Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN

INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN
A NYUGAT ANKÉTJA
LENGYEL MENYHÉRT:

A kérdés, amit a Nyugat íróihoz intéz - bocsánatot kérek - túlegyszerű. Mert ha jól értem, arról van szó, lehet-e egy író indiszkrét? Hát mi más lehet? Csak indiszkrét lehet, ha nem akar ujjból szopott történeteket írni, amik a kutyát se érdeklik. Az író fejlődésében azt hiszem két periódust lehet meghatározni. Amikor tapogatódzva keresi az utat s olvasmányait utánozza, más írók hatnak rá s aszerint próbál írni, ahogy mástól tanulta, s amikor megtalálja magát s akármiféle exotikus történet álcájában, de csak a maga dolgait írja, - hallott hangokat ad vissza s látott alakokat portraitiroz. Az «egyszer volt, hol nem volt» hazugság s azért nem lehet rávenni értelmes embert, hogy kitalált és semmitmondó könyveket olvasson, ha az első három lapból meg nem szagolja, hogy ez indiszkrét, szóval életből lopott történet.

Ezért hat elementáris erővel s minden konstruált regénynél jobban az őszinte napló s az igazi önéletrajz. Őszinte naplót mondok, holott egy napló sem elég őszinte s az volna az igazi könyv, ha végre valóban megírná valaki, szépítés nélkül, - micsoda gyilkos és ellentétes gondolatok hullámzanak keresztül élete minden napján... Borzasztó és mégis szép könyv volna ez, ha valakinek igazán mersze volna hozzá s meg tudná találni azt az objektivitást, hogy ne kéjelegjen túlságosan az önanalizisben s ne fösse sötétebbre a dolgot, mint amilyen s másrészt elejét tudja venni az öntudatlan önszépítésnek, mert abban vagyunk a legnagyobbak, hogy hibáinkat s bűneinket magyarázzuk és sorsunkért a felelősséget másokra és a világra toljuk.

De ha ilyen abszolut őszinte naplót nem is tudunk írni, - a megközelítően hűséges önéletrajz írásait minden jó író kötelességévé tenném, úgy, ahogy az Uffici-képtár bekéri az elismert mesterektől önarcképüket gallériája számára. Mert ami életrajzot mások írnak volt emberekről, - az csak az életrajzíró tehetségét dokumentálja, de csak nagyon távolról a megrajzolt egyéniséget, illetve csak külső életének konturjait adja, minden más tapogatódzás! Még a hiteles levelek is hazudnak! Mert attól függ kihez s mely célból írták, mit szándékolt vele a levélíró, mi érdekes volt abban, hogy így vagy úgy állítsa be magát. Többet mondok, még a legforróbb szerelmes levelek is tele vannak hazugságokkal s pseudo érzelmességgel. Az ember csak saját maga tudhatná eldadogni, mik rejtőznek ösztönei mélyén.

Az írás, a regény, a vers, a dráma mind csak hieroglifa. Igaz, hogy Freud és tanítványai sikerrel kisérleteznek e hieroglifák megfejtésén - abból indulva ki, hogy az igazi írás vágykivetítés és élmény.

Tehát indiszkréció a végletekig! És igenis ösmerősök s életből vett figurák s igazán elhangzott szavak s mentől mélyebbre ásás az ösztönélet rejtélyes bányájában. Az írónak úgyis százféle módja van arra, hogy felesleges külsőségek elhagyásával mégis felismerhetetlenné tegye alakjait - ez csak tapintat s ízlés kérdése - s azonfelül - ha csak ilyen kiáltó külsőség nem okvetlenül figyelmezteti rá - a lerajzolt alak a legritkább esetben ismer önmagára, - annyira másnak látja és érzi mindenki önmagát. Hány eset volt, midőn igazán kényelmetlen érzésekkel adtam olvasni kéziratot olyanoknak, akiket nem is sikerületlenül portraitiroztam s nem vette észre, hogy róla van szó. A «Hálás utókor» című darabomban egy utálatos strébert írtam le a Hegyi-Herz alakjában, akinek külső története is nagyjából egyezett a darabban történtekkel - s a valódi alak konstatálta a leghangosabban, milyen találó és jó a figura, anélkül, hogy sejtelme lett volna róla, hogy ő maga volt a modell. Egy másik darabomban pedig olyan élethűen írtam le egy szinészt, hogy nemcsak én, hanem az igazgató s a rendező is váltig erősítgette, lehetetlen, hogy ez a szinész eljátssza a szerepet, hiszen az első mondatnál rá fog ismerni saját magára. Szó sem volt róla. Igaz, hogy megdöbbentő élethűséggel játszotta a szerepet.

Szóval, a veszély itt nem olyan nagy, semmi esetre sem akkorra, hogy az író visszariadjon az ábrázolás élethűségétől. Az pedig egyenesen kötelessége, hogy saját magából annyit adjon minden írásában, amennyit csak tud. Ez egyben minden írói hatás titka s értelme, mert sok minden rejtélye mellett az írás exhibició: «Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak».