Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · MOHÁCSI JENŐ: STELLA

MOHÁCSI JENŐ: STELLA
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
14.

Gyönge vagyok, gyönge vagyok - így töprengek magamban éjszaka, a fölöttem elnyúló ágyból a román erős, egészséges lélegzése hallatszik, néha sóhajt - a nyitott kis ablakon bekandikálnak a csillagok, valahol messze lámpák pislognak, bizonyára Zimony - néha mélyen búg egy hajó kürtje - gyönge vagyok.

De az álom küszöbén furcsa, gyermekes elképzelésekben ringatózom. Mezítláb átcsúszom egy nagy termen és egy ajtó előtt hallgatózom - minden pillanatban mást érzek, mást élek át, de a következő pillanatban már elfelejtettem, rettenetes szerelmi vágy tombol bennem, aztán meg - én, én vagyok a lány és - és rajtam pihen a - a - román fiú.

Föleszmélek és a karomra hajtom a fejem.

Olyan szegény vagyok-e, hogy csak azt élhetem át, amit élek? Most, éjszaka, bizonyos vagyok benne - lehet, hogy holnap reggel szamárságnak fogom érezni -, hogy az embereknek meg kell tanulniok, hogy veleéljék minden más ember életét. Van, aki a családjában éli ki már altruizmusát, városukat sokan szeretik, nemzetüket bizonyos vonatkozásban, Európa! - hangoztatja sok magasröptü elme -, de mindez csak a felületen kúszó értéktelen érzés, mert magában foglalja az irígykedést és gyűlöletet más család, más város, más nemzet, más világrész irányában.

A legnemzetközibb folyam nemzetközi hajóján világosság gyúl ki bennem az éjszakában:

Az emberszerelmet kell kinyilatkoztatni, a pánhumanizmust!

Mely abban van, hogy bele tudom magam élni minden ember életébe!

Úr és szolga vagyok, fejedelem és alattvaló, gazdag és szegény, agg és gyermek, férfi és nő - fönt vagyok és alant - boldog és boldogtalan. -

Benne ülök a világszinházban - én vagyok a néző, de én vagyok egyúttal az aktor!

Nem hogy elhagynám a magam életét, de magamba gyűjtöm a milliárd emberét!

Ez nem lemondás, emberek, ez a bírás mérhetetlen vágya!

Pánhumanizmus!

Pánhumanizmus!

Ez - de hirtelen elveszíti értelmét minden gondolat, ami e pillanatban még oly világos volt, a szavak összeomlanak, hamúvá lesznek - bátortalanul leomlok a vánkosomra.

Gyűlölöm ezt a nyugodtan alvó embert fölöttem. Gyűlölöm magam, mert gyenge voltam.