Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / ·
Reggel kimerülten ébredt. Nem kapott reggelit és tízóraiját se csomagolhatta be, úgy kellett irodába mennie.
Szokatlannak indult a nap. Megesett vele az a hihetetlen dolog, hogy egy kolleganőtől kért kölcsön pár koronát. Elsején megadja. Lesietett a közeli lebujos kávémérésbe - ott borravaló nem kötelező - s megreggelizett. Rövidszivarját pöfékelve sétált vissza s kápráztató boldogság düllesztette. Az önállóság érzése rugdalózott benne. Már a kávémérésben a csajvadék között előkelő úrnak gondolta magát, akit kiszolgálnak és tisztelnek. Most meg úgy sétál, mint egy magánzó a háború előtt. Irodáját kisemmizte.
A nap monotón robotja kiszívta belőle ezt a jó érzést. Délben szorongva sietett haza, mi lesz, ha Márta éhezteti. Kedélye egészen elborult.
A vénlány bősz prüszköléssel fogadta. Rántottát hevenyészett számára, mialatt ő bent a terítetlen asztalnál várakozott s förmedt szívvel hallgatta, mint tüsszögnek bele ebédjébe.
A délután folyamán úgy cipelte görnyesztő keservét, mint hátizsákba rakott megbizatást.
Sóvárogva kontrollálta az idő petyhüdt múlását. Mindenkinek feltünt, hogy többször megnézte tenyérnagyságú óráját. Hat óra felé, közbámulatra, eltávozott. Mint vezető tisztviselő megengedhette magának. Tudták róla, hogy távoli rokona a cég tulajdonosának, a festékgyárosnak, s azt is, hogy sokat dolgozik, de keveset kap. Még vasár- és ünnepnapokon is bejárt az irodába, ha a főnök úgy kivánta. Ilyenkor szokták belopni a könyvekbe a titkos manipulációkat, amelyek milliónyi hasznot hajtottak a cégnek, de szájába abból egy morzsa se hullott.
József meglátogatta egyetlen nőismerősét, egy tíz évvel ezelőtt elhalt tanárbarátjának az özvegyét. Leónának hívták a matrónát, aki méltósággal viselte magasnyakú, fekete ruháit. Leóna asszony szüleinél élt, de a családfa több kibogozhatatlan vonatkozású tagja is ott lakott még. Mindezek úgy tekintettek Balog Józsefre, mint Leóna asszony “jövendőbelijére". Valahányszor József közéjük botlott, a familia tagjai feltünő diszkrécióval kisurrantak a szobából, mint ők mondták atyás jóakarattal s humorral: “magukra hagyták a fiatalokat". Pedig a hölgy nem erőszakolta a házasságot, de lelke mélyén szeliden meg volt győződve, hogy Józsefből csak úgy lehet ember, ha őt elveszi. Egyébként ezt a kérdést már elintézték egymás kőzött. József hangsúlyozta, hogy nővérét nem hagyhatja el, viszont Mártával csak ő tud együttélni. Márta otthont varázsolt neki, ahonnan kényelmesen nézheti a világ folyását s mások tragédiáit. Mindezt megcáfolta már, mikor vígaszt és enyhülést keresve bevallotta Leónának pokoli életét. Leóna elnézte “jó öreg barátja" ellenmondását. Önzetlenül vonzódó lelkével, balzsamos szavaival s zuhogó könnyeivel kész örömest bármikor rendelkezésére állt s mondogatta:
- Magának meg kellene nősülnie, amíg nem késő!
József sohasem lehetett elbúsulva annyira, hogy elmesélte volna azt a jelenetet, amikor egy este kikérte nővére tanácsát a Leónával való házasságról. Márta felkapta az ollót, mellyel ócska ruhákból patentkapcsokat vagdalt ki és mindkettőjük szívébe akarta döfni. Ez a házasság megvalósíthatatlan volt.
Leóna asszony kávéval kínálta meg, ő azonban szokása ellenére kézzel-lábbal tiltakozott: gyónni jött. Öli lelkét a sok súlyos bánat. Az özvegy megcsiszolta ujjaival petyhüdt szájaszélét s a sokszor elmondott ujdonságok rokkant lelkesedésével kelepelni kezdett:
- Ó, maga még bizonyára nem is tudja, hogy Theodul, boldogult atyai nagyatyám unokája, akinek fivére - hiszen tudja -, Gábor, az Általános Csempe és Pala Részvénytársaság helyettes igazgatója...
- Igen, - bólintott József álmodozva s Leóna asszony egyhangú csobogása régi gyermekkori emlékeket idézett föl benne, amikor egyszer, egy lágymányosi békavadászat után, kimerülve lepihentek a Duna kavicsos partjára...
- ...amire Gizella onklija, Málcsi néni fivére, gyorsan vonatra ült...
...Bíborszínű felhők visszfénye vérezte be a Dunát, akkor réges-régen, s ő meg a barátai némán hevertek a bokrok alján és a Duna vize csöndes csacsogással locsogott el mellettük, a Fekete-tenger hívta-hívta a messzeségből...
- Képzelheti, milyen arcot vágott Gedeon bátyám!...
- El tudom képzelni - motyogta József és tovább révedezett az alkonyaton. - Várnia kell s hümmögnie, ha Leóna nagy vörös vizenyős szemei még jobban megnedvesülnek. Századrészét se látta bonyolult családja népességének, nevüket néha ismerősnek találta, de egészben véve homályos és zavaros képe volt e százfejű hidráról. Ha valaki meghalt, új nevek és összeköttetések iszapos áradata idegenkedett elő Leóna asszony anyakönyvvezetéséből.
Miután őszülő ideálja kiadta, ami a begyében feküdt, József tapintatosan várt egy darabig, hátha előbugyborékol még valami rokonsági névmaradék: de nem, minden elcsendesedett. Az ócska, ó-virágú díványon elkényelmesedett, öntudatlanul játszott az oroszlánfej fogai közé akasztott rézkarikával és szívta reves szivarját.
Leóna asszony rátapasztottá figyelő szemét:
- No most meséljen maga is!
Oly trécselő hanglejtéssel mondta ezt, hogy bús József elmosolyodott, előre hajolt, megfogta az özvegy bütykös két kezét, megcsókolta, megszorította s meghatottan komplimentirozott, mint egy öreg úr:
- Drága Leóna, a maga örökké jó szíve és irányomban tanusított kitartó szeretete...
Nem tudta befejezni. Mindkét kezét megcsókolta.
El kellene vennem ezt az asszonyt! - gondolta és szaporán pislogott, hogy könnyeit szétnyomja.
- Istenemre, - mondta valamivel később s egy öreg kutya fénylő hálálkodásával nézte az özvegyasszonyt, - istenemre, édes Leóna, már szégyenlem magam, hogy valahányszor meglátogatom, panaszkodásaimmal hozakodom elő.
- Ugyan József! - kiáltott Leóna s intim gesztussal a férfi térdére tette kezét. - Csak nem képzeli!...
Kesergései meghallgatásával valóban viszonozhatatlan szolgálatot tett neki.
- Nehéz az én keresztem, Leóna. Vétkezem azzal is, hogy panaszkodás formájában könnyítek magamon. De már napról-napra rettenetesebb a Vele való együttlétem...
- Mi történt már megint, az istenért!
Leona feszült várakozásra kulcsolta össze ujjait.
- Most újabb harcmodort vett fel, újabb taktikát: éheztet.
Az özvegy torkán rekedt a szó. Széles köríveket rajzolt fejével a levegőbe.
- Nem tudok kellőkép védekezni ellene. Ennyi évi erőfeszítés után sem tudom legyőzni magamat. Oly borzasztó indulatok támadnak bennem, hogy azt már magának se merném elmondani, pedig magán kívül, drágám, nincs senkim e világon.
Leóna csak most jutott lélekzethez. Elrémülten, méltatlankodva kiáltotta:
- É-é-heztetni?!...
- No, erős szót használtam, nem kell azt úgy érteni... És mondom, nem is itt van a baj... hanem ott, hogy ő azt direkt teszi. Ő, tudja Leóna, belelát a szívembe, látni akarja az én szennyes indulataimat... Azt hiszem, örül neki. Nem tudja elviselni, hogy én törekszem... Mindig visszaránt és én visszaesem. Irtózatosan restellem magam, de hiába minden, minden... (Itt hirtelen érzelmesre csuklott a hangja) Leóna, én széthullok, szétporlok... Gyűlölöm őt, pedig szeretni akartam... És nem tudok feltápászkodni...
Síróra torzult arcát eltakarta kezével. Leóna egyszerre láthatta a nyílást hónaalján és kezefeje elszáradt, ráncos bőrét.
A csönd furcsa volt és szokatlan. Ha a szomszéd szobában nem zümmögnek, kínossá válhatott volna.
Az asszony arcán szokatlan szomorúság ült. Barátja öreg combjait gyengéden ütögette s éltetőn suttogta:
- Jóska, ugyan ne hagyja úgy el magát!... Emberek vagyunk, istenkém, gyöngék vagyunk...
József hálásan nézett rá. Félrehajtotta fejét s egy ideig - kifelé mitse látva - magába dermedt.
- Úgy vájkálok ezekben a régi históriákban, amiket maga már töviről-hegyire ismer, mint beteg a sebében. De fáj, Leóna, fáj!... S kell, hogy mégis újra meg újra beszéljek róla, különben meg kellene szöknöm az életből...
- József!!
- Igen, szívem, úgy van, ahogy mondom. Csak azt nem értem, hogy ő hogy bírja elviselni... Neki sincs senkije széles e világon, csak én. Hozzám meg nincs egyetlen bizalmas szava sem. Ha elgondolom azt az egyedüllétet, amelyben él, lelkét senki előtt meg nem mutatja... Hogy lehet így élni?... Mi lehet benne?... Ha bizalmasan közeledem hozzá, hogy szólásra bírjam, gúnyosan és sértően viselkedik... Egyetlen kedves szava nem volt hozzám az életben, csak bántani tudott. Isten látja lelkemet, én rossz szóval nem okoztam bánatot neki. Mi lehet az oka? Néha azt gondolom, hogy az ördög lakik benne. Még sose láttam mosolyogni.
- Higgye el, József, hogy így van ez az aggszűzekkel. Rossz kedvüket meg kell bocsátani. Nekik az élet semmit sem adott.
- Hát nekem mit adott?
- Ó maga másféle mégis!
- Férfi? Mit csináltam a férfiságommal? Volt nekem valaha valakim? Volt nekem ifjúságom? Volt nekem rendes ruhám? Mi örömem volt? Mindenemet neki adtam! De azért emberséges maradtam. Sose hánytam semmit a szemére. Gyűlöltem tán olykor-olykor, de meg nem bántottam. Sőt olyankor, amikor a legjobban haragudtam rá, igyekeztem a legszeretőbb szavakat mondani neki. Ami nem kisebbíti bűnömet, mert mégis gondoltam és éreztem olyasmit, amit nem lett volna szabad. Vigasztal, hogy legalább szavaimért és cselekedeteimért nem vádolhatom magamat. De mit ér ez? Márta olvas a lelkemben és hangosan kimondja. Néha megdöbbenek szavaitól. És milyeneket tud mondani! Ha száz évig élnék, se felejteném el! Egyszer azt mondta: “Te azt hiszed, hogy engem eszközül felhasználhatsz ahhoz, hogy megnemesedjél? Jól tudom, hogy az én életem árán akarsz jóvá válni." Másszor meg azt mondta: “Most legyőzted magadat s nem mondtál semmit. Ha tudnád, mennyire bántasz vele! Lelkierődet mutatod, hogy példaképpen told magad elém. Ha káromkodnál, megnyugodnám, de így megalázol. Egész életemben megaláztál a tettetett jóságoddal. Pedig érzem a lelked gyűlöletét, még akkor is, ha nem mondod ki." Hallott már ilyet? Igaz, hogy engem annyira nem ismerhet senki, mint ő, de vissza is él vele csúnyán. Szeretnék már a sírban pihenni, ott csak vége lesz ezeknek a gyötrődéseknek. Mi van még hátra? Mit tartogat? Pedig megbánom az indulataimat, töredelmesen vezeklek, de ki teheti magát egy hüvelyknyivel is magasabbá, mint amilyen? A világ örömeiről már rég lemondtam. Ó, Leóna, nehéz az élet!!
Elérzékenyült önmagán, törölgette a szemét. Leóna láthatta, hogy zsebkendője: uzsonnázó szalvéta, de azért megsímogatta József lehajtott fejét. Ettől a férfi még jobban sírt.
- Mondja, Leóna, tört ki hirtelen, valóban oly gonosz vagyok én?
- Ó, József! sopánkodott az özvegy és ő is elkezdett pityeregni. Nem vádolhatja magát, hiszen megtette kötelességét. Többet ennél senki se tehet.
- Mégis csak én keserítem meg az életét! Mégis csak én vagyok oka annak, ha ő szenved. De hát mit tegyek?
A két öreg összenyöszörgött, mint két beteg állat. József kétségbeesése egyre magasabb fokra hágott. A zavar keringett agya körül s már-már önfeledten hörögte:
- Hát magáról is nem őérette mondtam le? Erről a kézről, amely boldogságomat adhatta volna! Már csak az életemet dobhatom el magamtól!!
Hangosan zokogtak s ha a familia tagjai közbe nem avatkoznak, isten a megmondhatója, meddig tépdesik legfájóbb sebeiket.
Öreg este lett, hogy József hazafelé tartott. Elmerülve, valami édes megnyugvással kószált szűk utcák falai mellett s eltökélte, hogy minden eddigi kedvességét fokozni fogja s megkísérli újra-újra krisztusi szeretettel övezni testvérét, úgy tekinti, mint beteget, akire nem haragudhat, mert beteg. Holnap jegyet vesz moziba.
A lakás udvarra nyíló ablakai ma megint sötétek voltak s íme, fekete szorongás és ijedt sejtelmek lúdbőröztek hátán és karjain. Valami titokzatos, zord fenyegetés gubbasztott az ablakok tompa szemén. Ösztönösen meggyorsította lépteit s kérdezte magától, miféle furcsa félelem ez, ami szívébe lopódzkodott. Hirtelen támadt lelkiismeretfurdalás préselte lihegőre mellét. Annyi rosszat mondott testvére felől! Kiadta mérgét, ahelyett, hogy önmagában gyűrte volna le! Micsoda képet festett Mártáról Leóna előtt, aki mégis csak idegen!
Belépett s a sötétséget súlyosnak érezte. Ismeretlen remegés fogta el. Óvatosan nyitott a konyhából a szobába, mintha többen volnának odabent, akiket most meg fog zavarni. Lázasan tapogatta gyufáját.
- Jó estét, Márta! Hol vagy?
Csönd, csönd.
Sercent a gyufa. Az ágyon senki. A díványon se.
- Márta!
Nem gyújtotta meg a lámpát, mert a keresésben elfelejtette. Csak nézdegélt. Körmére égett a gyufa. Újat kaparászott elő. Újabb sercenés. Átbotorkált a másik szobába is. Márta sehol. Elégett a második gyufa is. Hümmögött, de reszketett. Talán most ment le vacsoráért. Vagy a szomszédságban vizitel. A lámpát minden esetre meg kell gyújtani.
Lassan felsrófolta s megnézte, mennyi petróleum van benne. Erről Márta megfeledkezett. No majd hamar lefekszenek.
A lámpa égett már s ő nem mozdult. Egyszerre csak nem mert megmozdulni. És amikor mégis megfordult, összeesett.
Igen, Márta ott állt, a levegőben, csakhogy az ablak keresztfáján lógott. Megsötétedett arcából fekete nyelvét ráöltötte. Haja feltünően fehér volt.