Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · ZENEI FIGYELŐ

Lányi Viktor: EGY ADY-EST TANULSÁGAI

Az elmult években sűrűn rendeztek a hangversenyvállalatok népszerű Ady-estéket, mert Ady egyre szélesebb rétegekben gyűrűző népszerűsége hasznothajtó üzletnek mutatkozott. Ez rendjén is van, mert a vállalkozások nem csupán éltek a költő népszerűségéből, de éltették is azt. Adatszerűen kinyomozni ennek a visszafelé hatásnak erőfokát és minéműségét lehetetlen, de minden valószínűség amellett szól, hogy az Ady-versek nyilvános előadása szaporította az Ady-olvasókat, az Ady-könyvek vásárlóit és kölcsönvevőit. Az idén, úgy látszik, a hangversenyüzlet általános pangásával párhuzamosan az Ady-érdeklődés is megcsappant, mert mostanában mintha ritkábbak lennének az ilyen esték.

De nem kétséges, hogy a jövőben is lesznek Ady-koncertek és ezért idején- és helyénvalónak tartom, hogy az eddigieknek szellemi organizációja körül szerzett tapasztalataimat és megfigyeléseimet föltárjam azok előtt, akik hivatottak ellenőrizni: milyen utakon közlekedik a legnagyobb magyar költőgéniusz a nemzet kulturális vérkeringésével.

Egyik legutóbbi Ady-estét, ahol történetesen jelen voltam, tipikusnak lehet tekinteni. Ez is úgy jött létre, mint a többi. A hangverseny-rendezőség elhatározta, hogy megcsinálja. Biztosította néhány kiválónak elismert előadóművész közreműködését, hozzájuk vett egy pár fiatal kezdőt és ügyelt arra, hogy a műsoron egy-egy vers lehetőleg csak egyszer szerepeljen. (Elvégre Adyból lehet válogatni.) Ettől az egy kikötéstől eltekintve az előadók teljesen ízlésük vagy ötletük szerint állítják össze ilyenkor a műsorukat. A szavalóknál - akik, sajnos, gyakran csak fölolvasók - ez nem is okoz nagyobb nehézséget. Kiki maga tudhatja, mi illik legjobban az egyéniségéhez. (Bár e tekintetben is látunk tévedéseket. Kivált némelyik kezdő áhitat és szemérem nélkül merészkedik olyan versekhez, amelyeknek költői világát a maga szellemi színvonalával még csak meg sem közelítheti.) Nagyobb a baj az énekeseknél. Tudvalevő, hogy a divatos Ady-tolmácsolás nem áll meg a szavalatnál. Az Ady-esték elengedhetetlen tartozéka megzenésített versek éneklése. Elég nagy bőségben vannak és teremnek Ady-dalok. De ebben a termésben kevés kritikával válogatnak az énekesek. És itt aztán nagyon érezhető, hogy az Ady-hangversenyeknek nincs lektora, vagy felelős szerkesztője, vagy akárhogy nevezzük azt a hozzáértő, tájékozott és lelkiismeretes valakit, aki művészi tervszerűséggel avatkoznék bele a műsorok összeállításába.

Így történhetik meg, hogy az Ady-komponálás terén burjánzik a giccs s hogy az értéktelen tákolmányok kiváló művekkel egyforma értékbeállításban szerepelnek az irodalmi esték zeneileg járatlan publikuma előtt. Sőt! A giccsnek még jobbak is az esélyei. Épp a szóban forgó estén láthattuk, hogy a rendkívüli zenei elmélyedést igénylő, komplikált Bartók- és Kodály-szerzemények ambiciózus kezdőnek jutnak feladatul. Viszont az ismert nevű, arrivált - s épp ezért nagyon elfoglalt - operaénekesek az egy próbára könnyen megtanulható, többnyire kulissza-hasogató - tehát olcsón hatásos - fércművekkel állanak elő. Hiszen ezeknek az estéknek - mint említettük - nincs zenei közönsége és alig van zenei sajtója is - így hát nem nagy a művészi kockázat. (Kivétel természetesen Basilides Mária, aki műsor dolgában sem ismer megalkuvást és az említett alkalommal is Kelen Hugó néhány igazán értékes dalát vitte sikerre.) A mindig kéznél levő dilettánsok sorában első helyen áll dr. Róth Béla nevű zeneszerző, aki aggasztó termékenységgel ontja az Ady-dalokat. Ezekről minden bántó szándék nélkül meg lehet, sőt meg kell állapítani, hogy naivak, kezdetlegesek, bombasztikusak és kiválóan alkalmasak arra, hogy növeljék a zenei Ady-kultusz körül egyre veszedelmesebben dúló esztétikai fogalomzavart. Kívánatos lenne, hogy - ha már az egész ügy a véletlenre van bízva - az előadók óvatosabb ízlése pótolja egyes szerzők hiányzó önkritikáját.

Nem tréfadolog, amiről itt szó van, mert az ellenállás és ellenőrzés nélkül elhatalmasodó dilettantizmus elveszi a komoly alkotások elől a szóhozjutásnak amúgy is ritka alkalmait és olyan kontraszelekciót eredményez, hogy előbb-utóbb az egész magyar dalköltés szépen megindult fejlődése arrul koldul.

Ezektől a fonák jelenségektől élő költők szerzői bemutatkozásai sem mentesek. Jó lenne, ha ilyen alkalmakkor, a zenei részben, ezentúl szigorúan érvényesülne a «vagy jót, vagy semmit» elve.

Hogy visszatérjek az Ady-dalokra, nem hallgathatom el azt a furcsaságot, hogy a leghivatottabb Ady-komponisták egyike, Reinitz Béla, évek óta leszorult a koncertműsorokról s legfeljebb régi nome de guerre-je alatt hallani elvétve egy-egy dalát. Alig hihető, hogy még ma is lenne bármiféle ok arra, hogy Reinitz külföldön is elismert művészete itthoni pódiumon meg ne szólalhasson. Nem kétséges, hogy Reinitz legkorábban volt, ha formai plasztika és monumentalitás dolgában nem is, de az érzés bensőségében és a kifejezés erejében kongeniális zenei tolmácsa és méltó népszerűsítője Adynak. Újabb alkotásai, amelyek itthon alig ismeretesek, még fejlettebb fokon mutatják zeneszerzői tehetségét. Ha tehát szép, hatásos és aránylag könnyen előadható Ady-dalra van szükség, tessék elővenni, például, Reinitzet. Az üres kontárság pedig, ha még olyan hézagot pótlónak tartja is magát, legyen valamivel szerényebb.