Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám · / · FILM-FIGYELŐ

Hevesy Iván: THE VOLGA BOATMAN

Az idei szezon sok ál-Cecil B. de Mille-«produkció»-ja után végre egy film, amelyet, úgylátszik, csakugyan a hírneves amerikai rendező készített. A film eredeti címe: «A volgai hajós», meséje a kommünben, Oroszországban játszódik le. Magyarországon azonban a cenzurabizottság bölcs óvatossága miatt «A Visztula hajósa» cimen fog futni a filmszinházakban, cselekményének szintere Lengyelország, ideje pedig a háború előtti esztendők.

Cecil B. de Mille filmjeinek jellegzetessége, ami azokat az átlag amerikai filmek fölé emeli, éppen úgy, mint nagynevű kollégájának, David Wark Griffithnek munkáit, a film eszmei tartalma, erkölcsi tendenciája. És ezt az új filmet éppen ebből a szempontból lehet legkevésbé megbírálnunk, mert hiszen a cenzura által követelt nyirbálások, az eredetivel ellenkező tartalmú felirások miatt azt sem lehet megállapítani, hogy volt-e egyáltalában a filmnek valamilyen célzata, vagy pedig egyszerűen csak abból a divatból született meg, ami néhány esztendő óta az amerikai stúdiókban járja: orosz és forradalmi tárgyú filmeket készíteni.

Cecil B. de Mille polgári gondolkodású, vérbeli yankee és mindenekfölött kitünő üzletember, aki még ha progresszív gondolkodású ember lenne is, egy pillanatra sem jutna eszébe, hogy filmjének sikerét forradalmak iránt mutatott szimpátiával kockáztassa. Nem. Cecil B. de Mille híven követte azokat a beállítási sablonokat, amelyek a polgári gondolkodásnak és az ellenforradalmi reakciónak csak kedvesek lehetnek. Így filmjének torzójából is könnyű megállapítanunk, hogy az eredeti forma sem volt egy cseppet sem hízelgő az orosz forradalomnak. Szokás szerint megtagad a forradalmi mozgalomtól minden igaz jóhiszeműséget, lelkes idealizmust, hősiességet és erkölcsi tisztaságot és azt korlátolt elfogultsággal, mint garázdálkodó, részegeskedő csőcselék elvetemült lázadozását mutatja be, fél-állati pofákkal, testi és lelki nyomorékokkal.

A magyar cenzurabizottságnak, amely olyan féltő gonddal őrködik a társadalom nyugalma fölött, mindez nem volt elég. Nem tudta elviselni és nem tudta elfogadni azt, hogy egy forradalmár a szó ideális értelmében szerelmes is lehet és szerelméért szép áldozatokat is hozhat. E nemes intencióktól áthatott testület csak azt tudja elképzelni, hogy egy forradalmár szerelme hitvány érzékiség, szerelmi harcának módja pedig az aljas szerelemzsarolás. Abba sem nyugodhat bele, hogy egy forradalmárvezér ép bőrrel ússzon meg egy kétezer és egynéhányszázméteres filmet.

A film eredeti formája szerint ugyanis, amint azt mindenki konstatálhatja, aki már külföldön látta a filmet, a hercegnő szerelemre lobban a bátor és önfeláldozó forradalmár iránt, megmenti őt a kivégeztetéstől, végül szerelmese, illetve felesége lesz. Nem pedig a grófé, mint a magyar változatban. És így nem történhetik meg az a botrány, hogy egy hercegnő embernek, sőt - szörnyű kimondani! - férfinak néz egy forradalmárt.

A magyar kölcsönzővállalat üzleti kényszerhelyzetben volt: vagy félreteszi a filmet, veszteségszámlájára ír egy szép összeget, vagy pedig enged a követelésnek: megmutatja, hogy az idők kerekét milyen könnyű a filmen visszafelé forgatni, a Volgából Visztulát csinálni, a parancsnok-elvtársat pedig meghalatni, miután előbb becsületétől fosztotta meg néhány felírás. A kölcsönzővállalat, érthető okokból, inkább az utóbbit választotta. A művészethamisítás teljes felelőssége ilyesformán a filmcenzurát terheli.

Ha a cenzura nemcsak a politikai és erkölcsi, hanem művészi szempontokra is figyelemmel lenne, akkor az ilyen esetekben az volna kötelessége, hogy inkább betiltja a filmet egyszer és mindenkorra, mintsem hogy ilyen barbár filmcsonkításoknak és átgyúrásoknak provokálója és felbújtója legyen. Az ilyen végleges betiltások természetesen igen nagy anyagi veszteségeket jelentenének a filmkölcsönzőknek, azonban - ha negatív formában is - annál nagyobb hasznot a filmművészetnek.

A dolgok ilyen állása mellett «A volgai hajós»-ról csak részleteiben mondhatunk kritikát és felsorolhatjuk Cecil B. de Mille ismert rendezői előnyeit: a hatásos képbeállításokat, a gondos és sokszor fordulatos motíválást, mindenekfölött pedig a kitünően megoldott tömegjeleneteket. A volgai hajóvontató-munkások menete, amely a Kék Madár-kabarénak is nagysikerű száma volt, itt is igen szépen érvényesült és a film egyik kiemelkedő jelenetévé vált.

Ami a szinészeket illeti, a hazug és hamis amerikai rendezői felfogáson kívül a meghamisított felírások okozzák, hogy a magyar kópiában elfogadható játékot adni nem tudtak. Gondoljunk csak a film gerincét kitevő nagy jelenetre, a hercegnő ebédlőszobájában, a lázadók betörésére, Fedor és a hercegnő párjelenetére: az első pillanattól az utolsóig valószinűtlen és képtelen motívumok, telve álpáthosszal, amelyek teljességgel ellentmondanak mindenféle pszichológiai igazságnak. Nem is lehet ez másként: az új felírások minden ponton ellentmondanak a játéknak, miután a kivágások, amelyeknek majdnem a film fele áldozatul esett, hézagossá, értelmetlenné tették azt.

«A Visztula hajósáról» ezek után megállapíthatjuk, hogy az idei szezon legnagyobb fimbotránya, amely mellé csak a «Ne ölj» című Conrad Veidt film meghamisítását tehetjük.

A film egyik férfiszerepét Várkonyi Mihály játszotta. Várkonyit klasszikus szinpadi kultúrája mindenre inkább nevelte, mint filmjátszásra. Ebben a szerepében azonban úgy érezzük, mintha már enyhült volna az a merevség és az a hidegség, ami eddigi filmszerepeiben mimikai játékát fogva tartotta. Kár, hogy amerikai rendezők kezeibe került, akik igen kitünően tudják dirigálni a kurblit, a reflektorokat és azt, hogy miként járjanak-keljenek a szinészek a gép előtt, de annál kevesebb érzékük van a lélek, az ember és a művészet kívánalmaihoz.