Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

LAZICZIUS GYULA: AZ OROSZ IRODALOM BÖLCSELETÉNEK PRÓBÁJA

Kikeresni egy magaslati pontot, amelyből tisztán látható a különböző irodalmi periódusok szükségszerű ritmikája: ez a témája Szolovjov könyvének, amely 1922-ben jelent meg Kazanjban, a szerző összegyűjtött munkáinak első köteteként. A könyv még a háború előtt íródott, de elfogulatlan és pozitív meglátásai révén dacolni tudott az azóta elmult idők sodrával.

Kiinduló pontja Renan ismeretes megállapítása, amely szerint a nyugateurópai kultúra minden fejlődési fázisával egy célt szolgált: az emberi «én» teljes autonómiájának megszerzését és érvényesítését, a teljes és független egyéniségét. Minden kultúrtevékenység ide irányult és ha harcra került a sor, mindig az egyéniség felszabadításának ügye forgott kockán. Szolovjov, mint öntudatos «zapadjnik», természetesen, nem habozik kijelenteni, hogy az orosz irodalom a legszorosabb értelemben vett történetén belül nagyjában és egészében igyekezett követni a nyugati kultúrának ezt a fejlődési vonalát csakhogy míg Nyugaton a harc metafizikai kérdések körül volt a legélesebb, Oroszországban az etikai vonatkozások köré koncentrálódott.

Az első pillanatban valószínütlennek tűnik ez a megállapítás. Amíg a szentimentalizmusról (Karamzin) és a romantikáról (Puskin, főleg Ljermontov) van szó, még csak hagyján, mert mind a két irányzat, ha halvány visszfénye is a nyugateurópai mintáknak, mégis csak az «én» felé terelte az érdeklődést. De a negyvenes évektől kezdve annyira saját lábán jár az orosz irodalmi fejlődés, - legalább látszólag - annyira dominálni kezdenek benne a kollektív törekvések, hogy bajosnak látszik a megállapítás érvényességét továbbra is fenntartani. Szolovjov megkísérli, s éppen ezen a legnehezebb ponton jut át a legmeggyőzőbb könnyedséggel és a legszellemesebb érveléssel. Azt mondja, hogy az egyéni szabadságért vívott irodalmi harc az orosz viszonyok között publicisztikai harccá változott át, amelynek jelszava és kimondott célja a jobbágyság felszabadítása volt. Az orosz irodalom ennek a publicisztikai harcnak minden egyes mozzanatát híven megőrízte Radjiscsevtől kezdve (Utazás Pétervártól-Moszkváig. 1790.) Turgenjevig, sőt maga vette kezébe a harc irányítását és vállalta még azt a vádat is, amelyet egyik kritikusa, Mihajlovszkij fogalmazott meg, hogy az orosz irodalom valójában az orosz publicisztika speciális, de mindenesetre legerősebb ága. És mikor ez a harc diadalra vezetett: az 1861 február 19-én megjelent cári rendelet eltörölte a jobbágyság intézményét, újból helyet adott az egyéniség kultuszát célzó irodalmi fejlődésnek, a 60-as évek nihilizmusának.

A jobbágyság felszabadítása tehát, Szolovjov szerint, egy közvetett lépés volt tulajdonképpen azon az úton, amely a felszabadított emberi énhez vezetett. Ez a közvetett lépés azonban döntő jelentőségű lett az orosz viszonyok különlegességénél fogva. Oroszország mindenekelőtt agrár állam és az 1860-61. évek reformjai előtt minden ízében a jobbágyság intézményén épült. Ez volt az a tabu, amelyhez bárki is merészelt közeledni, egyszerre szembe találta magát az állammal, a pravoslav egyházzal, a földbirtokos-nemesi osztály egy részével. És az az érdekes, hogy csak egy részével, mert a jobbágyság eltörlésének kezdeményezői éppen a földbirtokos nemesi osztály másik részéből kerülnek ki. Az 1820-60 közötti időszak valamennyi írója nemes ember, javarészt birtokos nemes és mégis ők a leghangosabb szószólói olyan érdekeknek, amelyeknek érvényesülése saját társadalmi osztályuk pusztulását kellett hogy jelentse. Igen, pusztulását, mert a XIX. század első éveitől kezdve az orosz birtokos osztály helyzete már amugy is egyre súlyosbodott. Az európai polgárosodás hatása, ha bátortalanul is jelentkezett, a kereskedelmi és ipari tőke előretörése, a földbirtok rapíd eladósodása, mind a közelgő véget jelentette, amellyel szemben egyedül a jobbágyság intézménye állt utolsó gazdasági mentsvárként. Ez azonban nem állítja meg a muzsikemancipációnak harcát, még a negyven-ötvenes években sem, pedig ekkor már a tragikum határáig jut el a mozgalom. Turgenjev, Gercen, Grigorovics, Njekraszov és a többiek is világosan látják, hogyan csúszik ki a talaj a lába alól annak a társadalmi osztálynak, melynek ők is fiai és egész mentalitásukkal, gyerekkoruk emlékeivel, neveltetésükkel, kultúrájukkal még benne élve a mult atmoszférájában, nem tudnak, nem is akarnak kiszakadni belőle - érzelmileg: minduntalan megéneklik a letűnő világnak volt szépségeit, melyeket nem tudnak elfelejteni, - de a szépségnosztalgián túl már az új élet berendezkedését sürgetik, annak elengedhetetlen feltételét, a jobbágyok felszabadítását. Az érzelemnek és belátásnak ez a kettészakadása vezet aztán a melancholiához, amelynek annyi felejthetetlen lapot köszönhet az orosz irodalom a XIX. század derekán.

A reformok utáni nihilizmus (Csernysevszkij) már egyáltalán nem okoz nehézséget Szolovjovnak, hogy vezető gondolatát felszínen tartsa, hisz ez nem egyéb, mint tiszta racionalizmus, kései felvilágosodottság, melynek homlokterében az egyéniség problémája áll. A hetven és nyolcvanas évek «népies» iránya azonban megint bajjal fenyeget. A jobbágyság felszabadításáért folytatott több mint félszázados harc utórezgései ezek az évek. Megint a birtokos-nemes veszi át a szót az irodalomban, az ősök minden bűneért vezeklő nemes, aki még egyszer eljön, hogy a már jogilag felszabadított muzsikkal véglegesen kibéküljön a multakért. Ezt a kibékülést a végső konzekvenciákig felzaklatott egyéni lelkiismeret sürgeti és bármennyire is elhatalmasodik a népéletben látszódó kollektivitás igenlése, a befelé való, lelkiismeret szerinti élet, az én belső tökéletesedése marad a végcél a népiességben is (Tolsztoj). Mikor aztán a népből való kiábrándulás ideje is elkövetkezik, Dosztojevszkijnek már könnyű felmutatni az új és egyben régi ideált, az «én»-t és innen kezdve a vonal végig egyenes marad: Csehov, Andrejev, Gorkij munkásságán át egészen a modernekig, az «ultraviola írókig», mindenütt az európai kultúrfejlődés határozott iránya mutatható meg a szabad és teljes egyéniség felé.

Túlságosan egy síkban mozogna Szolovjov, ha az orosz irodalomnak csak ezt az egy, kétségtelenül fontos motívumát kísérné figyelemmel és hamis volna az eredménye, ha csak ezt a nem orosz motívumot hallaná ki a XIX. század orosz irodalmából. Mert akkor önkéntelenül is felkívánkoznék a kérdés: hogyan, az orosz irodalom nem találta meg a maga külön hangját fénykorában sem? És pillanatokig talán vígasztalna az a tudat, hogy az európai kultúra a közös cél tekintetében hatalmas integráns résszel gyarapodik, a legértékesebb orosz irodalom óriási területével, de aztán éreznők, hogy ezáltal elkallódnék, ami lényeg, ami orosz. Szolovjovnak fel kell tehát vennie egy más motívumot is, egy nem kevésbé fontosat, de amely az előbbinek pont az ellentéte, azt a motívumot, amelyet koronkint ugyan különbözőképpen neveznek, de amely lényegileg mindig ugyanaz és mindig orosz. A szlavjanofilizmus, messzianizmus, tolsztojizmus ez a motivum, amely akkor jelentkezik először, amikor Nagy Péter kiadja az első ukázát és attól kezdve mindig felüti a fejét, amint az európai hatás akár politikailag, akár gazdaságilag eltolódással fenyegeti az orosz viszonyokat.

Visszahatás ez az eleurópaizálódással szemben és természetesen akkor a legerősebb ez a reakció, amikor gazdasági és szociális változások állnak a történelem küszöbén. A szlavjanofilizmus például a 40-50-es években az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodik a földbirtokos-nemesi osztály, hogy megkösse a csúszó talajt lábai alatt. Vagy amikor a kapitalizmus végleges betelepedése már elkerülhetetlen, a 70-80-as években elementáris erővel harsan fel a jelszó: el Európától, nehogy megjelenjék a kapitalizmus «Doppelgänger»-e, a proletár, akit a Szent-Oroszország akkor még csak hírből ismer. Világos, hogy ezek a papírbarrikádok, ezek az ideológikus torlaszok nem tudták feltartóztatni az idők rohanását, de ezeknél jutott az orosz irodalom a legmagasabb pontjaiig.

Szolovjov munkája a tiszta szempontok és a nagyvonalú meglátások szerencsés találkozása. Kár, hogy az esztétikai és néppszichológiai vonatkozások egyáltalán nem érdeklik.