Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Görög Imre: SZÉCHENYI VALLOMÁSAI ÉS TANÍTÁSAI
A Studium kiadása

A Népfőiskolai Széchenyi Szövetségek olyan csöndben végzik az ő termékenyítő, magvető munkájukat, annyira távolmaradnak minden politikai akciótól, hangos jelszótól, zajos szerepléstől, hogy a magyar közvélemény alig vesz tudomást a működésükről. Pedig a Népfőiskolai Széchenyi Szövetségek kitüzött célja és munkássága nagyon is megérdemli az országos érdeklődést és közremunkálást. Talán nincs is kulturális egyesületünk, amelynek jövője és jelentősége vetekedhetnék ennek a szerény és halk indulású egyesületnek a jövőjével és jelentőségével. Mert minden jel arra vall, hogy ez a szövetség nem gróf Széchenyi István nevét akarta címerül a maga cégtáblájára, hanem valóban a legnagyobb magyar lélek szuggesztív erejét igyekszik beléárasztani a magyar népművelés gyakorlati munkájába. És akárhogy forgassuk is: gróf Széchenyi István nem egyik szoboralakja a magyar Pantheonnak, többi nagyjaink sorában, őt egészen külön is kivételes hely illeti meg. Élete nem a történelemé és ha lánglelkű ellenfele «a legnagyobb magyar»-nak nevezte, ezzel még nem fejezte ki azt az érzést, amellyel késő nemzedékek tekintenek a magyar újjászületés kútforrására.

A döblingi cella lakóját és halottját már kortársai is vatesnek, prófétának látták és nekünk is az: a magyar faj és a magyar tragikum inkarnációja, történetünk csodatevő mágusa, megváltó szelleme. Nem az idők, nem az évszázadok köde vet misztikus és mithikus fényt az alakjára, rapszodikus és mégis mindvégig következetes egyénisége, különös veretű mondatai, lényének egész manifesztációja sugározza a poklot és mennyországot járó lelkek végzetes hatalmát.

Minden magyar nemzedéknek az életösztöne parancsolja, hogy felidézze, a maga lelkébe hasonítsa, a vérébe felszivja Széchenyi szellemét. És ha lesz olyan nemzedék, amely ezt nem teszi, annak látó elméi tudni fogják, hogy a nemzet öntudata mélyebbre sülyedt, dermesztőbb álomba merült, mint ahonnét Széchenyi István új életre szólította.

Nagyon természetes, hogy a Népfőiskolai Széchenyi Szövetségek vezetői a Széchenyi írásaiban, könyveiben és intim feljegyzéseiben rejlő reveláló igéket is újra és új módon hozzáférhetővé akarták tenni a magyar nagyközönség számára.

Így jött létre az a hatalmas, szép kiállítású, nagy és odaadó munkával készült kötet, amely 508 oldalnyi terjedelemben lévő szemelvényeket ad Széchenyi összes írásaiból.

Az ilyen szemelvények helyes megválasztása és csoportosítása nehéz, mondhatni, megoldhatatlan feladat. A szerkesztőnek is, az olvasónak is fáj kiszakítani, kiszakítva látni egy gondolatot, gondolatsort a maga helyéből, összefüggéséből, lelki aktualitásából. De kitérni a feladat elől mégsem lehet. Mert nincs más mód nagyobb olvasóközönség kezébe juttatni a sok kötetbe, sok elévült részletkérdés közé temetkező megnyilatkozásokat.

A szerkesztőket az a helyes szempont vezette, hogy lehetőleg nagyobb, összefüggő, egésszé kikerekedő szemelvényeket adjanak s azokat kevésszavú, magvas bevezető magyarázatokkal fűzzék össze. Fekete József és Váradi József - egyúttal a népfőiskolai tanfolyamok fáradhatatlan szervezői - végezték a szerkesztés áldozatos, önmegtagadó munkáját.

A «Vallomások» fejezete, mintegy 100 oldalon úgy van összeállítva, naplók, levelek s itt-ott könyvei alapján, hogy abból prófétalelkének fejlődése, belső sorsa kerekedjék ki kora fiatalságától kezdve egészen 1860 március 31-ig és április 8-ig, mikor a hű Napló már csak ennyit tud: «Elvesztem!» - «Nem tudom megmenteni magamat.»

A «Tanítások» teszik ki a kötet legnagyobb részét. Itt a Széchenyi-írások során részben összefüggően elmondott, részben rapszodikuson elszórt, mindig intenzíven átélt, izzó kohóban kovácsolt életigazságok és nemzeti igazságok kerülnek néhány nagy fejezet keretébe. Itt mutatkozik a feladat megoldhatatlan volta: a csoportosításnak, a megszakításnak sokszor önkényesnek kell lennie. De ha a lelkes olvasónak rosszul esik a gondolatmenet csonkasága, bajára van orvosság: járuljon a kútforráshoz, merítsen annak erős, teljes italából és köszönje meg az önmegtagadással dolgozó szerkesztőnek, hogy fölkeltette szomjúságát. A Széchenyi-szövegeket nagy elmélyedéssel, szeretettel írt általános bevezetés előzi meg, amelyben Fekete József méltatja Széchenyi géniuszának kozmikus, szociális, faji, vallásos és gyakorlati jelentőségét. A tanító ember, a népművelés napszámosa teljes joggal tudja mesterének Széchenyit, aki maga mondotta: «Jogom van Magyarország fölött tanárkodnom». Tanításának lényege sohasem volt aktuálisabb, mint ma és igaznak tudjuk, amit a kemény önbíráló, fogyatkozásainak legszigorúbb kritikusa mégis nyugodt önérzettel állapított meg Naplójában: «Csak egy tart örökké: az ész és kedély ereje. Ezért én évről-évre mindinkább igazán divatba fogok jönni, mert mind a kettőből több van bennem mint más közönséges emberben... Sok mindenről beszélek minden dignitás nélkül, - de érzem hogy annál több bennem az isteni szikra, a géniusz ihlete.»