mint valami próféta szónokolt.

Aztán megjelentek a pincérek és csöndet teremtettek.

Este kimentünk a városba csavarogni. Még bennem zsongtak a délutáni vita hangjai, de már magam se tartottam olyan nagy bűnnek a zsidó-kassza lekoldulását. Az merő agyalágyultság következménye, amit Szittya beszélt, de mégis beláttam, ha magunkfajta ember a magunkmódján élni akar, sok minden kellemetlennek látszó dolgot el kell követnie, hogy valahogyan a fölszínen tarthassa magát. Kétségtelen, az alaphibát ott követtem el, mikor meggondolatlan vakmerőséggel útraindultam s most már vállalnom kell minden elkövetkező kényszerűséget. Én nem is tudom, mi a helyesebb, korán reggeltől késő estig benn dolgozni egy gyárban s negyvenéves koromban, anélkül, hogy a világról tudomást vettem volna, koldus módra elpusztulni, vagy pedig kis praktikákkal, szégyentelen szembeszállásokkal kiverekedni a napi falatot s a nagy világban élni, leélni a részünkre megadott életet... Emberek jöttek-mentek az utcákon, a kirakatok világítottak s a vendéglőajtókon kiáradt a friss ételek szaga. Nem voltam fáradt, nem voltam éhes, maradék nélkül élveztem a hangokat, fényeket és illatokat.

- Még maradt elegendő pénzünk holnapra - mondta Szittya -, délelőtt elmehetünk a múzeumba, délután pedig megnézünk egy-két templomot. Ha komoly szerephez akarsz jutni, mint író, akkor tanulnod kell. Hallottál már valamit Rembrandtról és Böcklinről?

- A Rembrandt az egy amsterdami festő volt, ismerek tőle néhány reprodukciót és azok tetszenek is nekem. A másikról azonban még semmit nem hallottam.

- Az is festő. Holnap majd meglátod a képeit, a misztikus csönd és a melankólia legnagyobb mestere.

Így beszélgetve még kimentünk az állomásra, aztán kissé elfáradtan hazaballagtunk.

Hogy egyedül fönn voltunk a szobában, megint elfogott a tegnap esti félelem. Szittya megint megkísérelte, hogy a matrac külső felére kerülhessen, én megint nem engedtem magam legyőzni. Csönd lett, de mielőtt még bebujtam volna a takaró alá, minden eshetőségre való tekintettel megint bekötöttem magam a hálóingbe.