Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: Arnold Fanck: Szent Hegy

Hogy az értékelés el ne vesszen a hatáselemzés megállapításai között, rögtön le kell szögeznünk, hogy ez a film a modern filmrendezés egyik legszebben sikerült alkotása. Mint ilyen, igen komoly filmeseménye az idei, gyengén induló filmszezonnak, a Faust és a Lady Windermere Legyezője mellett.

A Szent Hegy rendezője, Arnold Fanck, új ember a filmrendezés művészei között és éppen úgy újak a szereplők is, akik nem is színészek, nem is filmszínészek, kivéve egyet, az anyát megszemélyesítő kitűnő Reinhardt-színésznőt, Frieda Richardot. Fanck az Ufa-gyár technikai szakértőjeként kapcsolódott a filmgyártásba. A három főszereplő közül a Diotimát alakító Leni Riefenstahl ismert berlini táncosnő, aki soha még filmen nem szerepelt, még kevésbé a Vigot játszó Ernst Trenker és a Sigurd alakját formáló L. Petersen, akik mindketten kiváló sportférfiak, ismert skibajnokok.

És mégis: a filmen nyoma sincs a dilettantizmusnak. Annál inkább betölti azt az új emberek hite, lelkesedés és művészi ambíciója, irtózása a megunt sablonoktól és vágya nemcsak szépet, hanem újat is alkotni. Ami a filmművészet történetében olyan ritka jelenség: a Szent Hegy a megalkuvás nélküli tiszta művészi akaratnak eredménye. És ha nem éri el megérdemelt sikerét, ha nem fogják hosszú heteken át prolongálni, mint a Tízparancsolatot és az ahhoz hasonló giccsszörnyetegeket, annak oka csak az lesz, hogy megalkotói szebbet és mélyebbet mertek és tudtak adni, mint amit ésszel és szívvel felérni a mai rontott ízlésű moziközönségnek megadatott.

A filmen nyoma sincs a dilettantizmusnak. Fanck kitűnően érti a filmrendezés minden művészi és technikai csínját-bínját, színész munkatársainak játékkészségét, stílusérzékét pedig nagyon sok hivatásos filmszínész megirigyelhetné. Ami pedig a fotografálást illeti: a film előtt amerikai rendezők is levehetik kalapjukat. Csodálatosan szép természeti tájak kápráztató sora, amelyhez hasonlóan szépeket még nem láttunk filmen, mellettük enteriőr-jelenetek a legraffináltabb, legfinomabb világítási hatásokkal. Vigo delíriumos látomásainak jégkulisszái, az előttük beállított jelenetek a modern kinematográfia legbravúrosabb eredményei közé sorolhatók.

Nagy kár, hogy a természeti szépségek felsorakoztatása sok helyen erősen és feleslegen pointírozva van a különböző alakú lencsekasok kivágásaival: négyzetes, kör, ellipszis, sőt csillag alakú ablakokon keresztül kapjuk a tájrészleteket. Ez rontja a hatás magától születő közvetlenségét és azt a látszatot kelti, mintha a természet a dekoratív staffázs szerepét töltené be a filmen.

Pedig éppen az a film külön erénye és komor monumentalitásának létrehívója, hogy a természet szerves részese annak a sorstragédiának, amely a darab tulajdonképpeni meséjéből fejlődik ki. Nem láttunk még filmet, amelyen a természeti környezet ilyen mély jelképes erővel kongruált volna a drámai szituációkkal. Világért se gondolunk azonban itt vizenyős allegóriákra! Éppen ez a gyönyörű: a hatalmas paralelitások bele vannak rejtve, egybe vannak olvasztva a film képanyagával és a szimbólumok maguktól, észrevétlenül nőnek ki a történetből.

Az Ember és Természet életének ezt a szimbolikus párhuzamát foglalja össze tömören a film prelúdiuma, filmszerű eszközökkel, de ugyanúgy, mint a a zenedrámák ouverture-je azok belső drámaiságát. Az Asszony és a Tenger tánca ez, amelyben a rendező kitűnően alkalmazta művészi hatások keltésére azokat az eszközöket, amelyek eddig csak mint technikai trükkök szerepeltek: a lassítást és a gyorsítást.

Magában a drámában azután realizálódva vonul végig az Ember és Természet szimultán játéka. Különösen szépen van ez megteremtve a film első részében, amely a férfit és a nőt összehozza. Virágos, ragyogó völgyeken át halad a nő felfelé, félelmetes csúcsok és gleccserek között ereszkedik a magányos férfi lefelé. Marad tovább ez a kontraszt mindvégig, az egyik végéhez havas kis háztetők, intim meleg enteriőrök és egy nagyon szimpatikus öreg néni lelki tisztasága kapcsolódva.

A magányos szikla-férfi és szeszéllyel hullámzó tenger-nő nem érhetik el egymást, ezt a végzetet érzékelteti meg a dráma kimenetele, amely - hála Istennek! végre! - nem a szokott "happy end".

Ezen a ponton azonban a rendező némi méretezési hibát követett el. A borzalmas sziklacsúcs-jelenetet csak akkor lett volna szabad ennyire a végsőkig feszíteni, ha azt végül mégis feloldódás fejezi be. Igaz, hogy ha ez rövidül, akkor a film legszebb részei, a delíriumos álmok maradtak volna el. Így azonban, ahogyan a film meséje komponálva van, szükséges lett volna pregnánsabban mutatni meg a nézőknek, hogy a férfi és a nő bukása sorsszerű és nem véletleneken, nem azon múlik, hogy a mentőexpedíció elkésett és más hasonlók.

Halljuk, hogy Németországban a film újabb kópiái számára már boldog befejezést szerkesztettek. Tehát: a film nem, de a közönség megint megbukott.

A germán életszemléletnek ezt a hűvös szépségekkel, böcklini pogány életörömökkel teli filmjét dr. Bródy István jó adjusztálása és kitűnő fordítása hozta a magyar közönség elé, a szükséghez képest realizálva a német szöveg transzcendentalitását, anélkül, hogy ezzel a képanyag és a felírásréteg stílusegysége csorbult volna.