Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám

GYERGYAI ALBERT: FRANÇOIS MAURIAC

Babits Mihálynak

«Ce serait délicieux de vivre maintenant - mais pour nous autres créateurs, il s'agit de vivre toujours.»

F. M.: «Un homme de lettres.»

Ez az alig negyvenéves s máris ünnepelt regényíró, akit, ismételt figyelmeztetésre, végre a francia Akadémia is «felfedezett», s akinek egyik legszebb könyvét Kosztolányi fordította magyar nyelvre, [*] - az új francia regénynek ha nem is a legmerészebb, de talán legvonzóbb ígérete. Nem minthogyha a regénynek, ennek a ma oly népszerű, oly zavaros s oly gazdag műformának új irányt, új keretet, új rendet akarna adni: az ő regényformája lényegében a Bourget-é, vagyis az az elegáns, zárt és kerek műalkotás, amely egyetlen esemény, helyzet vagy hős körül kristályosul, s amely a francia regénynek mindmáig legjellemzőbb változata. Épp oly kevéssé várjunk tőle holmi hangos kinyilatkoztatást s egy áradó temperamentum minden készet elvető lázadását: az ő egyéniségét bizonyos fegyelmezettség fátyolozza, egy vidéki úriház rendje s a gyóntatószék félhomálya, - s egy Gide örök vágya-kergetését vagy egy Proust féktelen introspectióját csak messziről, sóváran, vágyódón és védekezve, mintegy a kerítésen át szemléli. Stílusa sem pompázik gyujtogató eredetiséggel s az újítás szép szomjának mindenen átütő hevével: hangja, modora választékos, előkelő, kissé keztyüs, első regényeiben még cikornyás, keresetten mélabús, hangsúlyozottan finom, újabb és érett műveiben közvetlenül és hatékonyan nemes, - viszont legszebb lapjain, egy-egy remek elemzésén, egy-egy hamvas tájképén is megérződik a tanultság, bizonyos minták követése, bizonyos visszafojtott vibrálás, az az állandó feszültségű, a lélek végletein járó, minden kis közt befutó s mindenen túláradó érzelmesség, amelyet egy magyar költő, Ágostonnal kapcsolatban, stilus christianus-nak nevez, s amelynek, mint a francia katedrálisok szobrainak, nem annyira a formai, mint inkább a hangulati szépség az ideálja... Mauriac-nak eredetisége katolikus voltában gyökerezik: katolikus regényíró, e két szónak határozott, heves és patétikus értelmében, tudatosan, elszántan és azzal a végletességgel, amely a kettő egyensúlyát örökös felbomlással fenyegeti s amelynek mély drámaiságát épp ez a kettősség fűti, - a regény életteljessége s a hit életfelettisége, a vallás célirányossága s az alkotás öncélúsága, a művészet szabadsága és a dogma kérlelhetlensége, a Természet pogány kedve s az Ember keresztény bánata, a rend és az anarchia, az ösztön s az öntudat soha el nem lankadó, egymást hívó és taszító, egymást gyűlölve-szerető s mindvégig eldöntetlen viadala... Mindez sokkal bonyolultabb, kényesebb és sajátosabb, hogysem a ma oly divatos «keresztény», vagy «vallásos», vagy csak «hitteljes» epitheton Mauriac müvészetét is meghatározná. Az a lelki forradalom, amelyet, kissé elsietve, neokatolicizmusnak kereszteltek, s amely, Claudel-lel az élén, Baudelaire-t, sőt Rimbaud-t vallja őseiül s a lirán át a regényhez is útat talált, - a legújabb franciáknál különös gyümölcsöket érlel neofiták jelentkeznek, akik a rend, a tekintély s valami szűk klasszicizmus szent nevében mesterüket, Claudelt is megbízhatlannak, gyanusnak, «romantikusnak» bélyegzik; misztikusok kérnek szót, új szenteket szerepeltetve, viziókkal, démonokkal, a Sátán meghitt s mindennapi árnyékában; élemedett írónők, új szerelmek helyett vagy hijján, érzékeny hagiographiákat szerkesztenek; az az ifjú regényíró, aki a test féktelen szerelmében palaestrának nézte a templomot is, újabban a napistent is a maga külön kultuszába vonná; egy másik költő, aki pár év alatt minden irányt és iskolát végigkóstolt, nemrégiben, csapongó pille, a katolicizmus mézére szállt, nagyvilági pompával, hangos és hirtelen megtéréssel, a szalonok s a kiadók elmaradhatlan segédletével, - s mindezeket a kritika, egyformán és készségesen, «vallásosoknak», «hívőknek», «neokatolikusoknak» tiszteli, kissé könnyen örvendezve olyan múló jelenségeknek, amelyek az igazi hitnek legfeljebb csak tetszetős sallangjai. Nálunk is van némi nyoma ennek a divatba fúlt megújulásnak; nálunk is vannak neofiták, akik tán belső szükségképpen, de amellett irodalmi s méginkább közéleti jelszavakon kapva, valami igen általános és tolakvó vallásosságban tetszelegnek. Ezek azok, akik, ha költők, arkangyalokkal ébrednek, az Istennel találkoznak, az Istennel beszélgetnek, homlokukon, az elavult Múzsa hijján, magának Istennek csókját érzik, s ezek azok, ha esztéták, akik mélyen megvetve minden profán bölcseséget, egyházatyák közhelyeivel s legfeljebb tanáraikéval ékeskednek, - mintha a hit nem volna más egynéhány szende flosculusnál, csinos barokk-ékítmények ízléses restaurálásánál, s vágyaink és étvágyaink kenetes felmagasztalásánál! Mauriac nem neofita, nem lelkendezik a «csodán», s művészetét nem a szép külsőségek, hanem a katolikus lélek sarkalatos problémái inspirálják; de tán még távolabb áll attól a naivul szokványos, mennyet, vagy poklot ígérő s orvosság-ízű irodalomtól, amely a legjobb szándékkal bár, de az egész művészetet tisztességes és monoton vasárnapi kirándulásnak nézi s amely a katolikus nevet túlságos kizárólagossággal bitorolja. Mauriac forró katolicizmusa, amely, mint Jákob az áldásért, mindennap újra küzd a Kegyelemért, távolító gúnnyal tekint erre a vigaszos irodalomra, melynek hősei, őszerinte, azért sem ismerik a kisértést, mivel vannak olyan szentek, akik a démonnak sem kellenek... Abban a szép könyvében (La Vie et la Mort d'un Poéte), amelyet André Lafon-nak, ifjan elhalt barátjának szentelt, s amely nemcsak életrajz, hanem egyben önvallomás, vitairat és apológia, - Mauriac többször érinti azokat a kérdéseket, amelyek a regényre, a katolikus regényre, a hit és a művészet belső kapcsolataira, a művésznek és a szentnek végletes ellentétére vonatkoznak. Ennek a könyvnek fényénél Mauriac többi művei, írói helyzete, szemlélete sajátos megvilágítást nyernek; s az új Mauriac-regényeknek formai szépségei mellett, e tanulmány íróját is ez a távlat köti le elsősorban...

Mauriac is, mint egykor Bourget, lírai költőként kezdte, s legelső verskötetét (Les Mains Jointes) maga Barrés tartotta keresztvízre. Azóta tizenhat év telt el, a versekre újabb versek (Adieu "ŕ l'Adolescence), regények, sőt tanulmányok következtek, Bourget hatása elhalványult, csak a mesterség tudása jelzi, Barrés varázsa ma se szünt meg s a hangban, a mondatfűzésben, bizonyos dallamtörésekben, bizonyos zengő modulációkban, a kackiás hangsúlyban, az átmenetek szárazságában itt-ott még ma is fellelhető, - s a lirikus Mauriac oly egészen, olyan épen, olyannyira áldozat vagy öncsonkítás nélkül lett epikussá, hogy növését, tágulását, vagy, mint mondják, «érését», azon frissen, fokozatosan s úgyszólván könyvről-könyvre szemlélhetjük. Ifjúkori regényei, ezek a kissé áradozó s alaktalan autobiográfiák, szinte alig különböznek versbefoglalt élményeitől. Emitt - a két verskötetben - a vidéki diáknak, a kényeztetett úrifiúnak ábrándjai, az iskola, a kápolna s az otthon hármas atmoszférájában, forró gyermekbarátságok, tétovázó szerelmek, apró emlékek, tört fohászok, a kamaszkor oktalan és sugárzó melankóliája, amit mintegy nyugtalanul, lopva s mégis kéjjel élvez s amitől nem mer, vagy nem akar, vagy nem is tud elszakadni, mert érzi: csak így maradhat teljes s mivel fél a választástól, a döntéstől, az indulástól, attól, amit valóságnak, életnek, tapasztalásnak hívnak. Amott - a Robe Prétexte-ben, egyik első regényében - ugyanaz a nosztalgia határozottabb kerethez, részletes környezetrajzhoz s némi cselekvényhez is tapad, egy fiúnak, az autobiográfusnak bordeaux-i diákéletéhez, a családi fészeknek puha, kissé kenetes s mindenképp zárt világához, az első és elkerülhetetlen szerelmi meghasonláshoz s a habozó induláshoz kifelé, a nagyvilágba. A stílus már itt is formás, gondosan ápolt, zökkenőtlen; a hang könnyen elégikus, szivesen busong mindenen, az életen, környezetén és főképpen önmagán, teletömve idézettel Mussetből és Verlaine-ből, Maurice de Guérin-ből, sőt Kantból, a könyvfaló széplélek naiv és aprólékos pátoszával; az alakok csak névszerint élnek s inkább egyes hangulatok és helyzetek táplálására valók: a pazarló nagybácsi, a tűrő és érzelmes néni, a szegény és szájas rokon, az együgyű ápolónővér, a gyermekszemű gyóntatópap, s a szigorú, de jó nagyanya, megannyi ismert figurája egy bizonnyal jóhiszemű, de vértelen szépirodalomnak, - s mi sem bizonyítja jobban Mauriac művészi érzékenységét, mint hogy, a maga vonzódása s a mások marasztalása ellenére, töretlenül került ki a hit és a művészet legelső, bár nem döntő s inkább csak felületes összecsapásából. Ami valóban Mauriac-é, mind ebben a regényében, mind párjában, egy másik autobiográfiában, amely már, Préséances címmel, nem annyira egyetlen hőssel, mint inkább a hős környezetével bibelődik s két testvér furcsa züllését festi a bordeaux-i borarisztokrácia keretében, - az itt is, mint később is, a fejlődő fiúnak, a kamasznak, a «még nem házas férfinak» lélekrajza, a választás megszálltjáé vagy az aggálytalan törtetőé, a mámoros rajongóé vagy a falánk élvezőé, letört romantikusoké vagy eltökélt hódítóké, mindegyikben, győztesben, elesettben, valami olthatatlan vággyal, valami, ha csak pillanatnyi, de minden kéjt elsáppasztó, minden alapot megdöngető rettegéssel. Ez a mámor, ez a vágy, a fiatalkor éhessége, tombolása, tanácstalansága, ez Mauriac költészetének talán legmélyebb forrása; mint régi festők képein a kézjegy, egy virág, egy angyalfő, a száj vonala vagy egy sajátos színárnyalat, - úgy dereng fel Mauriac könyveiben egy-egy fiatal arc rajza, hol pár lapon, hol kezdettől-végig, magába szíva minden csöpp fényt, az olvasó figyelmét, az író legforróbb gondját... A Robe Prétexte gyermekhőse alig-alig látszik még ki az ünnepek áhitata, az áldozások tömjénfüstje s az olvasmányok reminiszcenciái mögül; de már ő is a boldogság sokféle formáján töpreng, a távolit el nem éri, a közelit elmulasztja, végtelenül szánja magát, élvezi «nemes bánatát» s befelé fordult figyelme az utcán, a könyvek között s még abban a vonatban is, amely Párisba röpíti, önönmagán, végzetén, bűnein és érdemein töpreng, ami a katolikus lélek egyik legeredendőbb vonása. Barátjával, aki csak árnya, szívszorongva idézgeti Montalembert, Lacordaire, Maurice de Guérin himnuszait s azokat a «romantikus és keresztény» esztendőket, amelyeknek, érzi máris, «örök száműzöttje» marad; s mig ő maga nem mond le a végtelen bírásáról, barátja minden kéjt kipróbál a gide-i élvezettan szerint, s fiatalon, idegenben s kiábrándultan végez életével... Ugyanez a nyugtalan és telhetetlen kínlódás a Préséances hol Istenre szomjas, hol a sárban vergődő dandyjénél, aki égő és ledér huga mellett a kerítő szerepére vállalkozik, - részben hogy mentse, hogy meggyógyítsa, talán a játék, a szemlélet, a megfigyelés furcsa öröméért, talán még más, sötétebb és be nem vallható okokból is, bár ez a «hős» mindent megvall, mindent megbán és mindent ujrakezd. S amikor kifogy a gyógyszerekből, gyermekkori barátját is, ezt a lángeszű, magányos s Istenben megbékélt lelket, - aki egyébként nyakig úszik Balzac Louis Lambert-jének s Alain Fournier Grand Meaulnes-jának dupla regényességében - a gyógyulás, a megtisztulás, a megváltás reményében hívja húga mellé; csakhogy a nagy varázslatnak, az első fiatalságnak vége, s mindhárman döbbenve sírják vissza azt a hirtelen kivirágzást, azt az «egyórás tavaszt», amikor még mindannyian boldogok, tiszták, «istenek» voltak... Van akiben «a hús és vér» sűrű gőze minden más vágyat elhomályosít: így Claude, a falujától elvált kispap (La Chair et le Sang), aki a föld, a természet, a pogány ösztönök hívására egyszeriben otthagyja, bár sohase felejtheti a szemináriumot; vagy Fabien, a Mal betege, akit pusztulásba kerget a megízlelt s tilos kéjnek, a bűntudatos ernyedésnek, «e sár-testnek» démona... Van viszont, aki semmi kettősséget, semmi belső megoszlást, semmi vergődést nem érez: a szép doktor (Le Baiser au lépreux), akinek minden asszony enged s aki testi létével telten sose nézett még fel a csillagokig, csodálkozik, hogy Noémi, fiatalon sőt már-már megsebezve, csúf férjének ápolója s halála után is híve marad... Jean (Genitrix), ez a «friss rohadék», ez a «mocskosszárnyú angyal», elbűvölő mosollyal szórja mind a szeretőitől kapott, mind a családjától csent garasokat, - amire szép külseje s fiatalsága jogosítja... A másik Jean (Préséances) vigyázóbb, de veszedelmesebb: szűk helyzetét, homályos származását s oly sekélyes műveltségét csak étvágya, életkora s megnyerő képe feledteti; minden célja az élvezet, a siker, az érvényesülés, amiben a «barátság», vagyis az előnyös kapcsolatok, amellett a «szerelem» vagyis teste hasznosítása is segítheti; semmit sem tesz önzetlenül, spontán módon, magáért a tettért: ehhez a veszélyes fényűzéshez se hajlama, se módja, se tehetsége; sport, művészet, olvasmány, szinház sose lényeges szükségképpen, hanem csak eszközként érdekelik, részben a testi adományok hatékony mutogatására, részben a szerelmi hivatásnak szakszerű elmélyítésére, - mert hiszen a naiv írók azt hiszik, az «életen» állnak bosszút, mikor könyveikbe mentik soha meg nem valósult álmaikat, holott kalauzul szolgálnak csak az «élet» apró caesarainak... Az ilyen naiv falánkságban van valami ellenállhatatlan, talán épp a bűvös kor, a hódító fiatalság miatt, amelynek fényén a nyers érdek is hajlékonnyá, vonzóvá, szeretetreméltóvá szinesedik; viszont egyben félelmes is, mivel egyetlen rugóra jár, sem befelé, sem fölfelé nem néz, hanem gépszerűn, állatmódra egyre csak maga elé tekint, nincs hézaga, amin át a lélek mélyebb rezgéseit, a hitet, az emléket, a rokonszenvet felfoghatná, nincs érzékeny felülete, amely a lélek teljes sikját, drámáját, végleteit tükröztetné, - mintha sohase lett volna bűnbeesés és isteni törvény s mintha, Claudel szava szerint, sose lett volna egy Isten, aki kereszthalált szenvedt minden lélek megváltásáért. Az ily alakok a regénynek, a katolikus regénynek határkövei; mert amig a «szenteket» egy darabból való hitük, eleve elrendelt sorsuk, hallgatásuk, mozdulatlanságuk, ember- s életfeletti voltuk mindenképp eltávolítja attól, ami a regényt s a regényhőst császársággá avatja a császárságban, - ezek az «életszinű» lények ugyancsak kinőnek a regényből, mivel, mint a szemcsaló képek, a természettel versengnének, már pedig az ily versenyben mindig a természeté a győzelem. Mauriac-nál mind a szentek, mind az ily élet-utánzatok a háttérben, mellékfigurákként, a regény limbusain szerepelnek, - két véglet, két nyugvópont, az emberi végzetnek két oly kerek beteljesülése, amelyek közt a regényhős, vagy ha tetszik: Mauriac egyelőre még habozva s nyugtalanul imbolyog... Az író és hősei eleinte egészen egyek: a regény, az autobiográfiákban, nem műforma, inkább csak keret, a személyes élmények és mondanivalók számára; az alkotó csak magát látja, nem mond le, nem tud áldozatot hozni, - ezért a sok kisiklás, az elcsukló érzelmesség, a prózai fordulatok, egyszóval a regénytelenség. Jean-Paul talán az első Mauriac-hős (L'Enfant chargé de chaînes), aki, habár tétovázva, de már a maga lábán kezd járni, s kilépve énje börtönéből, tipussá, kora hősévé teljesedne. Milyen más lesz Mauriac, hangban, formában, horizonban, mihelyt műve kedvéért megtanul lemondani önmagáról! Legújabb s legszebb könyveiben a Fleuve de Feu-ben s a Désert de l'Amour-ban, hősei mintegy érettebbnek, ernyedtebbnek és sebezhetőbbnek tetszenek, talán mert e hősökkel együtt alkotójuk is idősebb lett. Az elsőben Daniel Trasis, a másikban Raymond Courréges tipusai a háború óta feltűnt, sehol helyüket nem találó, mohón százfelé kapkodó, egyre új kábulatra éhes s örökké telhetetlen fiataloknak, akik, mint Sámson vadjai, önöntüzükben lángolva mindent agyonperzselnek maguk körül, s ezt a gyötrő forróságot alcôve-okban, bar-okban, játékban, üzletben, sportban vélik eloltani vagy legalább is enyhíteni. Mindketten szépek, hódítók, a nemesebb ragadozók fajtájából, akiknek végzete a rontás, a vérengzés, a fosztogatás; kalandorok akiknek határtalan őserdő az élet s akik mint a pokoltól, úgy írtóznak a legkisebb szenvedéstől. Azonban Daniel Trasis, akit tiszta lényekkel szemben valami furcsa szomjúság kínoz s akinek boldogságáért gyermekkori játszótársa, egy kis falusi apáca imádkozik, meghökkenve, engedőn s mintegy megtörve hagyja futni azt a ritka zsákmányát, akit már a karjában tartott s akit a templomban is üldöz, de akit elragad tőle a legyőzhetetlen Kegyelem. S Raymond Courreges hiába halmoz annyi szerelmi diadalt: kamaszkori megaláztatását, az első próba balsikerét egyetlen új áldozata se feledteti, - s amikor, tizenhét év mulva, harcedzetten s fölényesen megint csak újrakezdené az ostromot, megint valami ismeretlen s nála is nagyobb hatalommal kerül szembe s továbbra is szomjasan és szabadon kell vergődnie... S mindezt mintegy betetőzi Mauriac nemrég írt kis könyve (Le Jeune Homme), amely egész tanulmány a legújabb fiatalságról s amelyben Mauriac - új La Bruyére - újból sorra elemezi valamennyi fiatal regényalakját, de ezúttal költött nevek és regényes háttér nélkül, csoportonkint, elvontan, magát az életkort jellemezve, ráhajolva, mint egy kútra, fáradatlanul szemlélve minden tűnő gyűrődését, hullámait, vonzó mélyét, a fényt és a felhőket, amelyeket visszatükröz, - s mindezt azon a forró és tartózkodó, hanyag és egyben fegyelmezett, kegyetlenül éleslátó s mégis oly humánus hangon, amelyet nagy elődei, a moralisták, hitszónokok s a mult század kritikusai hagytak reá örökül. Vajjon mi vonzza Mauriac-ot e veszélyes mélyű téma, az ezerarcú fiatalság felé?

Nem minthogyha ez volna egyetlen s kizárólagos erőforrása. Szülőhelyét, a dús Bordeaux-t, sötét katedrálisával, a Gironde köves partjaival, az Oceán árapályával, tűrhetetlen égboltjával, temetőjével, tereivel, ódonnevű útjaival, amelyeket valamikor zarándokcsapatok tapostak, míg most a villamos fut rajtuk Raymond Courréges-zsel s Maria Cross-szal, - e nagy vidéki város arcát, fülledt és lomha életét, anglomániás polgárságát s egynémely furcsa figuráját ő hozta be tán elsőnek a francia regénybe, igy adva vissza Bordeaux-nak, amit Bordeaux-tól kapott. Akár a Landes vidékét festi, a Garonne és a tenger között, ahol homoki fenyők alatt Jean Péloueyre vadgalambra les (Le Baiser au Lépreux), akár a Pyrenaeusok egy völgyét (Le Fleuve de Feu), ahol a friss réteken és a hegyi patakok közt Giséle de Plailly olyan könnyen enged Daniel Trasis mohóságának, - a tájék, az éghajlat, a föld buja tenyészete, az évszakok változása, egy esős nap, egy tikkadt óra s mindaz, amit a «föld szavának» s a «természet jogának» mondnak, félelmesen, csábítón s mintegy pogány módra simul Mauriac fogékony hőseinek izzó és bús ösztönéletéhez, mint egy szép és rossz szerető, mint úri parkok szobrain a repkény, amelynek fojtó ágai közt vergődni látszik a márvány. Amit az új regionalizmus kényelmes vadászterületnek tekint s ami a legtöbb regényben ma már csak diszlet, hatásos háttér, esetleg mentő magyarázat a szenvedélyek gáttalanságához, mindaz Mauriac műveiben káprázatos kisértőként, győzhetetlen ellenségként, a test cinkosaként szerepel. Az érzékek a legkisebb jelre, egy illattól, egy tekintettől, egy meztelen kéz láttára lángot fognak; az emberek állatokként űzik, hívják, kívánják és rontják egymást; s az ég, a föld, a levegő, a napfény megannyi bujtogató inger a «szenvedélyek nyomorult játékához». Igaz, hogy itt-ott egy-egy gyöngéd szava, egy-egy mintegy becsempészett s ellenállhatlan hasonlata valósággal megszelídíti s már-már humanizálja a természetet: így a sivár fenyőormok úgy merednek az azurba, mint az Irás szegényei, akik a mennyekbe jutnak; a fák este, vihar után, «természetfeletti csöndben» hullatják a könnyeiket; s a vízeséstől visszhangzó völgy úgy elringatja a lelket, mintha máris részesülne «a liturgia-ígérte frissülésben». De ezek a fordulatok, vagy talán csak fogások, egyre gyérülnek, halványodnak, egészen a messzeségbe vesznek; s a Désert de l'Amour-ban, a bar-ok, a négerbandák, az új bűnök és élvek közt úgy tünik fel hébe-hóba egy-egy szentről nevezett utca, mint egy gyárváros temploma vagy egy fürdőhely kápolnája, idegenül, helyetévesztetten; vagy mint ma mondnák: «stílszerűtlenül», és mégis oly szervesen, szemrehányón és emlékeztetőn... Mauriac megoldatlannak érzi az ember és a természet kettősségét; tudja, minden kísérlet meddő, amely e kettőt egybebékítené, mivelhogy csak megalkuvás, öngyilkosság, vagy öncsalás lenne, esetleg tán fegyverszünet az egyik ellenfél rovására. Sokszor, csak a sorok között, szinte vágyódva tekint vissza a törvény előtt való korok boldognak és bűntelennek vélt életére, majdnem forró áhítattal idézi Pánt vagy Cybelét s megannyi istenséget érez a déli napban, a cirpelő tücsökben, egy meztelen kertészlegényben, vagy egy ágáló kamaszban, akinek fejlődő teste győztesen birkózik a nyárral. Ugyanez a gőgös kamasz - és ez a «panteizmus» másik arca - hanyatt- homlok vetné magát az ingovány iszapjába, a moszat, a békalencse és a kuszó indák közé, hogy ne lásson, ne halljon s ne érezzen többé semmit, vagy, amint mondani szokás, hogy egyesüljön a természettel, - akárcsak Maria Cross, a Désert de l'Amour-ban, aki az éjszakába hullna, hogy végképp feloldódjék benne és hogy lelke sivatagja egyesüljön a világürével... Éppen ilyen egyoldalú s erőszakoltan egyszerű az a másik szemlélet is, amely az Evangéliumra, Szent Ferencre, sőt Rousseau-ra hivatkozva, aranyban és rózsaszínben látja az egész természetet, csupa szenttel, hímes réttel s ezüstcsengős bárányokkal. Mauriac megveti az idillt, a természetben nem kevésbé, mint a családi életben, a szépérzések, sekély harmóniák, kis erények és olcsó ideálok ünnepies, féltve őrzött s kényelmetlen édenében, amit nemcsak Mauriac, hanem az egész mai irodalom oly szívós hévvel ostromol. A Robe Prétexte gyerekhőse az otthonból édeskeveset ismer: anyja meghalt, apja Tahitiben, ahonnan irodalmas leveleket küldöz, s nagyanyja és nagynénje óvó és fojtó gondoskodásában inkább csak a fegyelmet, mintsem a szeretetet érzi. A Préséances-ban a nagy családi érzés, az, ami összeforraszt kicsit-nagyot, a hiúság, a kapaszkodás, a társadalmi érvényesülés, s éppen ebbe bukik bele egy talán jobbat érdemlő testvérpár. A Fleuve de Feu hősnője zsarnok apját okolja balsorsáért, viszont a maga gyermekét, akit a világ előtt nem vállalhat, barátnője neveli, anyjától távol és távolítón. A Genitrix Cazenave-néja az anyai szenvedély szörnyetege s talán még Goriot-nál is visszataszítóbb, mivel egyetlen fiának áldozata és hóhéra is egyben. S a Désert de l'Amour-ban már csak az önzés, a közös érdek, a megszokás kényelme, a létfentartás szolidaritása, a magánynak, a betegségnek és a halálnak irtózata egyensúlyozza úgy ahogy egy öröknek vélt organizmus százfelé hulló atomjait. Házastársak, akik egykor «szerelemből» keltek egybe s akik, az évek hullásával, idegenként, közönyösen, egymást megtürve élnek együtt minden közös gondolat, egyetlen közös érzés nélkül; testvérek, mint a gályarabok, akiknek gyűlölködését csak szítja a szülőknek, a nevelésnek, az otthonnak közössége; rokonok; akik a vérség címén ütik, marják és szégyellik egymást; apák és fiúk, egymással szemben, gyanakodva, értetlenül, s akik ha egyszer egy úton járnak, azt is csak a tilosban, a család megcsúfolásával teszik: íme a családi szentély képe, Mauriac megvilágításában. Itt nemcsak egy hálás téma művészi kiaknázásáról van szó: ehhez, jóval Mauriac előtt, már a naturalista regény is értett, nyílegyenes, ellenállhatatlan és gépies logikájával, s az egyetemes pusztulásnak hamis és reménytelen távlatával; épp oly kevéssé gondolhatunk arra a naiv oktatóirodalomra, amelytől maga Mauriac is oly szorgosan igyekszik elkülönülni, s amely az általános züllés képét patétikus túlzással, intésül és megfélemlítésül, apokaliptikus céllal festegeti. Itt is inkább, mint Mauriac minden lényeges megnyilatkozásában, Pascal katolicizmusa kér szót, azé a nagy Pascalé, aki a jansenista Mauriac-nak úgyszólván mindennapi kenyere, akinek bús hánykódását a gőg és az alázat, a hit titka és a tudás között háromszáz év után is olyannyira mainak, a magunkénak érezzük, s akinek e végletes és kinzó viadalmához képest minden bölcseség olcsónak s minden öröm izetlennek tetszik. Pascal nem ismer semmi nyugvást, sem idillt, sem boldogságot: az idill pogány műforma, a boldogság pogány érzés, s a nyugvás pogány lélekállapot. Nincs középút, nincs megalkuvás; ha harc, legyen teljes és szakadatlan; mindent inkább, fegyvert és meghasonlást, mintsem a hamis békességet. Nincsen éden: Ádám óta az ember vétkes, a természet romlott, s a lelkiélet kezdete és alapja a bűntudat. Minden eszménk, érzésünk, tettünk rossz kísértés, bűnös vágy, földhözragadt szenvedély, libido sentiendi, libido sciendi, libido dominandi, - s ebben a három tűzfolyamban ég e világ és a mi lelkünk. Talán nincs is tiszta lélek; senki se tökéletesen tiszta; és a vétkezőkön kívül legfeljebb megtisztultak vannak. Mi menthet meg bennünket e vétkes és mégis vonzó, e gyönyörü és gyalázatos világon? A Kegyelem - talán - hogyha méltónak találtatunk rá odafenn; a szomjuság, a tépelődés, a belső megoszlás és elvágyódás, mert: la maladie est l'état normal du chrétien; a magunkkal való harc, önönmagunk gyűlölete, lebírása, felülmúlása, a keresztény heroizmus, amely nem a dolgokat, hanem a dolgok keresését, s talán nem is a győzelmet, hanem a harcot szereti; fenségünknek s nyomorunknak, eszünknek és szenvedélyeinknek, Istenhez-hasonlóságunknak és állattá-aljasodásunknak sose szűnő, féktelen és együttes tudata, - mert «igazi nagyságunkat nemcsak egyik végletnek, hanem mind a kettőnek egyszerre-érintésével bizonyítjuk, ha amellett betöltjük a közbeeső térséget is.» Ez a dupla végletesség az érzelmi életnek nemcsak roppant tágulását, hanem egyben feszültségét s határtalan változatosságát is jelenti, - az érzelmek telítettségét, az ellentétek fokozását, elvontságot, sűrítést, drámaiságot. Ha Mauriac új műveit ebből a távlatból nézzük, akkor szigorú szerkezetük nem annyira tanultságnak, mesterségbeli fogásnak, mint inkább e vízió belülről érő erejének látszik, - azaz, hogy a szokványos, elemző, leíró, elmesélő, száz elemből összerótt s többé-kevésbé széthulló regényforma épp e drámaiság révén válik e művekben költeménnyé. A Fleuve de Feu öt részre tagozódik, akár egy klasszikus tragédia, kezdve a hősnő elbukásán, folytatva szánalmas vergődésén s végezve kissé hamari és meghökkentő megtisztulásán; a Baiser au Lépreux-ben, éppen úgy, mint Polyeucte-ben, fejezetről-fejezetre érik és teljesül az áldozat, a háttérben a corneille-i dráma fel-felcikázó emlékével; s a Désert de l'Amour-nak egyetlen nagy jelenet, egyetlen éji találkozás ád keretet, tartalmat, egységet és atmoszférát, telve, mint egy beteg álom, gyermekkori víziókkal, hazajáró bánatokkal, s be nem teljesült vágyakkal...

Talán ez az egyik oka - ez a nyugtalan vibrálás, ez az elszánt végletesség - Mauriac egyre visszatérő s múlhatatlan nosztalgiájának az ifjúkor, a fiatal «hős», a mai férfitípus után. Az igazi fiatalság, amely nem az évek számán, hanem a temperamentumon múlik, az, amelyet nem törtek meg sem a korai robotok, sem a korai kijózanulások s amelynek nincs szüksége öncsalásra vagy önmegalkuvásra, - bár ennek némi jóléten kívül bizonyos szabadság a feltétele, mivel az alárendeltségnek éppen az a fonákja, hogy mindent és mindenkit a hasznosság, a feljebbjutás, az «érvényesülés» céljából néz s így sohasem ismerheti a lélek legszebb ajándékát, az önzetlen érzelmet, az önmagáért való tettet, viszont ki vagy mi áll ellent annak a szép lendületnek, amely az ily gátakat is széjjeltépi? - az igazi fiatalság minden végletre hajlamos s mitől sincsen távolabb, mint attól a készenkapott s agyontaposott középúttól, amelyet az érettebb kor bölcseségnek, életművészetnek, egyensúlynak, sőt harmóniának nevez, s amely jórészt nem egyéb, mint hátrálás, lemondás, kiegyezés, öncsonkítás, már pedig a fiatalkor mindent a magáénak tekint és nem mond le semmiről. Ez a válságos időszak, a tavaszi napéjegyenlőség, csupa káosz, csupa láz, mikor minden ellentét, a végtelen szomjusága és a véges hívása, halálvágy és életöröm, számítás és szenvedély, kicsapongás és aszkézis, a tett vágya és megvetése egymás után, egymás mellett, egyazon pillanatban kér szót, s a művészt, aki a teljes élet teljes illuzióján fárad, lehetetlen, hogy le ne kössék ezek a téres távlatok, ez a gazdag zűrzavar, ezek a hol lappangó, hol zivataros összecsapások... Másfelől a regényíró, aki a jelennek ád formát s érzékeny és sóvár kezét mintegy kora ütőerén tartja, nem érezhet jogosultabb s részegítőbb kívánságot, minthogy a ma százféle korcs vágyát egy-egy élesen határolt, teljes világosságban álló, jellegzetes, uralkodó, tipikus és fiatal «hősbe» mentse, történeti arcképpé nemesítve a körötte suhanó, határozatlan, zavaros és tűnékeny emberárnyakat. Ily módon nemcsak azt éri el, hogy, mint Balzac Rastignac-kal, Stendhal Julien Sorel-lel, vagy Gide Lafcadio-val, tükröt tart, szép, fényes tükröt, egy egész nemzedék elé s mintegy ráüti bélyegét a fiatalság lelkületére (- ami az uralkodás egy neme s minden művész uralomra vágyik -), hanem hogy egyben életet ád rég elfojtottt álmainak, be nem vallható vágyainak, legyőzött kísértéseinek, mindannak, ami nem teljesült, de talán teljesülhetett volna, mindennek amire önmagát is képesnek érezte egy pillanatra. A teremtő és a teremtmény szinte személyes kapcsolata, amelyet első én-regényeiben a forma se leplezett, Mauriac új műveiben épp olyan rejtett, mint szenvedélyes: szellemének szülötteit, ezeket a mind vakmerőbb és vétkesebb élvezőket, tartózkodó büszkeséggel, szerelmes irígységgel kíséri, ki-kiesve, szándékosan, a szenvtelen elbeszélő elegáns és egyhangú szerepéből, hol buzdítva, hol fenyegetőn, hol gúnyosan, hol lelkendezőn, s mindig egész lelkével küzdve egy lélek egész üdvösségeért... A teremtő alábbszáll, a teremtmény növekedik; a teremtő szemlél, szenved, alkot és elhamvad öntüzében, a teremtmény él és éltet, csorbítatlanul, örökifjan, tágulva térben-időben, új szépségek edényeképen s egy egész nemzedék tanujaként. A lemondás így hódítássá, a szemlélet cselekvéssé, a mulandóság maradandósággá válik és ebben a magasságban a művész gőgös halhatatlanság-vágya a hitbeli örökélettel rokonul: «Ce serait délicieux de vivre maintenant - mais pour nous autres, créateurs il s'agit de vivre toujours...» Más utak is vezetnek a művészettől az ifjúsághoz. Valamint a fiatalság a virtualis alkotás kora, megfordítva: a vérbeli művész természeténél fogva ifjú marad, - immarcessible, mint Mauriac egy szép és ritka szóval mondja - s mivel ki nem apadón buzog benne a fiatalság minden vágya, végtelensége, káosza, s mivel e sötét hatalmakat csakis az alkotással bírja leteperni, névtelen társai végzetének ő lesz a formaadója és szószólója. Az a művész, aki lemond ifjúsága s az ifjúság jogairól s külső pályája sikerével kábítná önmagát és kortársait, talán legjobb énjével együtt legjobb inspirációját is megtagadja s időelőtti múmiává, önmagátutánzó géppé merevül; őnála csak az szánandóbb, aki e merevüléstől félve, időn túl is tetszeleg formára-képtelen káoszában s - torz Báthory Erzsébet - fiatalság vérén-lángján frissülne maga is fiatallá, a művészet terén kívül, a művészettel mint csalétekkel, egyszóval a művészet rovására. Az igazi művésznek sem az ilyen fogásokra, sem külső kárpótlásokra nincs szüksége, s ha rejtve, ha magánosan, ha látszólag visszhang nélkül s akár félreismerve is alkot, mindig megleli az utat a fiatalság legjavához, amely, ha harcba száll is vele, még akkor is a magáénak vallja... A művész préda és vadorzó egyben: ott áll a világ közepén, a világnak kiszolgáltatva, szomjasan; tárulkozón, telhetetlenül, s akit egy pogány romantikus olymódon vélt meghatározni, hogy: «l'artiste est celui pour qui le monde extérieur existe», Mauriac már a bűntudat pascali vízióján át látja. «Malheur a celui - mondja egyhelyt - pour qui le monde extérieur existe», mivel a színek és a hangok, az illatok s az élő formák megannyi kísértésként csalogatják. A művész a teremtés foglya: érzékei élesebbek s hevesebbek, mint másoké, minden múló jelenség mámorba ejti és fogva tartja, s egy mosolyban, egy tekintetben, egy futó földi vonzalomban mingyárt a végtelent áhítja. Másfelől - és ebben is az ifjúkorral tart rokonságot - mi sem elevenebb benne, mint valami féktelen és öntudatlan ragadozóösztön: mindent a magáénak tekint, mindent kisajátítana s az alkotás egyetlen s mindennél falánkabb tüzét egyre újabb zsákmányokkal, önmagának és másoknak szüntelen feláldozásával táplálja - így töltve be a két véglet, a hódítás és az odaadás közét s ilyen módon jelképezve azt a nem földi állapotot, amikor, mint a próféta mondja, a farkas a báránnyal együtt, egyszemélyben lakozik. Minden művész katolikus: vagy azzá lesz, vagy onnan indul s egy-egy nehéz percében csak ebben lel menedéket, mivel ez a feszültség, ez a véglet, ez a láz lassankint minden földi formát szüknek, sötétnek, hullatagnak érez. Minden művész életében eljön az a pillanat, amikor, mint az ifjúkor határán, az egész lét kérdésessé válik; s valamint a fiatalság, ha még olyan diadalmas, egyszerre csak arra ébred, hogy mögötte újabb, frissebb és még mohóbb fiatalok sorakoznak, s részese lesz a félelem, a mulandóság és a magány tudalmának, a művészben is, hirtelen, felszínre tolul a válságérzet. Miért él? mivégre alkot? mit ér, amit alkotott? mint állhatja meg a helyét, mint védi meg a magáét egyfelől a régi nagyok, másfelől az új törtetők között? A csak időben való élés minden ízét elvesztette; egy elvet, egy örök dolgot, valami maradandót kell találnia, ami értelmet, biztonságot, állandóságot nyujthasson, s e vergődése mindközelebb hozza ahhoz a homályos hatalomhoz, akit Pascal, Ézsajás után, rejtőzködő Istennek, Deus absconditusnak nevez... S más forrásból, más úton át s talán még nagyobb kerülőkkel, ugyancsak ide torkollik Mauriac legszebb témaköre, a magányos, az útjavesztett, egyszóval meddő szenvedélyé...

A szenvedélyek teljes rajza a katolikus regényíró egyfelől tán legkényesebb, másfelől leghálásabb feladata. Legkényesebb: mert nincs téma, amely mind az alkotónak, mind a hívőnek szempontjából, több erőt és önfegyelmet, több művészi bátorságot és morális érzékenységet követelne, s amely, a legnagyobbaknál is, oly közelről surolná részben a pornográfia, részben a propaganda veszedelmét. Leghálásabb: mert nincs vallás, amely a jó regényírót hatásosabb ütközőkkel, hatalmasabb távlatokkal, termékenyebb lélektannal s telítettebb atmoszférával gazdagítná, - azzal a zárt atmoszférával, amelyben oly dúsan díszlik a regényesség vegetációja s amely mintegy magától termi a regény főfeltételét: a credibilitast. Évezredes hittételek - a szabadságról, megváltásról, kegyelemről, eredendő bűnről, a test félelmes fontosságáról, a szenvedélyek rendszeréről s talán mindenekelőtt a fáradatlan önmegismerésről, amely az önvallomástól akár az önsanyargatásig vezethet, - oly forrón és közvetlenül élednek újjá Mauriac-ban, mint annál a misztikusnál, akinek teste vérezni kezd Krisztus sebeinek szemléletén. Minden hősét és hősnőjét egy-egy nagy szenvedély fűti, ami nemcsak azt jelenti, hogy az ilyen szenvedély, éppen kizárólagossága révén, minden kisebb indulatot, vágyat és érdeket magábaolvaszt, hanem hogy, végletességénél fogva, az egész embert megrendíti, kitágítja és felfokozza, más szóval, s minden értelemben, kivetkőzteti önmagából. A szenvedély, amellett hogy mindent a maga színére fest és, regényről lévén szó, egyszeriben mozgalmat, feszültséget, levegőt teremt, egyúttal az első lépés a magány, a monológ, az önteltség megszüntetésére: Daniel Trasis «rágcsáló-kedvét» sajátos tisztaságszomja bénítja meg; Raymond Courreges élethabzsolásán egy emlék monomániája üt rést; s a Genitrix hősnője az uralomért szolgaságra is képes, a legnagyobb áldozatot a legnagyobb önzéssel egyesítve. A szenvedély e kettősségét, két pólus közti lengéseit, kelepcéit, álcás voltát, látszólagos egységét, amely száz ellentétet táplál s száz ellentétből táplálkozik, szörnyű totalitását, amely, akár egy istenség, teljes és tökéletes hitet kíván s az emberi organizmus minden kis hézagát betölti, Mauriac csupa vérző szóval, kifogyhatatlan találattal, a keserű meggyőződés gőgös és zord hevével s a lélek rengetegeinek víziós ismeretével festi, nem méltatlan utódaként azoknak a lélekbúvároknak, akik több mint négyszáz éve a francia elmeélnek leghathatósabb tanúi. Vajjon minek köszönheti ezt a már fájó lélekbelátást? Bizonyos mély hajlamokat sem az élmény, sem a kor, semmiféle «befolyás» nem magyaráz; valami belső fogékonyság, az én éber készenléte, amely, mint az eb szimatja, minden eltévedt hangot felfog s minden illattól megremeg, valami látó érzékenység, amely, mintegy a maga bőrén, mindent megsejt s mindennel együtt érez, egy formátlan fájdalom, amely a kifejezésben kristályosul, egy névtelen sóvárgás, amely, kielégülés hijján, a mind teljesebb és vakmerőbb vivisectióban lel vigaszt s amely, mivel szenvedély, a lélek legkisebb rezgését is magába szívja, telhetetlenül, mindez - együtt - közelebb visz talán annak a divinációnak a rejtélyéhez, amelynek révén szentéletű papok a szerelem legtitkosabb sebeit is kitapintják, a fiatal Mauriac meg - minő retortákon át! és micsoda metamorfózisban! - egy vénülő orvostanár utolsó felgyúlását is átélheti. Talán sehol sem otthonosabb, mint a viszonzatlan vonzalom festésében. Bizonnyal nem ő az első, aki ezt a szenvedélyt minden egyes színében s mindenegy rejtekében kifürkészte: Racine híres hősnőit, a bús Phaedrát, a büszke Hermionét, sőt, ha tetszik, Moliere Alceste-jét is ugyanaz a láng emészti, mint Proust Swann-ját Odette-tel, vagy Saint-Loup-ját Rachel-el s regénye névtelen hősét Albertine-nel, a «rabnővel» szemben s csakugyan, épp ezen a téren, Proust újított a legvakmerőbben, mivel egy ily papírízűvé vált s «férfiatlan» vágyakozást minden olcsó mélabútól, minden rátapadt romantikától s minden hamis pátosztól, sőt patológiától is megtisztított és így, tisztán és tragikusan, oly atmoszférába emelt, ahol ez az alapjában meddő és szigetelő érzés valóságos pillére lesz az érzelmek életének, az érzelmek értékelésének, az érzelem legújabb és vígasztalan metafizikájának... Proust-nál mind a viszonzatlan, mind a viszonzatlannak vélt, mind a sem azonos módon, sem egyforma mértékkel viszonozott szerelem (a szenvedő fél szempontjából alig van különbség a három között) nemcsak külső, tehát leküzdhető, s nem is csupán morális, tehát ideig-óráig elnémítható gátlásokkal harcol: ez az érzés transcendens, a lélek szerves alkotórésze, független minden hatástól, véletlentől, vagy indítéktól, s egy azzal a töretlen vággyal, amely ebben az esetben öncél, az élet forrása, ösztöne, legfőbb megnyilvánulása. Swann, vagy a prousti névtelen nem is azért «boldogtalan», mivel annál, akit szeret, nem lel, vagy nem vél lelni viszontszerelmet, hanem - némi túlzással - mert eleve azt szereti, akinél nem lel, sose lelhet s tudja, hogy nem lelhet viszontszerelemre; s ha valami csoda révén elérné az elérhetetlent, a tény kopársága elől talán némi hálával, talán bizonyos rokonszenvvel és mégis kiábrándultan menekülne, mivel csak a vágyban él, csak a lehetetlenre szomjas, s ezt a fájó végtelent semmi végessel nem cserélné... Itt, ebben a formájában, a «kesergő szerelem» már-már heroikus pózzá, sőt drámává magasul, - drámává, de légüres térben, s heroizmussá, céltalanul. Még egy lépés: a vergődések célt, tartalmat, távlatot nyernek, s Mauriac, aki az irodalom két nagy ágát szeretné egyesítni, teljes joggal próbálkozik e döntő lépés megtételére. Mint Proust, ő is ösmeri s ernyedetlenül boncolgatja a megvetett, meg nem osztott, meg nem értett, vagy meg nem engedett érzés ezer kis redőjét és rejtekét, - hol egy csöpp fanyar fölénnyel, mint a «csúnya kis tücsök» Jean Péloueyre esetében (Le Baiser au Lépreux) hol, mint az idősebb Courreges s Maria Cross regényében, az átélés, az átlényegülés már-már kínzó élességével. Mindent meglát és mindent megnevez: a kezdet közömbösnek látszó és sorsdöntő illuzióit, amikor az érzékek nyitott vagy nyitva feledt ablakán át a legszürkébb veréb is a Szentlélek küldötteként röpülhet be; a szemlélet tiszta kéjét, amely több a birtoklásnál; a távollét gyötrelmét s méginkább a jelenlétét, amely oly durván tépi széjjel az álmok ellenőrizetlen filmjét; a bálvány hol szépítő, hol rútító deformálását, mivel ebben a levegőben semmi se gyilkosabb a valóságnál; az érzelem monomániáját, amely a maga kedvéért akár a világot is felgyujtaná, amelyet sem a kicsapongás, sem a bőjt nem felejtet s amely akár egy életen át ott rejtőzik a lélek mélyén, megáporodva, elmérgedve, soha ki nem irthatón; a hirtelen rettenetet, annak az örvénynek a láttán, amely a mi vergődésünk és e vergődés forrása, a mi odaadásunk és a másik közönye közt tátong, - amikor a föld porának, halottnak, hiábavalónak véljük magunk, mivel mit se jelentünk annak, aki nekünk a mindenséggel egyet jelent; a gyanu, a kétkedés, a féltékenység egész poklát, amely annál megalázóbb, minél alaptalanabb vagy jogtalanabb, mert hisz senki se köteles a mi vonzalmunkat viszonozni s mert, mint Pascal mondja egyhelyt, nem igaz, hogy méltók vagyunk a mások szeretetére, - sőt még csak az sem igazságos, hogy méltók szeretnénk rá lenni; aztán a nagy fogadkozások, az önáltatások szégyenét, mikor a teljes lemondás vagy a teljes hódolás révén várjuk az áhított, vagy rettegett, de mindenképp türhetetlen függés enyhülését, - s amikor félve kérdezzük, hogy melyik állapot a rosszabb: az-e, ha minket nem szeretnek, vagy ha mi nem szeretünk többé. És végül a józanulás mindennél keserűbb szájaízét: mire várunk oly szívósan, annyi kín és kiábrándulás közt? a csöndre? a teljesülésre? a sose ismert tökéletességre? mi táplálja ezt a belső s csak velünk kialuvó lángot? mi vonja, vonzza felfelé? mi van az elért, vagy elérhető, vagy akár elérhetlen voluptas mögött? mit keresünk minden sáron, minden sivatagon át, minden ránktévedt tekintetben, minden ránksugárzó rokonszenvben? hol az, aki egészen a miénk s akinek odaadjuk magunk, egészen? mi van a vágy legmélyén? micsoda mentsvár? mit tud Isten? Az ily égő szomjúságot földi forrás már nem olthatja; az érzelem, túltelten, mindentől, bálványától is elszabadul, független lesz, magában-teljes, ég és föld között lebegve, amikor, mint Pascal mondja, «tout ce qui n'est pas Dieu ne peut plus remplir notre attente.» Itt, ebben a magasságban, a viszonzatlan szenvedély, ez a százszor megcsúfolt bohózattá aljasított, sebes, szégyellt és tilos érzés, már-már tiszta szemléletté, ismeretté szélesül, amelyet nem zavarhat többé a bálvány jelenléte vagy szeretete, s amely majdnem azonos Spinoza Isten-szerelmével, az amor Dei intellectualis-szal. Mauriac, mint regényíró, a szenvedély s az ismeret közt, azon a szűk mesgyén marad, ahol e roppant hiányérzet mindent félhomályba borít s ahol tikkadtan áhítjuk a rejtőzködő istenség jelenlétét... A hajdani regényírók, több szeszéllyel és játékos kedvvel, sárkányokat eregettek egy napos és határolt réten; a maiak, több részvéttel és több felfedező-kedvvel, mintha kút szélén ülnének, s mint Mauriac mondja egyhelyt: fáklyákat vetnek a sötétbe. Ez Mauriac jelképe, legfőbb tisztje és erőssége, - ez a reszketeg fáklya-gyujtás, ez a mély-fölé-hajolás s ez a hatékony közvetítés az égi fény s a földi láng, az erősek és a gyöngék, a szentek és a bűnözők között, hitének tán egyik legszebb, mert legirgalmasabb tana szerint, amely a jók dús fölöslegéből a szenvedőknek, a megkísértetteknek, a kínban-küzködőknek is juttat...

 

[*] «A Szerelem Sivatagja» (Pantheon-kiadás.)