Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám

Barta Lajos: AZ ACÉLHÁZ

Belépett a dolgozószobába és indulatainak hullámain csak sodródott feléje:

- Bandita! - kiáltotta már az ajtó és az íróasztal között.

Lehetett-e köztük még tárgyalásról szó? Nem volt-e közöttük minden már hónapok óta készen? Mi lett volna még hátra? Már csak az adott helyzetet lehetett megnevezni és leszámítolni!

Hiszen már akkor, mikor Zugfeld kezdte következetesen elkerülni a régi nehéz faragású dupla családi ágyat és külön hálószobát rendezett be magának, megkérdezte tőle:

- Nem akarsz többet velem élni?

- Abból elég volt; - mondta akkor legnagyobb nyugalommal Zugfeld és egyetlen izom sem mozdult meg bálványarcán.

- Meg akarsz őrjíteni?

Nem adta át törvényes és megtámadhatatlan formák közt az egész gyárat és minden vagyonát neki? És nem szerette-e egészen bolondul? Azt érezte, hogy csakugyan megőrül.

- Miért kellene megőrülnöd? - és minden izgalom nélkül a szemében hagyta nagy fekete szemét.

- Tudod, hogy milyen szenvedélyes vagyok?

- Majd segíteni fogsz magadon!

Nem tudta elhinni, hogy csakugyan hallja ezeket a szavakat; magánkívül volt.

- Hogyan segítsek magamon?

- Azt te jobban tudod, mint én!

- Tartsak ki valakit?

- Ez a te dolgod!

- Ahogy téged kitartottalak?

- Én kiszolgáltalak és te honoráltál.

- Ú-úgy?

- Ez a helyzet!

- Az egész vagyonommal honoráltalak?

- Úgy látszik.

A köztük levő dolgok törvénye most keresztülzúdult a fején és valósággal bedobta Zugfeld dolgozószobájába. A nagy íróasztalnál ült a szép ember:

- Hitvány fickó!

Mint valami piszkos vízzel teli rongy, puffant a szó Zugfeld szép arcán. Látta a szó piszkos levét lefolyni a kemény, megátalkodott arcon.

Ebben volt valami boldogságféle!...

De csakhamar meg kellett látnia, hogy tévedett; káprázott a szeme: Zugfeld arca mértani, szabályszerű, ápolt és jéghideg; semmi sincs rajta, ami változást mutatna.

De talán csak szinészkedik Zugfeld? Még erre a támadásra is meg tudná őrizni a maga kőből faragottságát?

Nem hitte volna, hogy a támadás ilyen hiábavaló lett! De hát mit várt? És mi alapon várt volna mást? Nem ismerte-e fiatal - nálánál tíz évvel fiatalabb! - gyönyörű férjét? És tudott-e ő egyáltalán arra számítani, hogy majd tervszerűen cselekszik bármit is és várja a természetes következményt? Nem volt-e teljesen széttépett és zilált, mióta Zugfeld teljesen mellőzte és a bolond fejjel neki ajándékozott vagyonból is csak havi járadékot utalt ki részére?

- Bitang!

Hogyan kirepültek most belőle a szavak! Bárcsak nyilak lennének és a két szemén keresztül Zugfeld agyvelejébe fúródnának, hogy a szép szeméből a vér csurogjon!

- Nyomorult!

De semmi sem történik Zugfelddel! Mint bálvány ül továbbra is az íróasztalnál, mintha az egészből semmit sem hallana.

Ő pedig már ideggörcsökben, a saját tudatán túl valami irrealitásban hömpölyög... csak ködösen van... mint valami felhő...

- Dúvad!

Apja, Brunberg gyáros, a kitünő vadász többször mondta füle hallatára: "Dúvadat csapdával, méreggel kell kipusztítani!" Méreggel fogja megölni Zugfeldet. Nem szerezte-e már be hónapok előtt, nem tartja-e eldugva a jól és biztosan ölő mérget? És talán még föl sem fedezik a gyilkosságot?

Nem! A bíróság elé fog állni; szüksége van arra, hogy pódiumon állva mindent kikiáltson a világnak, ha meg akarja idegeit Zugfeldtől végkép szabadítani!

A főtárgyalási teremben ott ülnek barátaik és ismerőseik; ott van dekoltázsban és szmokingban, ékszerek és gyöngyök közt, mint valami nagy premieren, az egész termelési és pénzarisztokrácia; arccal a közönség felé fordulva, karjait a levegőben szétcsapva, fogja ordítani:

- Megöltem!

Be fogják zárni? Nem is lenne jó, ha nem zárnák be! Csak megölni őt? A gyilkosság magában semmi. Ülni a cellában egyedül, kidobva a világból és ráidegződni egyetlen tudatra... órákon, napokon, éveken át állandóan tudni, hogy megölte!...

De nem!

Nem fog neki annyi időt adni! Miért feszítse magát a türelem kínpadjára, mikor úgy sem remélhet már Zugfeldtől a maga részére semmi, de semmi változást?

Várni?

Most puffant a revolvere!

Leterítette!...

Mégis csak rájött hát a szükséges mámor! Csak kirántotta aranyveretű, platina fogantyús táskájából revolverét, mind a hat golyót belelőtte a szívébe. Mint a nyúl a vadászaton, egyet vetődött Zugfeld teste, aztán zuhant és vége volt.

Gyönyörteljes revolverdörrenések!...

-

Autója megállt az Acélház előtt, a soffőrje kinyitotta az ajtót és Brunberg Gerda - most férjezett Zugfeld - lelépett a járdára. Megint a föld volt a lába alatt és felostorozott víziói, melyek a merénylet nagy jelentését földélibábozták előtte, azonnal visszaomlottak idegeibe.

Már biztosan tudta, hogy nem fogja meggyilkolni Zugfeldet. Legalábbis ez alkalommal nem fogja! A revolver ugyan ott van a retiküljében, de nem fogja a merényletet elkövetni! Hogy a revolver nála volt, azt jelentette, hogy hűvösebb fejjel tette azt oda, mint amilyennel az autóban ült. Már a lakásban magához vette. Mert nyugalomról nem lehetett nála szó. Végső felzaklatottságban élt, testi és gondolati kínokban. De hogyan ölné meg? Hát megölheti? Hiszen magát ölné meg akkor!

Liften ment föl az első emeletre, mert nehéz testével nem szeretett lépcsőn járni. Öt másodpercig tartott, míg az első emeletre ért és azalatt a gyilkosság egész tervét visszájára fordította. Minden gyűlöletet, bosszút, keserűséget, fájdalmat, a megcsalt, kifosztott ember, a mellőzött és megalázott asszony minden szertelenkedését valami tátongó ürbe dobta. Egyszerre csak kinyílt valahogy ez a tátongó ür és amint hevesen nőtt a Zugfeldre való emlékezés húsában és vérében, annál mélyebb lett ez a tátongás. Ahogyan minden brutális csalódottságán keresztül egyszerre csak megint fölkapaszkodott a Zugfelddel való boldogság valami érthetetlen reményéhez, feneketlenné lett ez a tátongás és minden olyan élmény, mely figyelmeztette volna a remény hiábavalóságára, nyomtalanul elmerült abban.

Kedvesen akar közeledni Zugfeldhez, mintha semmisem történt volna köztük. El tudta felejteni, hogy csak két hét előtt csinálta meg ugyanezt egészen hiábavalóan! Nemcsak hiábavalóan, de majdnem vesztére! Nem akkor akart-e eszét vesztve az ablakból kiugrani?

-

Tudott-e ez az asszony gondolkodni azon, hogy miért jelent neki ez a férfi mindent? Gondolati dolog volt talán, ami által Zugfeld úgy elhatalmasodott rajta? Nem az élő húsának az élésével, nem vérének a vér-mivoltával, nem egész testi életével ragaszkodott-e hozzá?

És mi volt ez a nagy darab asszony, valami eredendő nehézkességgel a testében, valami korai elértségben, rövidre vágott szőke hajával? Nem látszott-e ez a haj egy benne élő másik, eldugott asszony parókájának? Nem élt-e ő, Brunberg Gerda csak azért, hogy külső burka legyen annak a másik, benne eldugott asszonynak, aki az ő testi dekorációját hordta és aki helyett ő cselekedett mindent? - Ilyen titokzatos kettősség volt benne, mint minden túlzásnak áldozatul esett emberben!...

És ki volt ez a benne elrejtett nő? De annak a másik asszonynak talán semmi egyebe nem volt, mint csak túlérzékeny öle? Mintha minden, ami testi és szellemi volt Brunberg Gerdában, csak azért lett volna, hogy az elrejtett asszonynak az ölét és annak emlékeit kiszolgálják.

Az ő esete már az igazi nagy hisztériák közül való volt, mely az asszonyi test titokzatos mélységeiből mindenféle gőzöket küld az agyba és azokban megfojtja a tudatot. Ez nemcsak kínzó, de a teremtő hisztéria is volt már! Nem az látományoztatta-e vele a gyilkossági képzetek egész sorát, mint véres költeményt?

És nem látta-e máris maga előtt a megváltozott jelenetet? Nagyon jól látta, hogyan történik az egész. Majd belép Zugfeldhez a dolgozószobába, azt mondja neki:

- Megjöttél drága fiam? És nem is jelentkeztél? Úgy nélkülöztelek! - és azután elborítja kiszámíthatatlan asszonyi kedvességekkel, melyekben éppen úgy van forró érzéki vágy, mint a magát megsemmisítő önérzet alkalmazkodása.

- Megjöttél drága fiam? És nem is jelentkeztél!...

A liftben, mikor az első emeletnél megállt, jött föl benne ez a mondat. Mintha liften emelkedett volna az is föl benne valami mélységekből, ahol összetörve feküdtek az imént odazuhant gyilkossági képzetek... Azok alól emelkedett ki valami szentképes, de csinált mosollyal:

- Megjöttél drága fiam?...

Megölni? Nem! Nem! Nem!

Hiszen már máskor is azt hitte, hogy megöli Zugfeldet! És mi lett az egészből? Itt volt a maga negyven évével, szokványos műveltségével, asszonyi, társaságbeli történéseivel és tulajdonképpen nem volt más, mint húsának és vérének emlékezése Zugfeld húsára és vérére és ebben elveszett minden egyéb, ami azonkívül a világon volt!...

-

Zugfeld az acélévkönyv jelentéseit olvasta. Az íróasztal előtt ült és egészen belemerült a könyvbe. Nagyon érdekelte őt a dolog. Hogyne érdekelte volna! Nem dolgozott-e az Acélház hátsó frontján az acélgyár, a Brunbergek híres acélüzeme? És nem volt-e már egyedüli és kizárólagos tulajdona az acélmű? Az elmult évben a gyár csak huszonnyolc százalék haszonnal dolgozott, Zugfeld azt akarta, hogy az új üzleti év legalább is harmincnyolc százalék hasznot mutasson ki! Ehhez nem volt elég a gépek, a munkások, a hivatalnokok hajszolása, ehhez a piacot is újra át kellett tanulmányozni és meg kellett ismerni a konkurrencia újabb titkait. A tíz százalék többhaszonhoz vezető utakat kereste az évkönyvben. Mindenesetre még az eddiginél is sokkal inkább racionalizálni akarta az üzemet és minden fölösleges mozdulatot ki akart küszöbölni. Idegeiben már fogcsikorgatón szorosra volt fogva az akarat; minden idegszálát valósággal a kezében tartotta, mint valami gyeplőt és így akarta az egész üzemet a kezében tartani. Az íróasztalnál ült; szabályos arcában szinte világított a vékony, finom bőr; erős, sötét szemöldökeivel és megfeszített idegeivel élő akaratgép volt.

A dolgozószoba vékony olajbarna diófalemezekkel burkolva és ezért olyan volt, mint valami nagy szivardoboz. Ki ül egy ilyen szivardobozban? Valaki, aki olyan, mint a szivar: befejezett formájú kész és nincs emléke arról, hogy sodrás által lett ilyenné... Valami szárazság uralkodott ebben a dolgozószobában: hideg szárazság, bár ez az első pillanatra lehetetlennek látszik. A kiszárított fának, a kiszárított levegőnek és a lélek nélküli rendnek a keveredése volt ez a hideg szárazság. Itt minden bútordarab merev józanság és merő célszerűség volt; olyan képzeletnek a megvalósulása, mely nem ismeri a motívum és a teremtő kedv játékát. Mintha Zugfeld agyvelejének kivetítődése lett volna ez a szoba. Csak egy alkóvban volt valami idegen, nem tőle való; egy üveglappal fedett alacsony szekrény vonult ott végig a fal mentén és átlátszó fedele alatt az Acélház gyártmányai feküdtek miniatürben. A körülfutó félszekrény által szabott térben elől valami hideg, síma és fénylő bálvány állt magasranyúló masszivitásban. Az Acélház fétise volt: hengerek és rudak oszloppá öntve valami toronyszerű fölmagasodásban, tiszta, csiszolt Brunberg-acélból. Zugfeld volt az új úr, de az Acélház fétisét még ő sem merte eltávolítani.

A dolgozószoba hideg szárazsága nemcsak annak burkolásából, rendjéből eredt, de abból is, hogy hiányzott belőle az emberi, a maga esendőségében. Az a szép férfi, az a finoman öltözött tipp-topp ember, aki szurokfekete hátrafésült hajával és kíméletlen orrával az íróasztalnál ült, talán nem is ember, hanem csak a célszerűség Volta-békája volt?

-

Gerda belépett az ajtón, Zugfeld odanézett. Mint nagy, sötét félholdakat látta Zugfeld nagyszerű szemöldökeit, amikben olyan babonázó természetvarázs volt. És vékony, piros szája talán nem is az övé, hanem mindazoknak a rejtélyes dolgoknak eleven pecsétje, melyek a gyönyör édes rémületében millió világokat éreztetnek húsból való, szegény halandó asszonyokkal...

Brunberg Gerda mozdulataiba akkor valami fiatal és fölcsiklandozott lendület szökött; magától megrészegedett mozdulatvonalakban egyszerre csak szétvirult a levegőben mindenről megfeledkező nősténysége és a társaságbeli asszony dallamos frivolitása; mintha nagyszabású új ruhájának kivágásából szökkentek volna ki ezek a sokszorosan összetett tünemények... Egy pillanatra még keresztültömpölygött fején az előre kitervezett mondat:

- Megjöttél drága fiam és nem is jelentkeztél?...

De egy másik mondat pirosan szökött föl valahonnan a fölcsiklandozottság mély rejtélyeiből és elojtotta ezeket az elkészített szavakat:

- Gyönyörű vagy! - virult föl érzékeiben.

De még mielőtt bármit is mondhatott volna, megszólalt Zugfeld:

- Nos, hogy vagy?

És akkor az asszony azt felelte:

- És te, szívem?

Mire Zugfeld azt mondta:

- Estére az Operában vagyunk!

Milyen vérforraló és fölháborító volt ez a mondat mindazok után, amik közöttük állandóan a hálószoba körüli harcban lejátszódtak! Nem mutatkozott-e Zugfeld a maga autóján mostanában többször a Táncpalota egyik híres táncosnőjével? Kirakatot csinál vele ma este a világ előtt az Opera páholyában? Nem közeledést látott ebben a bejelentésben, de egész eljövendő fejleménysorozatokat átugorva, villámgyorsan elemezte ki Zugfeld egész taktikáját:

- Te tudatosan az öngyilkosságba akarsz kergetni! - támadt neki Zugfeldnek. De nem hangosan, nem is szavakkal támadta meg, hanem avval a villamos árammal, mely elszikrázott az agyvelejéből és olyan megrázó áram volt, hogy az egész teste érezte és a térdei valami nagy gyengeségbe ájultak tőle. És azt mondta Zugfeldnek: - Az Operában? Kitünő!

- Ülj le nálam! - mondta Zugfeld.

Gépszerűen leült.

Hova jutott?

Nem a gyilkossághoz!

De nem is oda, ahová a gyilkosság tervének az idegeibe való visszasüllyesztése után el akart jutni.

-

A mély fotel az íróasztal bal sarkánál állt; a rossz helyzetet még fokozta az is, hogy sokkal alacsonyabbra került Zugfeldnél. Az magasan emelkedett ki székéből, szinte trónolt ott! Iszonyúan ki volt szolgáltatva fölényének.

- Mint egy király ülsz ott! - mondta neki és iparkodott ezt gyermekesen és édesen mondani.

- Talán az is vagyok? - felelte Zugfeld; kiemelte fejét az acélévkönyvből és boldoggá tette Gerdát avval, hogy feléje fordította egy másodpercre arcát.

Gerda azt hitte, hogy a királyi megjegyzésre valami mosolyocska fog megjelenni Zugfeld arcán. Vagy nem úgy intonálta-e a maga megjegyzését, hogy annak a hangolásnak végig kellett futnia Zugfeld idegein is? És nem a lét vagy nemlét túlfeszítettségéről pattant-e le nála ez a semlegesnek látszó, elvillanó mondat a királyi trónolásról? Milyen jó lett volna, ha most egy kicsit nevetett volna - ez az ember!

De Zugfeld szép arcán nem mozdult meg, mint dobok pergamenje feszült ki a bőr csontjai fölött:

- Most fölfedeztem valamit nálad - mondta az asszony -, te állat vagy, mert azok sem tudnak nevetni.

- Tessék? - mondta kis idő mulva Zugfeld, mert már megint a könyvbe merült és egészen elfeledkezett Gerdáról.

- Semmi! - mondta Gerda.

-

A hasán fekvő ember tulajdonképpen a vízben úszó békára emlékeztet formájával. Volta valamikor a vaskerítésre akasztott egy békát, a béka rángatódzni kezdett és Volta akkor megállapította, hogy villamos áram futott keresztül a békán, attól rángatódzik. Lehetett volna Zugfeldet ilyen rángatódzó béka-formájú szerkezetnek is ábrázolni. A szerkezetben huzalok futnak a lábakból és a karokból a hátgerincbe és az ott való találkozás után egy vastagabb huzalban futnak fel az agyba, ahol a huzal anyaga bolyhosan szétterül. Ebből a bolyhosságból jönnek ki a villamos áramok, melyek a békát mozgatják. A vízben úszó béka formájára emlékeztető, csakhogy a talpára állított és ezért egészen más látványt nyujtó szerves hús; a főjáratokban acélhuzal; a tető üregében bolyhosság, melyből villamos áramok jönnek; az áramok mozgatják a szerves húst! - ez volt Zugfeld! Ennek a Volta-békának a villamos árama a gondolat volt. Mert Zugfeld tudott gondolkodni, csak érezni nem tudott.

Egy volt tiszttársa megkérdezte tőle egyszer:

- Hogyan oldottad meg a világháborúban a lelkiismereti kérdést?

- Minden parancsot vakon teljesítettem, akár egy ember életébe került, akár ezerébe; magamat is beleértve. Önálló akciót sohasem kezdtem. Evvel az egész felelősséget a központi hadvezetőségre hárítottam át.

- Ezt éppen úgy lehetne zseniálisnak mondani, mint ostobának.

- Ez volt az egyetlen mód minden ingadozás kikerülésére.

Más ember is csak gondolkodik; de vannak gondolatok, melyekre az idegek, a vérnyomás, a szívműködés különös hatásokkal felelnek; a mellkas ürege pedig az összes hatásoknak megfelelő rezonanciát támaszt. Az ilyen gondolat, az érzés. Vannak emberek, akik belül zengeni tudnak a maguk érzéseitől, mert a mellkas a maga lágy és rejtélyes szerveitől fűtve olyan, mint valami orgonának az öble. Az agy megüti a hangot és a mellkas a szívvel, a májjal, a léppel, az egész véredényrendszer által fölszítva, mint a tüdő fujtatója által hajtott orgona, zeng valamely nem hallható, de az agy és az egész idegzet által felfogott csodálatos zenével és talán gyönyörbe ejti, vagy szétmarcangolja azt az emberi lényt, aki szülte magából ezt a zenét.

Zugfeldnek nem volt mellkas-rezonanciája. Zugfeldnek csak gondolatai voltak, mert ő a belül süket emberek mintapéldánya volt. Mint ilyen súlyos fogyatékban lévő ember, minden erejét a célszerűségre tudta összpontosítani, mintahogy a vaknak a hallása, a süketnek a látása hihetetlenül felfokozódik, hogy pótolja a hiányzó érzéket. Zugfeld a céltudatosság acélzsinegekre járó emberformájú mechanizmusa volt.

A vereség nagy hadseregeket rombolt szét és a békeszerződések kenyértelenné tették a katonatisztek tízezreit. Zugfeld, egy kenyértelen katonatiszt meg akarta magának szerezni a Brunbergek híres acélművét és addig hált az asszonnyal, míg az neki nem ajándékoztatta azt.

-

Mikor Gerda a dolgozószobába lépett, Zugfeld az első odapillantással súrolta az asszony arcát és azonnal újra messzire dobta őt magától. Mint valami labdát, melyet a fülénél fogva kell eldobni, dobta el magától az asszonyt az orránál fogva.

Egyes férfiaknál a láb, másoknál a csípő, a kebel teszi a nőt. Ha az, ami a gyengéjük, tetszik nekik a nőben, hajlandók sok egyebet elviselni. Zugfeldnek élesen kifejlődött érzékenysége volt az orr iránt. Már abban az időben, mikor mint leszerelt katonatisztnek munka vagy kalandorság közt kellett választania és ő a kalandorságot választotta, bántotta az idegeit a nagytestű Brunberg Gerda orra. De céltudatosságból elviselte. Most, hogy az asszony belépett a dolgozószobába, alig látott meg az arcából mást, mint az orrát; mint valami penetráns szagra, lökést kapott az idegeibe. A tető-üreg bolyhosságából áram indult az acélhuzalokba: Dobd ki ezt a nőt! Lökd mellbe és taszítsd ki az ajtón!

Tudott a parancsnak nem engedelmeskedni. Csak a gondolat lökte mellbe és taszította ki Gerdát az ajtón.

Gerda testének és problémáinak súlyával félig feküdt, félig ült a fotelben és semmit sem tudott arról, hogy Zugfeld az orra miatt az imént szenvedélytelenül, mint egy gép mellbelökte és kidobta. Gerda különben már csaknem finoman vékony orrának legelső íze parányit felfelé ugrott, hátul, a tövében pedig kicsit be volt lapulva és ezáltal valamelyest szétnyomva. Mintha ez az orr a Brunbergek százesztendős küzdelmének az ábrája lett volna a falusi kovácsságtól az arisztrokratizmusig.

Gerda most nem láthatta Zugfeld szemét, de így is egészen odavolt a férfi szépségétől. Látta síma, sűrű, fekete haját és hatalmas fekete mének jutottak eszébe. Látta piros ajkát és kifestett, símabőrű állatkákat érzett az érzékein szaladgálni. Tudta, hogy pompás izmok feszülnek a galambszürke szövetben: "Az olvasó gladiátor" - mondta valami zagyva emlék a fejében és kimondhatatlan bánat és düh keveredett benne össze.

-

A dolgozószobába szünet nélkül behallatszott az acélmű döngése. Mintha valahonnan messziről jött volna valami rengés, melyet földalatti moraj kísér. Nem egyes lökések, de egymásbaolvadt rengések és remegések állandó hullámának formájában jött át az iroda-frontra a gyár lüktetése; valami tompa egyenletes zaj kíséretében. Amikor az acélmű dolgozott, az iroda-front falai mindig finoman remegtek; kerekek, hengerek, transzmissziók munkája volt az, ami úgy hatott, mint állandó földrengésnek a hangja. Ez a rengés, ez a döngő zengés olyan sajátsága volt Zugfeld dolgozószobájának, hogy a szoba titokzatos életéből valónak látszott. A döngő ház volt ez, mely állandó földrengés-zenében állt. Ebben a döngésben úszott most Zugfeld és Gerda.

Külsejére nézve egy tabló volt ez, evvel a kiccses címmel: "A gyár ura és neje a gyárúr dolgozószobájában". Mindenesetre egy kép volt ez, mely a mások dolgoztatásának fölszínén szokott megjelenni. A fölszín egy sík, mely összefogja az alatta folyó dolgozásnak különböző rétegeit és csúcsait. Ezen a síkon mozog a termeltető és a világ nem a sok összetevőből álló munkával, hanem evvel, a munkát betakaró egységgel, a felszín síkjával áll szemben. A felszíne alatt különböző mélységi fokozatokban szüntelenül dolgoznak különböző erők: pénz, gépek, emberek. Végtelen munkaáramban csak egymásbakeringenek, mintha csupa örökkévalósági iramok lennének. Egymásba szédülnek, omlanak és az egymásbaomlottságból új örökkévaló iramokba nyilalnak és nincs vége az egésznek...

Ebből a csodálatos alsó világból, a jelenségeket összefogó és befödő síkon a civilizáció mindenféle kényelme és élvezete születik a termeltető számára: a lakások kényelme és szépsége, a gyomor örömei, a test mámora, az öltözködés finomsága, a mulatságok tobzódása, az utazások szenzációja, a szellemi élvezetek kiízlelése, a művészetek birtokbavétele... A sík alatt, a mélyben dolgozóknak nem marad más, mint a munka iramának örökkévaló körben való körözése.

-

Az acélház szünetlen döngése olyan volt, mint valami elemiség. Az ember hiába viaskodott volna evvel az elemiséggel; csak elfuthatott előle, vagy átadhatta magát neki. De Brunberg Gerda részére egy tudati megélése is volt ennek az elemiségnek: a Brunbergek műve, az ő egykori személyi vagyona volt ez az elemiség, mely olyan hatalmasan döngött és zúgott.

A Brunbergek mindig szerettek is itt lenni ebben a házban, ebben a szobában... A termelés zajának ez az átszüremlése, mint a verejtékes, mások által végeztetett munka zenévé szublimálódása, hozzátartozott családi tudatukhoz, családjuk tagjai ennek a birtoklásában nőttek föl, ezt örökölték, ez olyan valami volt, ami nem volt és nem lehetett másé! Hiszen vannak más üzemek is, és azoknak is megvan a maguk külön zajokba való szüremlésük, a maguk külön kimuzsikálásuk! De mindegyik gyárnak más és más a zenéje; mégha ugyanazt az árut termeljék is ugyanabból az anyagból és teljesen egyenlő mértékben. Ez az ő termelési zenéjük, a Brunberegek külön muzsikája volt, egy külön családi himnusz...

Nem volt-e Gerda is a Brunbergek közül való? És nem egy Brunberghez ment-e feleségül? Miért is halt meg ez a Brunberg János? Egy nagy, testes, kövér férfi, egyre szaporodó, meg nem állítható zsírral... és halántékai körül valami lebegéssel, valami jellel... egy nem tudni miben álló jövendölésével az egykor biztosan elkövetkező gutaütésnek... A nagy, faragott dupla ágyban halt meg ez a Brunberg János és egészen meztelenül... az asszony kielégületlensége elcikázott a rémületben, mikor kirohant a folyosóra és szétziláltan csak sikolyokban tudott hangot adni. Akkor berohant a szobaleány ingben és látta feküdni a meztelen hájas férfi óriás testét a szétdúlt fehér ágyon; egy lepedőt dobott rá, mondván: "Szegény nagyságos úr, meghalt". Ugyanabban a nagy, nehéz, faragott kétszemélyes családi ágyban, melyben később Zugfeld is hált az asszonnyal. De Zugfeld már hónapok óta nem tüntette ki megjelenésével ezt az ágyat.

-

Zugfeld az íróasztalnál az acél-évkönyvet olvasta; idegcsatornáiban acélzsinegek vonultak. Brunberg Gerda az íróasztal sarkánál a fotelben feküdt a hús, a gondolat, az érzés, a rezonanciák összevisszaságában. Nagy hústömeg, hevesen fölszítva és emésztve test és szellem megoldhatatlan zürzavaraiban...

- Rajta! - adta volt ki magának a parancsot Zugfeld, mikor a Brunberg-művek meghódítására elindult és keresztülvonult a nehéz faragású családi ágyon, melyben Brunberg János meghalt.

Mit fog most csinálni az asszony férj, férfi és vagyon nélkül? Vett-e magának megint egy fiatal legényt abból a járadékból, amelyet engedélyez néki? Valami igazán előkelő legényre nem telik abból néki? A bíróság elé fogja-e őt hurcolni? Megöli magát? Vagy őt fogja megölni?

Ebben a hadjáratban maga volt az, aki a vezénylést végezte, maga volt az, aki a parancsot önmagától kapta és egyben az is, aki magát a felelősség alól megint fölmentette. Evvel a felelőtlenséget már az abszolutumba fokozta...

Zugfeld most kiemelte arcát az acél-évkönyvből, néhány fontos észrevételt már följegyzett magának és hasznosítani is akarta azokat még ebben a termelési évben. Érdekesnek találta annak a megállapítását, hogy míg az évközben gyüjtött piaci jelentések alapján az exportban kellett keresni a haszon fokozásának titkát, most, hogy az évkönyvben minden adat egymás mellé téve sorakozott föl, éppen a hazai piac eddig rejtett lehetőségeire nyílt néhány hézagon át kilátás.

Az évkönyv tanulmányozása közben különböző mellékes vegyi lecsapódások játszódtak le az agyában. Az egyik lecsapódás annak az elhatározásnak a formáját öltötte, hogy Lilian Bonbóval, a mostani szeretőjével szakítani fog, mert többe kerül, mint amennyit erre áldozni hajlandó; a mostani soffőrjét viszont egy jobbal cseréli föl, akinek inkább valamivel többet hajlandó fizetni. Azonkívül meg fogja venni az orosz agarat, melyre már alkuban áll az állatkereskedővel. Azonnal telefonált is.

- 74! - mondta, - Bättinger? Zugfeld. Megvettem a kutyát! - és letette a kagylót.

-

Gerda most fölugrott a fotelból, mely előtt térdig kilátszó vastag lábai eddig mint halott fölkiáltójelek feküdtek és az íróasztal elé repült. Irtózatos erő dobta föl; minden gondolkodás nélkül egy szigonyos és horogszerű mondattal akaszkodott bele Zugfeldbe:

- No és? - mondta Zugfeldnek valami robbanással.

Evvel a "No és"-sel egyszerre átugrott mindent; mert ez a "No és" annyi volt, mintha azt mondta volna: "Mi legyen a legutolsó szó köztünk?"

Meddig feküdt a fotelban? Öt percig? Tiz percig? Egy óráig? Nem tudta! De titokzatos öle elkezdett élni és gőg szállt a fejébe. A vérnek és mirigyeknek lápjaiból fölszálló mérges köd betömte idegeit; mintha az idegei meg lettek volna mérgezve, meg akartak volna fúlni és azért vergődtek volna olyan kétségbeesetten.

Zugfeld elvette arcát a könyvtől; fölemelte fejét, tekintetével Gerda felé fordult. Nem látszott rajta fölindulás; egészen különösképpen ugyanazt a kérdést adta vissza, melyet Gerda tett föl. Zugfeld is azt mondta:

- No és?

A kérdés megismétlésében különös erő rejlett; látszatra ártatlan, semmitmondó, hova kitérés volt ez a válaszadás elől. Voltaképpen azonban mégegyszer olyan feszültté tett mindent és a helyzet egyszerre hihetetlenül felfokozódott.

- Semmid sem volt, mikor fölszedtelek!

- Összefoglalásod rövid és találó! - mondta hidegen Gerdának.

Zugfeld a karosszékben ült és a lábait egymásra vetette. Nem most elhatározott külön hűvösség volt az, mellyel a kitörést fogadta. Nem voltak mellüreg-rezonanciái; pusztán az értelemmel akarta ezt a jelenetet is kormányozni. Már régen kiszámította magának, hogy valamelyik pillanatnak a csúcspontján kidördülhet az asszony kezéből a revolver. Mindenesetre résen akart lenni. Az asszony fejében olyan hőség volt, hogy lekapta a kalapját és eldobta; haja villamosan fölzilálódott és elkendőzött szeplők és mindenféle ideggörcsfoltok égtek ki tüzesen az arcára. Már nem is látta pontosan Zugfeld arcát, pedig merően nézett arra és szinte odafűzte magát annak az arcához. Valahogyan nem a padlón járt, hanem mintha dobálódzott volna a levegő-tengeren. Hisztériája dobálta.

- Kicsaltad tőlem az egész Brunberg-vagyont!...

- A hozományod volt!

- És nem akarsz velem többet lefeküdni!

-

Most egy kis szünet következett be.

Közöttük volt az íróasztal; Gerda nagy testével egyszer csak az íróasztal másik oldalán, közvetlenül Zugfeld mellett termett; mintha keresztülugrott volna az íróasztalon. Pedig nem tette ezt; hanem valami tőle egyáltalán nem várható sebességgel az íróasztal sarka körül szinte odadobta magát Zugfeld mellé! Kis táskája szíjjon a bal karján függött.

- Táskájában revolver van! - tudta egészen bizonyosan Zugfeld; nem félt; hiszen nem érzett. Nem történhetik velem semmi! - állapította meg. - Olyan izgatott, hogy nem bír magával. Ha mégis elővenné a fegyvert, ráütök a kezére és elejti.

De Gerda egészen elfeledkezett arról, hogy a táska a kezén függ, hogy éppen azért dugta át kezét a szíjjon, hogy a táskát véletlenül el ne felejtse, hogy okvetlenül nála legyen a fegyver, amikor majd el kell sütni!

Most egyáltalán nem is gondolt a fegyverre; más, sokkal fontosabb tennivalót talált. Előrehajolt és egy szót mondott Zugfeldnek. Az izgalom egészen megőrjítette, ordítania kellett volna, mégis suttogva sziszegte Zugfeld arcába a szót:

- Strici!

Egészen közönséges, ronda szó volt ez; finomabban is ki tudta volna ugyanazt fejezni; de éppen ezt a szót akarta. A lebujok, a nyilvános házak szennyéből kapta föl és vágta Zugfeld arcába ezt a szót.

Most valami váratlan dolog történt. Nem volt beszámítható állapotban és mégis megijedt attól, amit látott. Zugfeld megmozdíthatatlan arca megmozdult. A szeme két külső szöglete oldalra tolódott és lefelé görbült; szájának két piros állatteste megmozdult és a két szájszöglet vége fölfelé görbült; vékony, ívelt árkocska a bőrben összefűzte a két görbültséget, az alsót és a felsőt. Egy kör ez, mely a maga bőrráncaival magába zárja és kiemeli az orrt; mintha az arc elkezdett volna a saját iszonyu torzképévé erjedni.

Pedig ez nem volt más, mint hogy Zugfeld - nevetett. Valami végtelenség volt most Zugfeld arcán és ennek a végtelenségnek a síkján, mintha teljesen egyedül és meglesetlenül lenne, villódzott most rezonanciák nélküli géplény démoniája... És a torzultságban egy nyílás is volt - Zugfeld szája - és abból valami, a lovak rekedt nyerítéséhez hasonló röhejecskék törtek elő... Az egész olyan volt, mintha Zugfeld arcára ráábrázolta volna magát a saját filozófiája.

Az egész talán egy percig sem tartott; a látvány eltünt Zugfeld arcáról. Gerda nem is tudta, hogy nem káprázott-e? Talán csak rémkép volt az egész?

- Végeztél; most menj ki a szobámból! - parancsolt rá Zugfeld keményen, de minden izgalom nélkül.

Ott állt közvetlenül előtte. Egészen közel álltak egymáshoz. Az előbb még hisztériától vak szeme most látta Zugfeld arcát, melyen már megint a bálványos hidegség terült el. Csak mintha a homloka nőtt volna meg! Végtelenül fölháborította ez az arc, melyen úgy terült el a krokodilus-merevség, mintha valami emberi emelkedettség lenne...

Beleköpött ebbe az arcba.

Zugfeld fölemelte az íróasztaláról a nagy acélkockát, mely ott papírnehezítőnek feküdt és Brunberg Gerda fejébe csapta. Nem hevesen, nem is szenvedélyesen; mint valami Gólem emelte föl a kockát és inkább ejtve, mint ütve, valami különös, közelről való bunkózó csapással szétzúzta vele az asszony koponyájának tetejét.

Akkor megfogta és eldobta magától a tetemet.