Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Kárpáti Aurél: AZ EMBER, AZ ASSZONY ÉS A TOLVAJ
Lakatos László könyve

Mondjuk, hogy elbeszélések... Van ebben a félvállról odavetett megjelölésben, - amelyet nem mi használunk, hanem maga Lakatos László, új kötetének első részét ilyenformán foglalva gyüjtőcím alá, - valami heineien könnyed, visszás érzést keltő öngúny. Pillanatra szinte meghökkenti sőt csaknem elkedvetleníti az olvasót. Hogyan, hát az író csak így, fricskázó, enyhe cinizmussal szól arról, amit mégis érdemesnek tartott könyvvé formálni és elénk adni...? Mondjuk, - mit jelent ez? Nem hisz benne komolyan...? De akkor...

Fölösleges lenne az aggodalmat megkontrázni. Öt perc mulva, öt oldal után, úgyis kiderül, hogy a nyájas olvasó súlyosan tévedett s annál kellemesebb csalódással forgatja majd tovább a könyvet, míg végére nem ér. Mert ezek a «mókás» karcolatok, pesti karrikatúrák és aktuális krokik; nagyon is komoly, mélyről szakadó, őszinte vallomások mindama drága, örök Ideálok mellett, amelyek kegyetlenül kicsúfoltatnak bennük. Mint ilyenek, tehát cseppet sem ártatlan, olcsón szórakoztató, vagy éppen jókedvű írások. Ellenkezőleg: tragikus feljajdulások - Lear keserű bolondjának csörgősipkája alól - az élet legfájóbb fájdalmairól. Azokról a nyomorúságokról, emberi tökéletlenségekről, amelyekről csak nevetve lehet szólani, különben sírva fakadunk. Az ember, az asszony és a tolvaj... Mire letesszük a könyvet, a címet már akár szimbólumnak is tekinthetjük, így fordítva át a valóság profán szentháromságára: Az ész, a szerelem és a pénz...

Ennek az írónak tentája vitriolba oldott, égető folyadék. Betűi szúrósan szálkásak. Interpunkciójában a pont fejünkre koppan és a vessző csíp. Mosolya talán nem is mosoly: fanyarul csúfondáros grimasz, amely fojtott zokogást leplez. Humora sem humor, inkább gyilkos szarkazmus. Iróniája korántsem a fölényesen derűs megbékülő és megbékítő bölcsé, hanem az epés, lázadó filozófusé, aki igazságára eszmélve szenvedélyesen, sokszor a kétségbeesés dühével támad a hazugság ellen. Fullánkos irónia, tréfás döngicséléssel megtévesztő darázs-méreg.

Mindenesetre: Lakatos László különös clown. Gombostű-fejekben mázsás súlyokat emelget. Tőmondatokig egyszerüsített «mutatványaiban» több a komplikáltság, mint a körmondatok kötéltáncainak mutatós produkcióiban. Hasonlít azokhoz az angol komikusokhoz, akiknek arcán halálos szomorúság ingerel a kacagásra, akik csetlenek-botlanak, eldőlnek, látszólag ügyetlenkednek a variété deszkáin, de közben atlétákat szégyenítenek meg, rejtett erejükkel és ügyességükkel. Kis dolgokkal, az élet cseréptörmelékeivel játszik s úgy tesz, mintha nem is érdekelné különösebben a játék. Egyszerre felszivárványosodik valami titokzatos fény a cserépdarabon, a materialista gesztus mögött valami metafizikai villanás: az egész Nap tüze egyetlen sugárban. S ettől kezdve már csak ezt figyeljük, ezt vigyázzuk a torzító felszín mélyén: mikor önt megint szemünkbe, szívünkbe? Már izgat, érdekel, megindít és hiszünk neki, mégha cinizmust mímelve önmaga ellen fordul, akkor is. Már tudjuk: a büszke daccal vállalt bohóc-köntös alatt meghasonlott szív dobban, amely titkon a megcsúfolt Ideálért, az elérhetetlenért vérzik, eped, sóvárog, reménytelen, lemondani mégsem tudó szerelemben...

Fáj az emberség, amelyet vas és arany, hazug tudomány és hazug szerelem egykép megbuktat. Fáj a művészet, amelynek vasárnapi piros-betüit hétköznapok a maguk szürkeségéhez fakítják. Fáj az élet, amelytől Don Quijote nagyszerű kalandjait várjuk s Sancho Panza megszégyenítő elpáholásait kapjuk. Fájunk mi magunk magunknak: örök teher, nem érdemes és lerázhatatlan. Fáj a Nő, akit Dulcineának kell hazudnunk, hogy paraszt-szolgáló-voltában elviselhető legyen, legalább álomképnek... fáj az Igazság, mert máshoz ringyó-hazug, de ellenünk mindig őszintén fordul... fáj a Pénz, amely téged felemel, engem megaláz... és fáj, hogy mindez fáj, holott becsületes, tiszta, jó és önzetlen vagyok, irigység nélkül való, - ha nem tévedek...

Swift démonizmusának határa, tüskés drótsövénye kínoz itt már, a szélmalmokon túl a kétségbeesés pusztája, ahol minden bogár boldogabb, mint az ember...

Ilyenkor kerül papirra a «vicces» szavakba csurgatott méreg: egykor, ha fiaink emlékezni fognak rólunk, hogyan mondják ki nevünket, - mit ér a hősiesség, ha tovajtól lopott kincs többet számít a szerelemben, az élet kockáztatásánál, - művészet és komédia nem ölelkezik-e össze olyan elválaszthatatlanul, hogy már gyilkos szatirának hangzik az állítás: a szinész is ember, - nem kell-e védekezni Moličre gúnyjával az orvosok ellen, akiknek olyan ijesztően, védtelenül és megszégyenítően ki vagyunk szolgáltatva?!... Lakatos László «tréfás» könyve ezeket a «tréfás» kérdéseket feszegeti, kényszeredett nevetéssel, torokbanyelt könnyekkel, ökölbeszorított és fügét mutató kézzel. Könyve kísértetiesen stílusos kifejezője a legmaibb mának, a legélőbb életnek, amelyről csakugyan difficile est satiram non scribere...

Van benne - a sok hullámzó domb, lapály, völgy, hegy között - egy kimagasló csúcs: az Apánk. Keserű, fájdalmas és kegyetlen remekmű kétszáz sorban.