Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Regény - Önéletrajz II. (3. közlemény)
X.

Rózkával naponta együtt voltam, pajtáskodtunk, de semmi egyéb nem történt közöttünk. A szocialista dolgokról nemigen lehetett beszélni vele, nem értette és nem is érdekelte. Mindig valami könnyű és behízelgően kedves mondanivalói voltak s elmúltak fölöttünk az órák, anélkül, hogy unatkoztunk volna, anélkül, hogy valami egyéb is érdekelt volna bennünket egymás közelségénél.

Egyszer vacsora után csődület támadt az utcán, az egész ház népe az ablakhoz szaladt. Egy fuvarostelep volt velünk szemben, a kocsisok összeverekedtek, izgató látványosság volt ez az egész utcának. Én a Rózka mögött álltam az ablakban, rádűltem, hogy jobban kihajolhassak s a két kezem, amint támaszkodtam, valahogy hozzáért a lány két melléhez. Szinte megijedtem ettől a véletlenségtől, az első pillanatban vissza akartam húzódni, aztán mégis ott maradtam. Pár perc múlva úgy fordítottam a kezem, hogy tenyereimmel fölfelé legyenek; a lány talán véletlenül, talán akarattal, úgy mozdult, hogy kezemben volt a két melle. Játszottam velük s ezek a pillanatok legszebbek voltak eddigi életemből.

Később azt mondta a lány, hogy fáj a feje, elmentünk sétálni, csókolóztunk s ezek a csókok egészen mások voltak, mint a tegnapiak, tegnapelőttiek.

De sohase mentünk tovább a játéknál, s ez elég is volt nekünk. Olyan kék és megelégedett volt körülöttünk a világ. A néném világosan látta, hogy valami közünk van egymáshoz, de nem szólt miatta! Csak arra vigyázott, hogy véletlenül se maradhassunk egyedül odahaza. Ha valahová el kellett mennie, azt mondta a kisebb gyerekeknek:

- Vigyázzatok erre a két fiatal kutyára, ne hagyjátok őket egyedül.

A földiim is észrevették, hogy valami változás állt be nálam, heccelődtek, de azért semmi panaszolnivalójuk nem akadt. Lehet, hogy ez a tiszta, gyerekes szerelem is hozzájárult ahhoz, hogy az egyleti életen át hirtelen okosabb és meggondoltabb emberré fejlődjek.

Vacsora után bementünk az egyletbe és ott maradtunk, beszélgettünk, vitatkoztunk órák hosszat. Nem volt könnyű boldogulni velem. Akaratos és keményfejű voltam. Szerettem a dolgok végére járni s nem elégedtem meg azzal, hogy néhány szólamot el tudok darálni a kapitalista kizsákmányolók ellen. Láttam, hogy sokan a tagok közül úgy beszélnek a munkás-kérdésről, mintha leckét mondanának föl. Bennem ezek a kérdések az önérzet és a végrehajtó akarat kérdéseivé lettek. Nem azért vitatkoztam, hogy másokat meggyőzzek, magamnak volt szükségem rá, hogy gondolataimat kimondjam és így a füleimmel újra fölfogjam azokat. Nagyon sokat adtam arra, hogy amit kimondok, azt magam is értsem és higgyem. Éppen ezért sohasem szónokoltam, kérdeztem és kételkedtem, amit aztán igazságnak elfogadtam, az tisztán és keményen állt meg bennem.

- Jó fejed van - mondták a többiek, - olvass könyveket, talán lehet belőled valami.

Megmutatták a könyvtárat, de hiába, ezek a vastag, összefogdosott kötetek nem tudták felkelteni az érdeklődésemet. Még élt bennem a gyerekkori irtózás a könyvektől s biztos voltam benne, hogy ezek olyan kitalált dolgok, amik engem úgysem tudnak meggyőzni semmiről. Inkább a műkedvelőkre lettem kíváncsi, akik hetenként felléptek a nagyteremben. Ezeket el tudtam nézni, mulattam azon, hogy emberek kiállnak bolondozni és nem szégyellik magukat az ismerőseik előtt. De ezeket inkább csak komédiásoknak tartottam, mint szocialistáknak. Szép nagy terem volt az, ahol játszottak, a falakra komoly írások voltak festve s ezek engem nagyon meghatottak. Sokat gondolkoztam az értelmükön, és sokban hozzásegítettek ahhoz, hogy a magam gondolatait is továbbgondoljam. Az bizonyos, hogy az egész egylet a tisztaságával és komolyságával megnyugtatóan és serkentőleg hatott rám.

Pár hét alatt többet fejlődtem, mint egész eddigi esztendőim alatt.

Mint a saját értékét ismerő öntudatos munkás vettem részt az első sztrájkban.

A gyár munkásai egy gyűlésen elhatározták, hogy bérjavításért sztrájkba lépnek, én is mellette szavaztam és teljesen átéreztem ennek a határozatnak a jelentőségét. Úgy határoztunk, hogy hétfőn már nem megyünk be dolgozni s bizottságot választottunk, akik a sztrájktörőkre fognak vigyázni. Én is szerepet kaptam és testtel, lélekkel álltam a tennivalóimat. Magamban ugyan nem akartam elhinni, hogy akadna közöttünk valaki, aki sztrájktörő lenne. Hiszen ezt bolondság még elgondolni is, hogy valaki ne akarjon többet keresni, hogy valaki nem kíván magának jobb életet az eddiginél.

Korán reggel kiálltunk a gyár elé, s kissé félrehúzódva várakoztunk. A gyár dudált, mint rendesen s a portás kinyitotta a kaput. Senki se állt előtte s senki se ment be. Aztán jöttek a mesterek, a hivatalnokok és a mérnökök. A kapu előtt megálltak, körülnéztek, mintha sintér-hurokkal valami áldozat után leselkedtek volna.

Boldogan nevettünk a tehetetlenségük fölött.

Kilenc óra felé azonban az üres grund felől előlopakodott egy ember. Ismertük, az egyik esztergályos volt, divatosan kiöltözködött, keménykalapú, kissé görbelábú.

- Nézd csak, az első fecske - mondta a Józsi és nagyon izgatott lett.

- Ez be akar menni? - kérdeztem. - Hiszen ő is ott volt a gyűlésen és az egyletnek is tagja.

- Gyerünk feléje, hogy megijesszük - mondták a többiek és csakugyan megindultunk és találkoztunk vele, még mielőtt a gyárkapuhoz ért volna.

- Jó reggelt szaktársak - mondta s kelletlenül nevetett. - No mi újság? Én is kinéztem kicsit. Jó lenne, ha akadna nekik valaki - feltűnően hangosan beszélt s a fejével integetett a kapu felé.

- Fütyülünk rájuk - mondta a Józsi. - Jöjjön velünk szaktárs. Sokkal jobb az, ha nem is látnak bennünket a környéken.

Két rendőr állt ki a gyár elé és nagyon nézegettek felénk.

- Nem megyek, szaktársak. Én meg akarom bosszantani őket. Maguk is a sztrájktörőkre vigyáznak, ugye?

Józsi nevetve felelt:

- A fenéket! Minek arra vigyázni, egy tisztességes munkás nem lehet sztrájktörő. No jöjjön velünk a szaktárs!

- Mondom, hogy dolgom van. Én erre megyek - s elindult velünk ellenkező irányban.

- Utolsó gazember! - mondta a Józsi. - Milyen rafináltan csinálja. De nem tehet neki semmit az ember, a rendőrök már tudják, hogy mit akar s vigyáznak rá.

- Hát miért nem hoztunk magunkkal valami vasbotot - mondtam egészen kikelve magamból. - Ha igaz az, amit mondasz, akkor le kellett volna törni a derekát.

Aztán megint megláttunk egy másik esztergályost, aztán egy kovácsot. Gyorsan jöttek s anélkül, hogy körülnéztek volna, egyenesen befordultak a kapun.

Mikor ebéd után visszamentünk, már ki lehetett hallani, hogy dolgoznak a gyárban.

- Látod, ilyenek az emberek - mondta a Józsi s nagyon el volt keseredve. - Nem tudják megállni, hogy el ne adják magukat!

- Reggel ide kellene jönni valamennyiünknek - feleltem. - Ki kellene verni őket a gyárból. Nem is hittem volna, hogy ilyen semmi emberek is vannak a világon.

Elkeseredetten ténferegtünk ide-oda az utcán. Mindegyikünknek volt valami ajánlata, mindegyikünk tudott egy módot, ahogyan a sztrájktörőket meg lehetne semmisíteni, de mégis tehetetlenek maradtunk. Este jelentést tettünk az egyletben, nagyon izgatott lett a hangulat.

- Mindegy, mégis ki kell tartanunk, - mondta az egyik bizalmi férfi, egy sovány lógós bajuszú ember. - Szaktársak, ebben a gyárban ez az első sztrájk s ha most minden további nélkül bemegyünk, akkor ott teljesen rabszolgákat csinálnak belőlünk. Ki kell tartanunk, ha tudjuk is, hogy veszteni fogunk. Ha azt akarjuk, hogy egyszer legyen belőlünk valami, akkor áldozatot kell hoznunk.

Szomorúan elnyomorított volt ez az este. Láttam bátor és elszánt embereket, és láttam megfélemlített, gyáva frátereket, akik majdnem sírva fakadtak. De még arra se volt bátorságuk, hogy a sztrájk folytatása ellen szavazzanak. Igaz, hogy aztán a második vagy harmadik napon szó nélkül faképnél hagytak bennünket, visszasompolyogtak a gyárba.

Pénteken már teljes üzemmel dolgozott a gyár s mi szombaton, vagy százan, visszakaptuk a munkakönyveinket. De ez csak arra volt jó, hogy még edzettebbé, elszántabbá tegyen bennünket.

Egy kis műhelyben kaptam munkát.

S aztán próbálkozások következtek egyik helyről a másikra. Komoly feladatok elé kívánkoztam a munkában és akartam, hogy komolyan emberszámba vegyenek a vezetőim és főnökeim.

Nem tudtam, hogy ezek az egészséges ember vagy pedig az élet dolgai felett egy bizonyos értelemmel gondolkodó szocialista követelései-e? A földijeim szerettek és megbecsültek, ők idősebbek voltak nálam, többet tudtak, mint én, de mégis bármiről beszélhettek velem. Az, hogy megbíztak bennem, a saját önbizalmam is erősen megnövelte. Büszke voltam rá, hogy járni tudok a saját lábamon. A műhely, ahová hirtelen beálltam, túl szűknek és kicsinyesnek tetszett előttem. A mester, aki különben semmit se dolgozott, egész nap apáskodott fölöttünk s láttam, hogy a többiek milyen igénytelenül szolgálóskodnak körülötte. Már bennem volt valami nyugtalanító ördög, megpróbáltam őket ebből az egyhangúságból kizökkenteni.

A mester egyszerre kilépett apáskodó szokásaiból s mintha az élete ellen törtem volna, elvadultan nekem rontott.

- Itt semmi szükség nincs arra, hogy szocialistákat neveljünk. Akinek nem tetszik, szedje a sátorfáját és menjen tovább. De nem engedem, hogy a többieket is elbolondítsa. Akasztófa kell az ilyen izgága teremtéseknek.

Nem maradtam adósa. Ott a többiek előtt szálltam vele szembe, vártam, hogy a beszédem a többieket is megmozdítja, de azok csak hallgattak, dörömböltek, hogy a saját hangomat is alig hallhattam.

Más műhelyekben próbálkoztam, de nem több szerencsével. A rokonaim nem jó szemmel nézték ezt a nyugtalanságomat. Az unokabátyám azt mondta, hogy szocialisták karmai közé kerültem s ez már a züllést jelenti! Nézzem meg őt, - mondta - ő sohase ordítozott és mégis mi lett belőle. - Minden embernek megvan a magához való esze, miért akarsz te mindenkinél okosabb lenni?

- Ez olyan kapitalista okoskodás - feleltem. - Ha tebelőled úr is lett, de nekünk többi munkásoknak azért össze kell fognunk. Miért megy nekünk rosszabbul a dolgunk, mint azoknak, akik keresztül szalmát se tesznek? Legyünk igazságosak, barátom!

Anélkül, hogy különösebb súlyt helyeztem volna rá, nézegettem az újságokat. Először csak a képes Budapest-be kóstoltam bele. Szerettem benne a tréfás verseket és a gúnyolódó képeket. A Népszavát is levettem a szögről, de unalmasnak találtam. Még nem volt meg a türelmem ahhoz, hogy valami komoly írást komolyan elolvassak. Később aztán belenéztem a tárcába, ismerős, hozzám közel álló történetek voltak benne megírva s ezek tetszettek nekem. Így szinte lépésről-lépésre, anélkül, hogy észrevettem volna, eljutottam a hírekhez, s végre a vezércikkhez. Hiába, mégis csak jó, ha az ember megbarátkozik az újsággal - gondoltam. Sok mindent tudtam meg belőle. Kezdtem figyelni az egész munkásmozgalmat és a politika eseményeit se találtam egészen érdektelennek.

Ha időm lett volna hozzá, talán már a könyvolvasásba is belekezdtem volna. De a gyárban, ahol dolgoztam, naponta túlóráztunk. Éppen olyan komisz hely volt ez, mint annak idején a Sprössling-gyárban. Sokat dolgozni és keveset keresni. De nem mozdultam el. Legalább pár hónapig ki kell tartanom ezen a helyen, hogy kifizethessem az adósságaim és valami ruhaneműt szerezhessek be magamnak. Esténként vagy a Rózkával voltam együtt, vagy bementem az egyletbe. Mind a két helyen otthon éreztem magam s mégis mind a két helyről csak nyugtalanságot és türelmetlenséget vittem magammal másnapra.

- Most aztán törj le, dögölj meg - mondtam magamnak a gyárban. És belefeküdtem a krajcáros robotba, hogy valahogyan kipréseljem belőle, ami az egyszerű megélhetéshez kellett.

Néha levelet kaptam hazulról, panaszkodó, nagy szarkalábas sorokat s ezek is elkeserítettek. - Van úgy, hogy apátok egész hónapban haza se néz - írta az anyám. - A keresetét elissza, vagy tudja isten mit csinál vele. Szégyellem a gyermekemnek megírni, de azt mondják, van neki valakije és annak adja a pénzét.

Rosszul hatottak rám ezek a dolgok. Kötelességemnek éreztem, hogy segítséget küldjek haza, de honnan, miből, egész heti keresetemből alig maradt valami pénzem. Azt írtam az anyámnak, gondolják meg, jöjjenek ide lakni, együtt talán könnyebben megélünk. Az öreg is tud majd itt keresni valamit. Úgy gondoltam, ha mást nem tud csinálni, árulhat itt újságot, a magáét ezzel a munkával is megkeresi. Anyám írta, hogy az öreg halálosan megsértődött ettől az ajánlattól s különben is hallani sem akar arról, hogy Pestre jöjjön. Írogattuk egymásnak a szomorú, néha szemrehányó és mindig panaszos leveleket. A Mariska testvéremről, akiről pedig minden levelemben kérdezősködtem, csak ritkán kaptam valami hírt. Megírták, hogy a vasúti altiszt el akarja venni, de aztán ezzel is elhallgattak.

Egy este már aludni készültünk, mikor az egyik barátom berontott hozzánk:

- Van egy jó munka - lelkendezte. - Egy ismerősöm beszervezett bennünket a városi villamoshoz. Annyit kereshet az ember, amennyi a bőrébe fér. Holnap reggel kilenckor kell jelentkezni.

- Az lehetetlen, hiszen bent van a könyvem.

- Kérd ki mindjárt reggel. Ez biztos hely. Csak vigyázni kell, meg ne mondják, hogy szocialisták vagyunk. Aki beszervezett bennünket, az is elvtárs, de ott bent senki se tudja róla.

- Jó - mondtam. - Nyolckor találkozhatunk. De az nem szimpatikus nekem, hogy letagadjuk, kik vagyunk. Ha valaki szocialista, akkor azt ne is szégyellje.

- Nem is szégyenből kell letagadni. Minden szocialistának taktikusnak kell lennie. Az a fontos, hogy bent legyünk. A kapitalisták előtt nem szégyen hazudni, aztán lassan majd kezdünk ott valamit.

A nehéz, vacak munka után, finom munkára, egy nagy, világos műhelybe kerültem. Ilyen helyre csak minden tízezredik munkás kerülhet, minden ötvenedik évben. Mind idősebb, jól kiöltözött, jól táplálkozó emberek voltak, akik itt dolgoztak. Valósággal gyerekek voltunk közöttük, akik főnyereményt csináltak.

A csapágyak fölszereléséhez kerültem, olyan finom munka volt ez, mint az órásoké, nyolc órát dolgoztunk naponta és 20-25 forintot kerestünk hetenként. Ilyesmiről soha még álmodni se mertem volna. Szörnyen nagy lett a tekintélyem a rokonaim előtt. Valósággal udvarolt nekem az egész ház. A néném hízelkedően azt mondta:

- No, Lajki, ha jól viseled magad, neked adom a Rózkát. Szép pár lesz belőletek, csak meg ne bolondulj és ott ne hagyd a helyed.

Hogy elveszem-e majd a Rózkát, azt nem tudtam, erre nem is gondoltam, de még inkább jóban lettünk, mint ahogyan eddig voltunk.

Esténként eljött elém s amíg szép idők voltak, kimentünk a ligetbe sétálni. Jobban mondva üldögélni valamelyik eldugott padon és csókolóztunk, és ettük, fogyasztottuk egymást, anélkül, hogy most is tovább jutottunk volna a játéknál. Nem is értettem, hogy miért nem erőszakoskodtam ezzel a lánnyal. Pedig bizonyos, hogy nem is kellett volna nagyon sokáig küzdenem. De úgy látszott, hogy nem is annyira a szép barna bőrű testét, mint inkább valami mást szerettem ezen a lányon. Határozottan másnak, többnek láttam, mint a többi lányokat s talán ez a túlbecsülő érzésem volt az, ami megőrizte őt tőlem. Észrevettem, hogy az anyja már nem félt bennünket a lakásban egyedül hagyni s ez ellenszenvet ébresztett fel bennem az asszony ellen. Ha jól meggondoltam volna, rájöttem volna, hogy ez a lány nem is a kedvesem, hanem minden mellékíz nélkül a tiszta testvéremhez hasonló unokatestvérem volt.