Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám

FÖLDI MIHÁLY: GYŰLÖLET

Csont Árpád szinész, gyors léptekkel sietett a szinpadról öltözőjébe, ahol letépte arcáról a britt uralkodó, Lear király bozontos ősz szakállát. Élesen hallotta, hogy mögötte halkan suhognak Cordelia angol királykisasszonynak a léptei: most fordul a női öltözők felé, hogy pár perc mulva eltünjön abban a langyos automobilban, amely a szörnyű királydrámából egy huszadik századbeli bankár minden modern kényelemmel berendezett karjaiba röpíti. Nem is tagadja, nem is titkolja; még annyira sem kíméli, hogy hazudna érte, hogy egy kellemes, édes hazugságot, valamely finom mentséget talál ki, ami néha megtisztelő is, megnyugtató is. Nem, nem, semmit! A mult héten még Romeo volt Lear király, Cordelia királykisasszony pedig Julia... nem a szinpadon, hanem otthon, Lear király háromszobás, Fehérvári-úti agglegénylakásán, amelyben Macbeth szerepeit tanulták... új betanulással, először... hogy talán... pár hét mulva Cordelia a magánéletben is ladyvé fejlődjön, Csont Árpád hitvesévé... Igen, erről szó volt s a tervnek érezték varázsát: ketten, Macbeth és Lady Macbeth megfogják egymás kezét és házassággal pecsételik meg szövetségüket, melyet évek óta makacsul kovácsolt az idő, a kéj, az ambíció és a siker. Hiszen annyi kívánnivalójuk volt az élettől, a szinpadtól, önmaguktól és egymástól... oly önteltek, becsvágyók és kielégítetlenek voltak... úgy tudtak irígykedni, gyűlölni, harcolni, aknákat elhelyezni, sötétben robbantani és mosolyogni... keveset örülni, semmivel sem beérni, mindennél többet akarni... s íme, vasárnap éjszaka még az ágyában aludt és hétfőn este, amikor Othello barna bőrét festette arcára, Desdemona nem akarta meghallani hívását, mely vacsorára szólította egy körúti vendéglőbe... közelgett már a tragédia vége, lemorzsolták az ötödik felvonást, amely után Desdemona bejelentette, hogy ma, éppen ma, ilyen váratlan, jelentéktelen hétfői napon, egy új, látszólag ismeretlen, eddig semmiféle klasszikus, vagy modern szinműben nem szereplő báró Flesch-Farkassy bankár úrral fog vacsorázni egy dunaparti hotelben. Miért? “Csak." S azután? Desdemona mosolygott s elszaladt... csütörtökön Lear király volt műsoron... a jövő héten Macbeth... új betanulással, először... hát nem! - kiáltott fel Csont Árpád, didergő lábszáraira húzva nadrágját: Macbethet lemondom! ebből a reprizből nem lesz semmi.

Eltávozott a szinházból azzal az elhatározással, hogy nem megy vissza addig, amíg “ez a bestia" nem jön érte. De hogyan fogadja, ha megjelenik nála? Kint csöngetés. Marek Géza, az inas jelenti: a nagyságos művésznő... Mit fog mondani? Fáj a fejem... nem vagyok itthon... sablon! sablon! Valami újat! A nagyságos úr... nem!... a művész úr azt izeni... i-vel, nem ü-vel... hogy nem várta a művésznő érkezését... ez jó lesz? Nem! Jöjjön be. Jöjjön be és üljön le. Beszéljen, csicseregjen, nem szól hozzá egy szót sem. Ül vérvörös brokáttal bevont, királyi trónnak beillő karosszékében és meg sem mozdul és hallgat, csökönyösen, fenyegetőn, vésztjóslón, vadul. És rá sem néz. És “a bestia" hozzásímul, a szék támlájára ül, arcát az arcával cirógatja, csókolja a szemét, harapdálja az orrát, hegyeskörmű mutatóujját bedugja a fülébe... így szokta... aztán? Nem áll jót magáért, felugrik és úgy megveri, hogy... Megveri! Véresre veri. Aztán? Kidobja. Aztán? Visszahívja. Aztán? Megöli. Aztán? Megcsókolja. És megint megöli.

Betért a körúti vendéglőbe, de alig evett valamit. Bouillont, három nyers tojással, sonkát, hámozva, három adag szőlőt, közben pedig, minden két-három falat után nagyokat ivott egy könnyű vörösborból. Kis teremben ült, a sarokban rákönyökölt az asztalra s arra gondolt, hogy milyen hülyén és könnyelműen mosolygott, amikor “Othello"-ban közölte vele “a bestia", hogy ma, éppen ma nem vacsorázik vele. - “Nagyon okosan teszed", - mondta neki s elfordult. A szíve összeszorult, de ezt nem láthatta. Később megkérdezte: - Hát? - Csak ennyit kérdezett, de Cordelia mosolyogva hallgatott. - Hát ma nem eszel? Éhezel? Mi? - vetette oda. Ilyen bárgyú voltam, gondolta most, - eszébe sem jutott, hogy mással is lehet vacsorázni és szerelmeskedni. Ekkor tudta meg a bárót. Báró és bankár, régi darab, csak nem fog bosszankodni miatta? - Eridj, bánom is én! - mondta.

Nagy, barna, csontos ujjai közben fáradhatatlanul dagasztották a kenyeret, mely az asztalán maradt. Lehámozták a héjat, a kenyér belét darabokra tépték s az egyiket gömbbé alakították. Mire észrevette ujjai munkáját, széles, ápolt körmeire már ráragadt a kenyér, a tenyerében pedig nehéz, gömbölyű galacsin hevert. Szinte nyomta a tenyerét. Milyen nehéz, tünődött, hát súlya van? Egyszerre arra gondolt, hogy a kezébe szokta venni a fejét s egyik tenyeréből a másikba önti. Ilyenkor lassan lehunyja szemét, csak a pillák mögül bugyog lassan, feketén a fénye, szája pedig kéjesen felhasad s megcsillannak fehér egérfogai. Olyan fogai vannak, mint egy gyereknek... mint egy serdülő kislánynak... mint egy Cordeliának... még akkor is, ha Romeóból öregedett az ember Lear királlyá. Cordelia nem öregszik, a nők arcán nem robog el az idő diadalszekere? Úgy látszik, megőrültek az emberek s nem tudják vagy nem akarják tudni, milyen vén már “ez a bestia". Meg kell őrülni! Bakfis szerepeket játszatnak vele. Juliát, Cordeliát. Legközelebb andalító szűzet fog lejteni a Nebántsvirágban. Hallatlan! Uraim! Hát nincs szemük? Nézzenek ide! Nézzék meg ezt a nyakat, nem látják, milyen szikkadt? Nézzék meg ezt a szemet, nem látják körülötte a hervadás szörnyű pókhálóját? Nézzék meg ezt a mellet, bimbója mily álmosan keresi már a földet, uraim, simogassák meg ezt a bőrt, érezzék, mily hamvadt, mily hűvös, mily józan és reménytelen... Ej, az urakat még be lehet csapni, ez a férfiak sorsa, de hölgyek, kegyedék, a kegyedék éles és kegyetlen szemével csak nem hiszik el ennek a gyalázatos némbernek a hazugságait? Kegyedék csak látják? Hát akkor mért rajonganak érte, mért tapsolnak neki, mért jönnek be a szinházba, nevessék ki, pisszegjék le, vonuljanak ki és rá se nézzenek, amikor kínlódva, nevetségesen összeomlik... ez a rongy... ez a kócbaba... ez az üres, útszéli démon.

Figyelmesen vizsgálta tenyerében a galacsint, ennek is súlya van, ez is nyomja a tenyerét, mintha a feje feküdnék itt. Most hintázni lehet vele, egyik kézből a másikba... Balkeze hüvelyk- és mutatóujja közé vette a galacsint s a jobbkezével elsimítani kezdte egyenetlenségeit. Itt egy dudor, ott egy horpadás... hirtelen felemelte jobbkeze mutatóujját és hosszú, sárga körmével mély vonást húzott a megszürkült gömb alsó felére. Olyan volt, mint egy száj. Most kissé összelapította lent a gömböt, úgy, hogy szívalakúvá nyúlt, majd hirtelen kivett a hamutartóból egy gyufaszálat és két szemet nyomott, majd orrot húzott a galacsinba. Mosolygott s érdekelni kezdte a játék. Mellényzsebéből előhúzta ezüst ceruzáját s hajat rajzolt a szemek fölé, helyet hagyva a homloknak. Olyan, mint a feje. Hosszan nézegette. Hirtelen káromkodás bugyborékolt a száján s elhajította a megkeményedett kenyérfejet.

- Fizetek! - kiáltotta rekedten.

Felállt, rásegítették a bundáját. Már egy lépést tett kifelé, amikor visszafordult az asztalhoz s gyorsan zsebrevágta a fejet.

Hazament.

Marek Géza, az inas, felgyújtotta az előszobában a villanyt, mialatt ő az ajtót kinyitotta.

- Mi az? Te még fenn vagy? - kérdezte, oda sem figyelve, az inastól.

- Igenis, - felelte az halk, vékony hangján - megvártam a nagyságos urat. Gondoltam, együtt tetszenek érkezni.

Csont Árpád arca megrándult.

- Nem. Egyedül vagyok! - mondta hangosan, szinte kiáltva s a kalapját odadobva az inasnak, hálószobája felé indult.

- Nem is tudom, hol csámborog megint az a bestia, - sziszegte mögötte az inas.

A szinész felháborodva fordult hátra. Olyan volt az arca, mintha súlyos inzultusra kellene válaszolnia.

Az inas megrémülve nézett szembe a gazdájával. Alacsony, izmos, harminchároméves férfi volt; zömök és vérmes, de szangvinikussága csak a mozdulatain érződött meg, az arca mindig fehér volt, mint az apácakendő, oly vérszegény, hogy még az ajk pírját is vékony citromsárga csík szegélyezte. Fogait kilőtték a háborúban, a gégéje is megsérült s műfogaival és operált gégéjével csak különös, széles, kemény vállait állandóan meghazudtoló vékony, eunuchos hangokat tudott hallatni.

- Bocsánatot kérek, - mondta s kissé meghajtotta fejét. Már el is akart tünni.

Csont Árpád visszatartotta.

- Miért kérsz bocsánatot? - kérdezte felelősségrevonó energiával.

- Bocsánatot kérek, hogy a magánügyeimet merészeltem... de azt vártam, hogy a nagyságos úrral együtt fog hazaérkezni...

- Kicsoda?

- A Fanni.

A szinész hangosan nevetett.

- Hát hol van?

- A Lear királynál volt, a nagyságos úrtól kapott jegyet. Voltaképpen meg kell jegyezni, hogy ezt is az én révemen, mert én voltam bátor figyelmeztetni a nagyságos urat. És mégis csak felháborító, hogy amikor a művész a darabból már otthonába tért, egy rongyos néző még kint kuncsorog, valahol a világban.

- Felháborító? - nevetett Csont Árpád.

- Több, mint felháborító, - felelte az inas, feszesen állva gazdája előtt. - Ez kérem... ez kérem...

- Na gyere csak, - mondta a szinész és bundája zsebébe nyúlt. A fejjé gyúrt kenyértömböt halászta ki a zseb mélyéből s miközben magasra dobálta tenyerén, hálószobája helyett, ahová eredetileg indult, a könyvtárába ment. Az inas követte. A kenyérfejet mosolyogva az íróasztalra hajította és jóleső melankóliával dűlt el a vérvörös bársonnyal bevont, királyi trónnak beillő karosszékébe.

- Hát hogy' vagytok ti tulajdonképpen a Fannival? - kérdezte leereszkedőn s már-már jókedvűen.

Az inas megállt előtte.

- Úgy, mint voltunk, nagyságos úr.

A szinész mosolygott.

- Mondtam, hogy az nincs rendben. A Fanni nagyon csinos, szemrevaló lány. És sokkal okosabb, mint általában a szobalányok. Nem óhajtok ugyan beleavatkozni a dolgodba, de ha már előhoztad, most is azt kell mondanom neked, amit már a multkor tanácsoltam: ha nem veszed el feleségül, nem lesz a tied, vagy nem fogod tudni megtartani. A Fanni inkább felmond majd nekem s elmegy innen.

- Azt szeretném én látni! - kiáltotta izgatottan Marek Géza. - Ahol én vagyok, ott van az ő helye is, én pedig holtomig a nagyságos urat szolgálom. Ez az én pályám, az én hivatásom, ez az én életem, - tette hozzá szenvedélyesen.

Csont Árpád meghatódott. - Tudom, Géza fiam, - sóhajtotta, s a háborúra gondolt, két kemény esztendőre, melyet önkéntes jelentkezéssel, a halál torkában töltött el ezzel a szolgával; egy néki szánt golyó lőtte ki a fogait egy galiciai éjszakán. Ebben az emberben halálosan megbízhat, ez olyan, mintha hozzá volna nőve. Ismeri a szeme járását, megérzi a gondolatait, kitalálja a szándékait. Sosem felejti el azt a megdöbbentő éjszakát, amelyen megsebesült, majdnem meghalt helyette két golyótól, melyet - mindig így érzi - neki szántak. Visszavonultak hatnapos irtózatos pusztítás és pusztulás után, a győztes orosz seregek keményen a sarkukban voltak. Az erőltetett menetelésben hatvan óra után rövid pihenőt tartottak; ő egy dohos, forró parasztházban húzódott meg a falu alján. Ledűltek a kiürült, elnémult házban, ő benn a szobában, Géza kint a konyha földjén, de alig nyomta el az álom, érezte, hogy valaki a melle fölé hajol s hallgatózik. Géza volt. Azt leste, hogy lélegzik-e még a gazdája, mert álmában arra riadt fel, hogy súlyos veszedelemben van s baj érte, talán meg is halt. Megfogták a sötétben egymás kezét, egy pillanatig tartott ez a kézfogás s már a következő másodpercben felordított a legény: a távolból srapnell sikított és fegyver pukkant és két golyó, egyik a másik után, rohant az arcába és a torkába.

Erre az éjszakára gondolt most s kissé megnyugodva, szélesen mosolyogva mondta:

- Nem kell ezt ilyen tragikusan felfognod, Géza. Az asszony, az asszony. Más, mint mi vagyunk, férfiak. Nem kell mindjárt veszekedni, pörölni, elriasztani, tragédiát csinálni. Sokkal többet ér az okosság, a fölény, a nyugalom... Kivárni a dolgokat. Ha látja, hogy dühös vagy, amikor így elmarad, annál inkább megteszi. Olyan, mint a gyerek. Aztán meg meg kell adni az asszonynak azt, ami az övé. Ha azt akarod, hogy hozzád tartozzék, hát vállald. Ha a feleséged lesz, majd nem megy el nélküled, ha meg elmegy, hazajön időre, amikorra mondod.

Már Géza is mosolygott.

- Igaza van a nagyságos úrnak, - mondta szerényen. - Most már én is máskép látom. Csak amíg nem tetszett itthon lenni... addig.

- Na látod, - sóhajtotta a szinész, kissé megint elborultan. - Dehát éjfél elmúlt már, eredj, feküdj le, tégy úgy, mintha nem is törődnél vele. Aztán majd én beszélek vele holnap.

- Köszönöm, nagyságos úr. Jóéjszakát kívánok. Hánykor parancsolja, hogy keltsem?

- Féltíz.

- Igenis.

Az inas betette az ajtót, egyszerre furcsa csönd lett a szobában. Az asztalon ott ült a kenyérfej s a villanyfényben barnászöld patina vonta be; olyan volt, mint egy lefejezett kínai bálvány. Jó, hogy megnyugtatta ezt a szegény, dühös legényt, gondolta a szinész; borzasztó, hogy mennyit szenvednek az emberek a szerelem miatt. Van ebben valami műveletlenség, állapította meg önérzetesen; ezek a szenvedő emberek nincsenek tisztában a dolgokkal. Rabjai a sötét vágynak s nem tudják, hogy alaktalan a vágy, melynek csak az ember keres formát. A forma a nő; dehát hányféle szóval és gesztussal fejezhető ki egy gondolat? Válogatni lehet a kifejezés és a természet gazdagságában; s a hosszú, hosszú, sokszor oly gyötrelmes válogatás eredménye is mily ritkán jelent egyet a tökéletes formával... Ezt, persze, nem érti meg Marek Géza, dehát ő...

Nyugtalanul felállt s a könyvei elé lépett. Kihúzott a sorból egy Schopenhauer-kötetet, melynek címe volt: A szerelem metafizikája; Az élet semmiségéről és gyötrelméről. Egy pár bekezdést elolvasott s kissé fáradtan az asztalra ejtette; a kenyérfej rábámult. Most Puskinhoz nyúlt s az Anyeginben böngészett. Egyszerre megrázkódott, mintha jeges kéz megmarkolta volna a szívét. Lehúnyta szemét, összeharapta fogát, arca görcsösen megfeszült; olyan volt, mintha a saját halotti maszkját szorította volna a fejére. Anyegin érzelmes sorai közt selymes hálószobát látott, félhomályban, fényekkel, parázsló tűzzel, terített asztallal; még a levegő szagát is érezte, a frissen ömlő pezsgő édes-kesernyés illatával. És meztelenül látta a szinésznőt, társnőjét régi tragédiákban, most olyan új helyzetekben, melyek megvetnek minden illemet, tartózkodást és szemérmet és amelyeket imádott.

Azt hitte, túlságosan világos van a szobában s eloltotta a lámpát; az íróasztalon egyidejűleg fellobbant a fény egy magányos lámpában. Állt a szoba közepén s váratlan nyugtalansággal, makacs értelmetlenséggel azon gondolkodott, hogy hova üljön le; egyszerre nem talált megfelelő helyet. Az asztalról lesöpörte a kenyérfejet, amely a könyveknek ütődött; koppant és a szőnyegre hullt. Most a hangját hallotta, meleg, furcsa, hol zengő, hol érdes hangját, amely olyan volt néha, mint a nyakon szúrt csirke hörgő sikoltása, tele vérrel, jajkiáltással, jelentéktelen panaszokkal... és még valamivel, amin sokszor tünődött, amit nem tudott sohasem megérteni, megmagyarázni, de aminél tökéletesebb kifejezését az asszonyi kéjnek elképzelni sem tudta. Most hallotta ezt a hangot és nem menekülhetett tőle. Valahonnét a mélyből, a lábai alól szivárgott fel az idegeibe, a fejébe, hogy édes zsongással és türelmetlen nyugtalansággal töltse meg érzékeit. Egyszerre kinyúlt a keze, kitárultak, majd összezárultak az ujjai... megrázta fejét, mint aki elűz egy gondolatot, s gyorsan az íróasztalhoz lépett.

Ott megtorpant, el akart fordulni, de mágneses erővel vonzotta valami. Az íróasztalra ült s hátat fordított egy fényképnek, mely az íróasztalon állt, nagy barna keretben. A szinésznő volt, meztelen vállakkal, mellére csúszott estélyi ruhában, kacéran és szemérmesen tartva gyűrűs szép kezét a szívén. Néhány percig ült így, majd hátra nyúlt s a térdére állította a fényképet, úgy nézte. Bestia, mondta a képnek, s megismételte: bestia.

Nézte egy ideig, aztán megszólalt:

- Szerettelek, - mondta fájdalmasan, de elhallgatott, mert a mély csöndben megriasztotta a hangja. A gyűlölet aztán megint feltépte száját. - Szerettelek, - mondta s szembenézett a képpel. - Szerettelek és szégyellem. Szégyellem, hogy olyan ostoba vagyok, olyan műveletlen és vak, mint Marek Géza inas. Cseléd vagy, arravaló, hogy a Marek Géza szeretője légy és minden este megverjen. Minden este megverjen, ingre vetkőztessen és bottal verje a derekad. Bár sose láttalak volna, bár sose ismertelek volna meg, bár sose szívtam volna magamba mérges lehelleted. Sosem fogok többé szóba állni veled. Nem szeretlek és megvetlek és gyűlöllek.

Eldobta a képet és kirohant a szobából. Letépte magáról ruháit, éjjeli szekrényéből egy üveg tokaji bort vett elő és kiitta. Az ágyba vetette magát, fejére húzta a takarót, a falnak fordult s mindenáron aludni akart. Nem tudott elaludni. Percenkint felriadt; hol a karjaiban, hol a térdei közt érezte a szinésznő simogató jelenlétét. A sötétben előkereste a veronálos tubust és szétharapott két pasztillát. Egy félóra múlva tehetetlen dühvel visszarohant a könyvtárszobába, ahol égett a villany, mintha vártak volna rá.

A szőnyegen heverő fényképhez rohant és rátaposott; éjjeli cipőjének sarka szétzúzta az üveglapot és apró darabokra törte a keretet. Szitkozódott és átkozódott. - Pusztuljak el, ha még egyszer szóbaállok veled! - fogadkozott. - Minden erőmmel azon leszek, hogy nevetségessé tegyelek, hogy tönkretegyelek, azt akarom, hogy beteg és ronda légy, azt akarom, hogy megbukj és koldulj, azt akarom, hogy retkesen, rohadtan görnyedj a küszöbömre és én elruglak onnét. Gyűlöllek és dögölj meg! - ordította.

Már hajnalodott.

A függönyökön, a nehéz vörös függönyökön át beszivárgott a tél szürke világossága.

Rémülten, kidagadó szemmel meredt erre a közönyös szürkeségre, mely olyan egyhangúnak és öröknek látszott, mint a kegyetlen börtönök végtelen nyugalma. Megriadt tőle, mint egy ítélettől: véged van, nem intézheted el dolgod, nem fejezheted be műved, te vagy a vesztes, elbukol.

Felordított.

Lábai alól felkapta az összetaposott, széttöredezett fényképet és a szeme elé tartotta, mintha rosszul látna, oly közel, mintha megvakult volna.

- Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek! - ordította. - És ha nem tudlak tönkretenni, akkor kiirtalak! És megfojtalak, mint egy macskakölyköt, megmérgezlek, mint egy patkányt és leszúrlak, mint egy szipirtyót. És ha folyik a véred és hörögsz és elnémulsz és kiterülsz, még akkor is, még a halálodban is gyötörlek és kínozlak. És vasdorongokat fogok belédszúrni és ha ma, ma éjjel nem fulladsz meg a szeretőd csókjaiban, ha nem áll meg a szíved, amikor szerelmesen sóhajtasz... én... én...

Papírvágó kését felkapta az íróasztalról és teljes erejével beleszúrta a fényképbe. Hörgött, sikoltozott, diadalmaskodott. Ledobta magát a szőnyegre, kéjelgett és dühöngött és szétkaszabolta a képet.

Nevetett.

Nem vette észre, hogy nyílik az ajtó. Csak akkor pillantott fel, amikor Marek Géza inas katonásan összevágta sarkait a feje előtt.

Ingujjban állott előtte, kötényben, ahogy cipőit szokta tisztitani.

Katonásan megállt és jelentette Marek Géza:

- Jelentem a nagyságos úrnak, leütöttem a Fannit.

És mutatott egy faaprító baltát, mely súlyos és vértelen volt.