Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám

TELEKES BÉLA: KI GONDOL ARRA?

Ki gondol oly együgyűségre?
Ha a lélekharang csilingel, kinek jutna eszébe
Kacagva nyíló aranykapu "bujj, bujj, zöldág, zöld levelecske" incselkedése?
Óh, élőholttá eltemetett szivem, te, sirodból mégis üzenj, döngj még együgyűbb dalt: Nincs, ami van és van, ami nincs!...
Hull mennyek aranykapuin, hull mennyek aranypora, szüntelen omlik poklok tűzözönébe...
S jaj, nyomtalanná olvad az üszkök kárhozatába, - de óh belesemmisülhet-e, óh beleég-e?
Nem a poklok égnek-e ki? S hamujokból nem fog-e égre ragyogni ősi hibátlanul újra a szent, örök isteni kincs?
Óh, élőholttá eltemetett szivek ős-örök aranya!... Nincs, ami van és van, ami nincs!
Ki gondol arra?

Ki gondol, életem, itt a te titkos, láthatatlan könnyeid izzó gördüléseire?
A mindig csak szivedbe iramló, mindig szived pokla tüzébe enyésző lávapatakra?
Ki látja meg, szép, mindent vallani vágyó arcod mint csuful el, mint kell álarccá becstelenülnie -
Valahányszor a bölcs gáncs vagy a kegyes bók hűs, síma homlokodra a ki-vagy? mi-vagy? sírkőfelíratát rávésni akarja
S te felhördülnél: Mily magasztalást és mily gyalázást érezhetnék én - ha mégoly óriásit is - igaz-méltónak magamhoz?...
Ámde némán roskadsz árva magadba, roskadsz ős, megvallhatatlan titkú szent ravatalra...
Hisz érzed, jaj, csak te magad érzed, senki más azt nem tudhatja, mivé szánt ős, örök áldó akarat egykor ide!
És még nem mondhatod és ha mondanád is, óh megérthetik-e, elhihetik-e?
S mit ér, ha sikoltod is: Az vagyok, az, ami nem vagyok, az, ami minden emberélet, akár a nagyja, akár a kicsije, -
Hisz mind vallhatjuk: Mindenek üdve lehettünk volna! A mi bűnünk-e, hogy átok lettünk? Egymás elkárhoztatója, egymás elgáncsoltja, kimartja!
És bárki, ha bármi dicső magasba jutottál, mondd, nem mardos-e titkod, mint juthattál volna még magasabbra?
S ha korszakod isteni mindene vagy, ha magadnak is immár semmije-senkije,
Mint jársz itt - szent gőg bíborát gaz alázat darócába takarva
És mint jársz - álgőg jéghűsét borítva igaz alázatod égő sebeire...
Ki gondol arra?

Ki gondol oly együgyűségre?
Ha nyitva a nagy aranykapu, nyitva a minden elértnél szebb, jobb
sors derűjébe -
S átbujhatsz rajta, miért nem bujsz át, ős, balsorsú földi bujósdik éjhitű népe?
Lehetetlen? Ejhaj, lélekharangszó! Ép a lehet lehetetlen? Ejhaj, ép majd a lehetetlen hátha lehet!
Óh, nem kondultak-e már harangok meghuzatlan? Jaj, ha a biztonságos büszke tornyok ércagyát a rengő föld veri félre!
S zuhan egybe minden a poklokig rianó szakadékok görgetegébe!
Fejedelmek s koldusok és ti akárkik, ép csak ily véletlen vészben, ily nem timiattatok indult ég-föld pusztulásban nem lehetetlen, hogy se gőg, se alázat, semmiféle álarc már ne takarja lelketeket?
Ami lehet, óh, ép az lehetelen? Ejhaj, ami lehetetlen, ép az hátha lehet?
Ki gondol arra?

Ki gondol Isten kárhozatára: őt mivé meri álarcozni legáldóbb vágyának szülötte, szent szabadakaratra teremtett földi fia!
Az ő nevében mint hazudja, hogy Isten rendelése: hiába kiáltanod, mily könnyű lehetne mindvalamennyiünknek akár csupa megfeszíthetetlen Krisztusul élnünk, ártani sohsem akarva! -
S hiába kiáltanod, mily egyszerű, mily csodátlan volna a megváltásnak egyetlen útja, hogy egymás minden ártalmatlan vágyát teljesítsük... Óh, hisz kinek vágya maga a bűn, a hiba?
Gyúlhatna-e ártó vágyak szomja, ha minden ártalmatlan vágyat teljesülés itatna?
Nem volna-e édes vallani, vallani egyre, vallani minden vágyat, óh csak a vágyat, a vágyat!... Minden vágy ima, tiszta ima!
Még leggonoszabbja is az, csak kórság lázas imája... Egészség hálaimává mentheti... minden vétkest méltass szent, szent, szent gyógyítás írjaira!
Soha még legelvetemültebb bűnösnek se a bűnét kelljen vallania, -
Csak első teljesületlen vágyát! Minden bűnre csak ennek a vágynak teljesületlensége ragadta...
Csupa ártalmatlan tiszta vággyal jön valamennyi kisded erre a földre!... Föld fia, földdé omló, - semmi, semmi sem tied itt, de minden-minden nem bűvölhet-e minden szívet örömbe, dúsba, pazarba?
Ahogy édesanyád emlőjén ártalmatlan szívtad az élet szent tejét, akárki, ha lettél aztán mégoly haramia,
Szabadakarat fia, tőled függ, csak akard s már megigazulsz! Az egész nagy földkerekség minden üdv-italát mint óriási emlő szent tejét úgy szívhatod, ép oly ártalmatlanul! Tán Isten másmit akarna?
Óh jaj, álarcos ember, igazi ősvalód hiába tükrözi Isten szép álarctalan arcát? Esküszöl orv, ráképzelt, ráhazudott álarcaira?
Ki gondol arra?

Mindtöbbünk együgyűsége!
Óh, milliók s majd mindtöbb milliók akarjuk Istent szabadítónkká szabadítani végre!
Az ő s a magunk álarcait, óh, álarcok megkínzottjai, mind hadd tépjük, távol mennyei majdért itt ma akármi poklokon égve
S szivünkben-agyunkban a bús bizonyosság gyásztudatával: mink, mink azt a célt már nem érhetjük el!
De hisz mai legdicsőbb, legboldogabb hatalmasoknak lehet-e tán oly szép, oly tiszta, oly üdvötígérő álma, hite, reménye,
Amilyen a kínok lángolásán ily szent együgyűséget ringat isteni igaza szent gyönyörébe?
Csilingelhettek, lélekharangok! Él, megölhetetlen a vágy, a hit s dalolja mindepedőbb dalát igaz élet örökszépségű, örökjóságú korának aranykapui felé: Jön, eljön, el az a kor, örök tavaszú gyermekjáték bujj-bujj zöld ág, zöld levelecske üdveinél is dúsabb, tisztább üdveivel!
Van-e cél különb? S mi lehetne szebb, mint érte élni, még ha tudjuk is, hogy mink már el nem érjük, érte élni, óh, még akkor is, ha gyilkosainknak elhinnénk, hogy jaj, soha senki sem érheti el!
Ki gondol arra?