Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Elek Artúr: Szini Gyulának
"Nel mezzo del cammin..."

Bolyongásunk közepe útján mi, egy esztendőben szülöttek, egy pályán bandukoló, ugyanattól a naptól megsütöttek, ugyanattól az esőtől megvertek, bajtársak, barátok, testvérek, megterített asztal körül találkoztunk. Az asztalfőn a soros ezúttal ő volt, az "Ikercsillag" költője, a csillaglátó és álomidéző, a mesék bűbájosa, a csöndesség halk megszólaltatója.

Negyedszázaddal ezelőtt szorítottuk meg először egymás kezét és indultunk el egymás mellett. Ki tudta még akkor, mi következik? Rövid, vagy hosszú élet-e, benne mennyi öröm, mennyi csalódás, mennyi abból, ami minden fiatal író csábító délibábja: hírből, dicsőségből?

Színi Gyula "az" író volt az elindultak csoportjában. Az ösztön szerint való író, akiben minden élménye és minden megfigyelése - az egész élete - abban a nyomban, hogy megírta, írássá vált: szavakká, mondatokká, képekké, költészetté. Már kész író volt, amikor mi megismertük; az esztendők száma szerint ifjú, amikor remekművek buggyantak ki tolla alól. Milyen volt addig, hogyan alakult gyermekből művésszé, annak ma már nincsen megszólaló tanúja. Valószínű, hogy élete története messze a születése előtt kezdődött. A rég elmúlt évszázadok világában messze, messze, ahol azok az emberek éltek, kiket ma nagy embereknek látunk és azokban a színes országokban, amelyeknek nevét mintha csak azért találták volna ki, hogy az ehhez a földhöz ragadt szegény halandóknak legyen hová vágyódniuk, ott bizonyára megfordult már mint szellem, mint emberalakra nem emlékeztető fluidum, mint majdani lelkének a lelke. Mint pillangó a virágok illatában, úgy fürdött meg lelke a sok szépben, amit előtte élt bűbájosok valaha megálmodtak. S egy-egy libbenésére virágpor hullott az emberek szívébe és életen innenről jött illatok keltek ki benne.

Óh, küzdelmes élet, háládatlan élet, szép élet! Szép annak, akinek van miből megszépítenie. Akiben csöndes bölcsesség mosolyog a sok fonákságra, amivel az emberek eltorzítják felebarátaik létét, és akiben szeretet és gyöngédség felel mindenre, ami fájdalmat tud okozni. Szép annak, aki önmagához hasonlatossá tudja tenni, olyanná, mint álmai, melyek léte boldog pillanataiban jelennek meg neki. Szép élet és halhatatlan élet, amely abban múlik el, hogy boldog óráinak gyönyörűségével megajándékozza ezt a szegény emberiséget.

Hadd fejezzem be ezt a pár sort Osvát Ernő szavaival, aki a Szini Gyula születésnapján tartott baráti vacsorán így üdvözölte őt:

"Kedves Barátaim, - bizonyos korban az ember könnyen megöregszik. Ez körülbelül az a kor, amelyben mindnyájan benne vagyunk. A fiatalság alighanem akkor ér véget, amikor rájövünk, hogy mindenért fizetni kell, - és az öregség akkor válik krónikussá, amikor arra jöttünk rá, hogy mindenért nagyobb árat kell fizetni, mint amennyit megér. Végignézek magunkon és megállapítom, hogy eddig a szomorú sarkigazságig mi nem jutottunk el: egyikünk sem jutott el. Az élet sokféleképpen megtáncoltatott bennünket, de a fiatalságot nem rázta ki belőlünk. Amikor így, egyszerűen: az örök fiatalságban találom meg a mi baráti közösségünk, a barátságunk clouját,

engedjék meg, hogy az előtt, akire ez, hogy fiatal maradt, fokozottan, a legnagyobb mértékben áll, aki legtöbbet őrzött meg az ő elragadó fiatalságának gyönyörű jellemvonásaiból: a gyermekessége költészetéből, a fantáziája nemességéből, abból az áldozatkészségből, amiben a lelkesség kiéli magát, - aki a nevelésnek és az önnevelésnek arra az ősi trükkjére, amellyel mindnyájan élünk: hogy az értelmet szembeállítjuk az érzéssel, sohasem fanyalodott, s akit ennélfogva lehet naivnak nevezni, de akinek a naivsága egyfelől a zsenivel, másfelől a póruljárással határos s akit ezért is olyan nagyon szeretünk és tisztelünk.

engedjék meg, hogy ezt a mi nagy szeretetünket és tiszteletünket előtte kifejezzem és őrá, Szini Gyulára, a mi drága barátunkra, kedves öcsénkre, őrá köszöntve ürítsem ezt a poharat."