Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Bársony Dezső: Vár a szánkó...

Bársony Dezső: Vár a szánkó...
5.

Laurent magához vett néhány írást, levelet, egy pár érmet, amelyeket itt nyert, aztán végigtekintett a műtermen. Mit vigyen magával? A képeket? fájt a szíve.

A festőállvány előtt megállt. Olga Pavlovna arcképe volt rajta, készen, - de így tudta, így érezte - lélektelenül. Rámosolygott, idegenül, a hercegnő, a drága kis hercegnő, a finom, az illatos kis csipkeasszony. Nézte, nézte Laurent és könny csillant meg a szemében.

- Kár érte, ugye, Josip? Milyen nagyszerű portré lett volna, ugye, Josip? Szegényke, sose látom többé...

Josip türelmetlenkedett. Ebben a pillanatban mindegy volt neki, hogy milyen a kép és nem törődött a hercegnővel sem és önmagával sem, a fájdalmával sem, hogy most már örökre elszakad a gazdájától, csak arra gondolt, hogy minden perc drága, minden pillanat - a halál.

- Igen, uram, menjünk.

Laurent megfogta Josip karját s a kép elé vezette.

- Különös, furcsa dolog ez, Josip. Akik nem érdekeltek, azoknak rögtön megtaláltam a lelkeiket és egy-kettőre rajta volt a képen. De ez a kis asszonyka...ó, ez nagyon elrejtette magát. Pedig mennyire érdekelt...Az édes, bűbájos kis asszonyka.

Szomorúan lehorgasztotta a fejét, összekulcsolta a kezét, mint a gyászoló a ravatal előtt.

Josip könyörtelen volt. Határozottan, ridegen lerántotta őt a rohanó időhöz.

- Tessék már csomagolni, a másik szobában vannak a bőröndök. Mindjárt megy a vonat. - Izgatottan bement a másik szobába.

- Megyek, Josip, megyek. Csak el akartam búcsúzni tőle is, meg a műteremtől is.

De ezt már nem hallotta Josip és azt se látta, hogy gazdáját megrázta a halk zokogás.

Csengettek.

Laurent az órájához kapott. Már hét óra? Már talán el is késett? Már érte is jönnek talán? - Nem, még nincs hét óra.

Josip ajtót nyitott, félve, de ajtót nyitott.

Rövidre nyírt hajú, egyszerű ruhájú diáklányt vezetett be, akinek arcát eltakarta a fejébe húzott kis kalap. Josip kinn maradt.

- Fenség! - sóhajtotta elámulva Laurent. - Hogyan, hát...?

- Még élek. - A kezét nyújtotta és leült. - Csak pár percem van, ne kérdezzen semmit, én mindent elmondok. A férjem megszökött, én, mint diáklány egy ismeretlen polgárcsaládnál lakom és senki se gondol arra, hogy én, Olga Pavlovna mutatkozni merek. Eddig kerültem még magát is. De most én is menekülök. Jó embereink elintéztek már mindent...

Laurent nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon.

- Már azt hittem, sose látom többé, és...

- És befejezetlenül marad a kép, ugye? - mosolygott Olga. - Jól hitte monsieur Gérard. Ha csak emlékezetből meg nem festi.

Egy pillanatra megállt, talán arra gondolt, hogy nem is emlékezik majd rá. Aztán gyorsan folytatta:

- A férjem már biztonságban van, most utána megyek. Csak a finn-öböl jegén át tudok innen elmenekülni. Embereink megvesztegették azt a katonát, aki ma este nyolctól kilencig őrt áll a kikötőben. A kikötőben szánkó vár rám, talán sikerül megmenekülnöm. Pontosan ott kell lennem nyolckor, mert az a katona csak egy óra hosszat áll az őrhelyén. Az életemmel játszom. És mégis eljöttem ide...

- Fenség... - libbent el Laurent ajkáról a megindultság.

De Olga Pavlovna nyomban folytatta, talán azért, mert minden percére szüksége volt, talán azért, mert nem akarta, hogy Laurent többet is mondjon.

- Monsieur Gérard, mi talán soha többé az életben nem találkozunk, talán sohase nézek többé a szemébe, s így sose kell majd az enyémet lesütnöm, amiért most őszinte merek lenni. Én...azért jöttem most ide, Gérard, mert...még egyszer akartam látni magát, még egyszer, mielőtt...elszakadnánk egymástól.

A keble pihegett, a szíve dobogott. Rávetette szemét Laurentra, aztán elfordította felőle az arcát, mert valami szúrni kezdte a szemét. Nem volt nagyhercegnő, - diáklány volt, kis egyszerű diáklány.

- Jól mondtam: elszakadok magától. Nincs időm, hogy hazug szavakat keressek, hogy mást mondjak, mint amit gondolok: nagyon szomorú vagyok, hogy el kell szakadnom magától. Ebben az egész szörnyű helyzetben ez a legrémesebb...Csak ezt akartam mondani és már megyek...A kikötőben vár a szánkó...Isten vele, Gérard, én...nagyon sokat gondolok majd magára és...gondoljon maga is sokat...a maga Olgájára...

Odanyújtotta a kezét. Laurent lezuhant a lábai elé és csókjaival borította el a vékony, kékes, remegő kis kezet. Olga szelíden el akarta húzni a kezét.

- Maradjon még, - kérte Laurent és ráemelte könyörgő tekintetét, - maradjon még...Olga...nekem is van mondanivalóm...

- Semmi, Gérard, én megmondtam mindent, maga helyett is. Mennem kell.

- Nem, így nem hagyhat el. - Két kezébe fogta Olga kis kezét, szorongatta, majdnem tördelte. - Tekintsünk vissza együtt azokra a csöndes, áhítatos órákra, amelyeket itt együtt eltöltöttünk, szólaltassuk meg együtt az érzéseinket, amelyeket mi magunk némaságra kárhoztattunk. Ó, milyen gyönyörű volna!...Talán utoljára látjuk egymást...maradjon itt...pengessük meg a húrokat, ne legyen vége az el nem énekelt dalnak.

Olga lenézett rá, mint angyal az égből a térdeplő szenvedőre.

- Tudtam, hogy el kell mennem, csak azért mertem eljönni...ma - mondta halkan, elpirultan. - Ez így volt szép, nekem nem jár több az élettől.

Laurent ráfektette fejét Olga térdére s mintha nem is neki mondta volna:

- A Gioconda és Leonardo...Jött, mint Mona Lisa az életembe...Mosolygó ajkakkal ült a pódiumon és rám nézett egyre, nézett néma szemekkel, titokzatosan, szelíden, melegen, ridegen, odaadón...És én festettem, mint Leonardo, alázatosan, némán, boldogan, büszkén...És ültünk egymással szemben, mint két bús, szürke kis veréb, kopasz ágon, fagyos időben. Pedig itt bennünk vulkánok forrongtak, villámok cikáztak, tengerek háborogtak...és színes, pompázó virágok nyíltak...Így volt, Giocondám, így volt, ugye?

Olga ráemelte homályosan fénylő szemét.

- A kikötőben vár a szánkó...mennem kell, - suttogta halkan a hang, Olga hangja.

- Én nem is mertem magára tekinteni úgy, mint most. Csak hallgatnom lehetett és altatni a szívemet és szenvedni sóhajtva, bele a hajnalodó éjszakába. S az én Giocondám fényes palotájában felfogta sóhajaimat és átölelte s a magáéit beleüzente a csipkés párna gyűrött sarkába, álmatlan éjszakákon, hitvesi ágyon...

- A kikötőben vár a szánkó...- remegett a hang.

- Most itt van...megtaláltam...és most veszítsem el? Most, amikor itt vagyunk együtt, két bimbózó fa a tavaszi nap ragyogásában...és ne nyíljanak ki a virágok...?

- Vár...a szánkó...- erőtlenült el a hang.

- Éreznie kell a szerelem boldog mámorát...Öleljen át...simogassa meg a fejemet...

Megsimogatta, lágyan, reszketően...Félig hunyt szemeik alól összeölelkezett a tekintetük...Olga lehajtotta hozzá a fejét és minden panaszukat, minden vágyukat, minden örömüket egy halk, néma csókba temették...

...Olga elernyedt Laurent karjaiban. Derékon fogta a lehanyatló testet, s a csóktól kábultan, akaratlanul a pamlag felé vitte...Olga feje lehanyatlott a puha vánkosra...Szeme lehunyva, ajka nyitva...Csak elszáll a lehelet:

- Vár a szánkó...

Vár a szánkó...Mi ez? Kábult az agya, de megérti. Megdöbben. Most ő a férfi, ő az erő, az ő kezében van minden...Hát hadd várjon a szánkó!...Ez a csipke-asszony most az övé...Nem! Nem és ezerszer nem! Ő az erő, ő a férfi...! Vár a szánkó...

Felébred.

- Menjen, Olga menjen. Siessen. Nyolc órára kijut még a kikötőbe.

Már józan. Fölsegíti Olgát, aki szédülten feláll, tétován körülnéz s a homlokát dörzsöli.

- Köszönöm, Laurent...Köszönöm...A csókját is köszönöm.

Megfogja Laurent kezét és boldogan csókolja, jól az ajkához tapasztva...Laurent hagyja: másik kezével átöleli Olgát és kiimbolyog vele az ajtóig.

Elment.

Laurent visszatámolyog a műterembe.