Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám

Marconnay Tibor: Vergődő lelked gyermeke

Te mindig a gondok asszonya voltál,
simogató kéz, könnyes szeretet...
Izzadságot törültél homlokomról,
sosem féltél a fájó köznapok
bilincsétől...És akkor én csak
átviharoztam rajtad és alig-alig
néztem a lelked.

Ó, átkozott, vad, féktelen fiatalságom!
Átviharoztam rajtad, mint a szél,
amely türelmetlen cibálja a termő fákat
és nem törődik
bánatosan hulló levelekkel.
És olykor elviharoztam melletted, mint a szél
és nem kaptalak föl magammal;
félreesve, vonagló fájdalomban
hagytalak el, árokba sodorva,
éjszakák kegyetlen hóharmatában...

És most, - ó nagy szerelmem szelid ostora!
ugy bünhődöm, hogy mégis, mégis
észre kell vennem szenvedésedet,
magányodat...És megfacsart szivemből
szökkennek könnyek büszke szemeimbe...
Most lesütöm világokat faló,
tüzes és tágranyilt pilláimat -
dühös izmaim ölelésre szelídülnek
s megreszket merev ajkam:
mert mégis csak beleszállt a te
lelked lelkembe, amely megfogamzott;
most a tied vagyok,
a te fájdalmad gyógyitja vakságomat,
eltünt a köd szememből;
gond vagyok, aggodalom én is
s vergődő lelked gyenge gyermeke
az én megújult életem.