Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Regény - Önéletrajz II. (2. közlemény)
V.

A pénz, amit a gyárban kerestem, kevés volt ahhoz, hogy valami ruhaneműt szerezzek be magamnak. Adósságom volt az unokabátyámnál és az öregasszonynál, ezeket törlesztgettem. Ami pénzem megmaradt, az az esti kocsmázásoknál úszott el. Becsületbeli kötelesség volt a többiekkel tartani, akik szerették az italt és megelégedtek azzal, hogy éppen nem jártak rongyosan. Vasárnaponként azonban otthon maradtam és szorgalmasan festegettem. Egyre jobban belegabalyodtam ebbe a munkába, de lehet, hogy azért is rendezkedtem be így, mert így könnyebben maradhattam egyedül az asszonnyal. Elég ügyesen csináltam a dolgom s inkább csak az asszony folytonos kedvemben járása volt az, ami a másik két ember előtt árulkodott rám.

A kocsmában sokszor volt közöttünk szóváltás az asztalossal. Tudtam, hogy miért olyan ingerlékeny velem szemben, de nyíltan sohasem beszéltünk a veszekedések okáról. Néha egészen kis nézeteltérések miatt majdnem késsel mentünk egymásnak, aztán valahogyan elsimult a vihar, igazi verekedésre sose került a sor.

A kemény munka elhatározottá és akaratossá tett.

Sok minden előtt, amit eddig föl se tudtam fogni értelemmel, kinyíltak a szemeim. Az életet kezdtem tisztábban látni és egyre ésszerűbben próbáltam meg a dolgok között elhelyezkedni. Valószínűleg sok kellemetlenség elkerülését köszönhettem ennek a világosodó gondolkodásomnak.

Az egyik vasárnap délután kimentünk a Dunához fürödni. Szép, meleg nap volt, sokan nyüzsögtek a csónakállomásnál lányok és legények. Valaki azt indítványozta, ússzuk át versenyben a folyót. Bennem még mindig élt a víziszony, ami inaskoromban fészkelte magát belém, de azért én is vállalkoztam a versenyre.

Öten indultunk el, egyenesen a túlsó part felé. A víz sebes volt, erősen kellett dolgozni. Megint csak a virtus volt az, ami a vízbe vitt s alig kezdtem el az úszást, valami szorongató érzés vett rajtam erőt. A sodrás játszott velem, megpróbált eltéríteni az iránytól, oldalúszással tolakodtam előre.

A folyó közepén lehettem, mikor megemeltem a fejem, hogy a többiek munkáját is megnézzem. Csak ketten haladtunk a túlsó part felé, az asztalos és én. Nem tudom, a többiek elindultak-e egyáltalán, az asztalos pár méternyire volt tőlem. Erősen dolgozott, határozottan utol akart érni. Az elmúlt hetek emlékei összeszaladtak a fejemben. Ketten a víz közepén s ő törtet utánam. Mért erőlködik úgy, hogy utolérjen? Meg akar ölni, gondoltam s hirtelen valami vad félelem fogott el. Hátra-hátra lestem s most már a menekülés vágya volt az, ami az izmaimat feszítette. Mintha a távolság is rövidült volna közöttünk. A víz folyása kifelé cibált az irányból, de nem engedtem. Éreztem, hogy most közvetlenül az életemért harcolok. Már az indulásnál bennem volt a halálfélelemnek valamilyen formája s ez most határtalanul eluralkodott rajtam. Éreztem, ha utolér, csak hozzám kell nyúlnia, s én tehetetlenül a víz alá merülök. Még jobban szembe fordultam a folyó irányával, acélrugók voltak az izmaimban, csak előre, tovább, és tovább. S most észrevettem, hogy az asztalos egyre inkább kisodródik az én vonalamból. Úgy éreztem, egy, a víz színére fektetett kötélen kapaszkodik utánam, ez a kötél most határozottan elszakadt.

Már közel voltunk a parthoz.

A túlfeszített munkától és az irtózatos gondolatoktól kimerülten majdnem összeestem, mikor a szárazra értem. Úgy lett volna szép, hogy visszafelé is úszva tesszük meg az utat. Erre még gondolni se akartam. Közel voltam az állomáshoz s a csónak éppen indult túlra. Fölkapaszkodtam, már mentünk visszafelé, mikor az asztalos partra ért.

A félelem és a kétségbeesés terhei estek le rólam.

Este az asztalos azt mondta a kocsmában:

- Ha délután el nem szökik előlem, kicsit megitattam volna.

Cinikusan röhögött, de többet nem beszéltünk a dologról.

Szürkén és egyhangúan morzsolódtak el előttünk a napok. Egész héten dolgoztunk s mire kifizettük az adósságunkat, megint szegények maradtunk, mint amilyenek a hét elején voltunk. S ez az állandó szegénység állandó izgalomban tartotta az embereket. A legtöbb társam a csoportunkban utálkozással dolgozott csak ezen a baromi munkán s mégis valamennyien a lehetőségétől is féltek annak, hogy egyszer mint munkanélkülieket kívül rekesztik őket a gyár kapuján. És mindig és valamennyien ez előtt a kilátás előtt álltunk. Nem tudtam miért, de így volt szokásban, hogy minden hétfőn vettek fel új embereket és minden szombaton bocsátottak el egész csapatokat.

Nyolc hétig dolgoztam bent, mikor egyik szombat este a fizetésemmel együtt én is visszakaptam a munkakönyvem. Hogy miért? tudta az ördög.

Azokat az embereket, akiket így kidobtak a gyárból, ha mint munkanélküliek a városban maradtak, pár hét múlva megint visszavették. Százan és százan voltak a városban, akik már évek óta éltek itt s a gyárban még mindig csak mint új munkások szerepeltek.

Két hétig maradtam még Győrben. Hétfőn és csütörtökön kimentem a gyár elé, de nem tudtam visszacsúszni. Sajnáltam elhagyni ezt a várost, ha már dolgozni kell az embernek, legalább ilyen nagy gyárban dolgozhasson. Éppen olyan szegényen mentem el, mint ahogyan érkeztem.

Az öregasszony kikísért a vasúthoz s unalmasan lamentált. Nem volt hozzá semmi közöm, nem is értettem, mi oka lehet neki arra a nagy hálálkodásra, mikor elmegyek.

Az anyám örült, hogy visszaérkeztem, az egész idő alatt csak egy levelezőlapot írtam neki, s megkérdezte, hogy mit szereztem.

Megmutattam az alsóruháimat, amik piszkosak és rongyosak voltak.

- No látod - mondta - minek kell az embernek világgá mennie? Ha itthon maradtál volna, legalább a holmiid nem rongyolódtak volna el.

Beláttam, hogy igaza van ebben, s egy ideig nem mentem világgá. Éltem az otthoni munkanélküliek mindennapi életét. A festést, mint unalmas dolgot, kezdtem elhanyagolni, sokkal jobban ízlettek a piaci ácsorgások és kergetni a lányokat a cirkusz és a hajóhinta környékén. Ha pénzre volt szükségem, néhány hatost kaptam az anyámtól s megint inkább növendék állat, mint gondolkodó ember voltam. De azt már éreztem, hogy ez a hely és ez az állapot nem az, ami egy egész életre kielégíthetne engem. Amit Győrben csak úgy futólag láttam, érdemesnek se tartottam, hogy jobban megnézzem, itt a nádtetős kunyhók és ócska kis boltok között óriásivá megnőtt az emlékezetemben. Ez a hely, ahol születtem és 16 esztendeig éltem, átmeneti állomássá vált a számomra.

Egyszer ellátogattam a tanító mesteremhez s itt még nagyobb volt a különbség, amit a gyár és e között a patkányfogó műhely között fölfedeztem. Mintha a torony tetejéről egyszerre a pince legsötétebb zugába pottyantam volna. Többé el se tudtam volna képzelni, hogy ebben a zugban ezekkel az ócskavas szerszámokkal valamiféle komoly munkát el lehet végezni.

Lelkesedéssel meséltem az inasoknak Győrről, de föl se tudták fogni a szavaim értelmét. Ez egy más világ a részükre s egyelőre távolabb volt tőlük, mint a mennyország.

Komolyabban senki sem érdekelt a városban, vártam és kerestem az alkalmat, hogy elszabadulhassak innen.

A kocsmában, ahol esténként üldögélni szoktunk, egy kövér emberrel ismerkedtem meg, aki lakatosokat keresett vidékre gépmunkához. Már négyet talált, én beálltam ötödiknek.

A világból kimaradt falucska volt ez a hely. Unalmas és igénytelen ábrázatú parasztok között csak mi öten, a gépész családja s a kövér ispán, aki bennünket idehozott, voltak azok, akik itt a mozgó, nyugtalan életet jelentették. Kora reggeltől késő estig a nagy gazdasági udvaron dolgoztunk. Meglehetősen jó dolgunk volt, a gépész szerette a bort, de alig értett valamit a munkához. Két fiatal lánya volt s azok félnapokat is elálldogáltak körülöttünk. Összeismerkedtünk s közöttünk, az öt legény között megindult értük a versengés. A faluban nem akadt asszony, aki kosztot adott volna nekünk s így magunknak kellett a főzést is elvégeznünk. Én voltam a legfiatalabb, rám maradt ez a munka. Nehezen akartam vállalni, később örültem neki, ez volt az az út, amin át mindenki előtt a lányokhoz kerültem. A délelőtt nagy részét a főzéssel töltöttem el, a lányok hozzám szoktak, segítettek s megbeszéltük az esti találkozókat. A gépész tudta ezeket a találkozókat s nem szólt miattuk. Én az idősebb lányhoz, aki tizennyolc éves volt, éreztem magam közelebb, de a fiatalabb sohasem maradt el mellőle, hízelgett nekem s még a másiknál is engedékenyebb volt. Így hármasban is egész jól éreztük magunkat. Munka után eltűntem a társaim közül, a lányok már vártak rám a gazdasági házak mögött. Éjfélig, éjfél után is elheverésztünk a szabad, csöndes éjszakában. Nem sokat dolgoztam, jól ettem s mégis rohamosan lesoványodtam. Állandóan kialvatlan voltam, sokszor mint a holdkóros ténferegtem a portán.

Az egyik vasárnap búcsú volt a szomszéd faluban, mi is valamennyien átmentünk. Bamba, verekedős nép lakott ebben a faluban, nekünk idegen világból valóknak különösen vigyázni kellett magunkra. Kés volt a zsebünkben és ólmos végű drótkötelet csavartunk a derekunk köré. Lehet, hogy mindez csak arra volt jó, hogy agyonverjenek vele, ha valami nézeteltérésünk adódik a parasztokkal. Mégis úgy mentünk el, mint akik az ördöggel is szívesen szembekerülnek.

A verekedők fővezére maga a kocsmáros, egy szívós, félig úr, félig paraszt volt. A délutánt a sátrak között csatangoltuk el, selyemkeszkenőt, üvegbrossokat és mézeskalács szívet vettünk a lányoknak és senki se akadt belénk rossz szándékkal.

Este tánc kezdődött a nagy teremben. De mi ekkor már csak négyen voltunk jelen. Az ötödiket, Gyulát, aki vagy harminc éves lehetett s izgága természetű ember, véres fejjel már kidobták az országútra. A kést és a drótkötelet nem vette elő s ez a mi szerencsénk is volt.

A lányok körülfogtak, eluralkodtak rajtam s valósággal belezavarodtam ebbe az állapotba. A bor is dolgozott bennem s lassan, hogy észre se vettem, a terem pojácájává lettem. Rosszul világított, nagy, gerendás terem volt ez, a férfiak még ittak, énekeltek a másik szobában, itt csak az asszonyok és lányok zsúfolódtak össze, az öregek mint tarka, eleven mumusok üldögéltek a falak köré rakott padokon. Én a tér közepén komédiáztam, tarka papírszalagok díszítettek, izzadtam a fülledt hőségtől és táncoltam és grimaszokat csináltam. A nézőközönség hangosan, össze-vissza nevetett, örültek az ingyen komédiának s voltak, akik megpróbáltak elbuktatni, lerágott csontokkal, papírcsomókkal dobáltak meg. S mindez még jobban belevadított, egyre inkább elveszítettem önmagamat.

Ügyetlen zuhanásokkal elbukfenceztem a nézők lábai előtt, körben-körben, aztán a terem közepén tótágast álltam s esztelenül visítottam.

Ettől a produkciótól fölfordult a gyomrom s egyszerre végem lett.

A két lány között az udvaron tértem magamhoz.

Könnyezve sajnálkoztak fölöttem és én most nagyon szégyenkeztem. Hogyan feledkezhettem így meg magamról? Talán jobban esett volna, ha leszidnak vagy éppen mint valami kutyát elrúgnak maguktól.

Nem mentünk vissza a terembe. A muzsika búgott s a kiáltások, vad ordítozások, mint valami piszkos rongyok kilobogtak az éjszakába.

Hajnalodott, mikor a halál kísértése megjelent a kocsmában. Távolról és idegenül néztem a kavarodást. Késekkel és dorongokkal dolgoztak az emberek.

Egy halott parasztlegényt tragacson vittek haza a mi falunkba. Sokan véresen és jajgatva kódorogtak a hajnalban.

Lassan elment a kedvünk a foltozgató munkától s csak megjavított fizetésért maradtunk aratásig.

Az utolsó napokban behívott magához a gépész s megkérdezte, nem akarom-e feleségül venni valamelyik lányát.

- Úgy látom, maga egy tisztességes ember, szívesen elfogadnám vejemnek. Itt maradhatnának nálam, egy-két év múlva az állásomat is átvehetné.

Ügyetlenül védekeztem. Ilyesmire igazán nem gondoltam, mikor a lányokkal játszottam. Azt mondtam:

- Jövőre. Jövőre megint eljövök s akkor megházasodok.

Az utolsó éjszaka együtt mulattam a családdal, a lányok nagyon jók voltak hozzám s úgy váltam el tőlük, mintha mind a kettőt valósággal eljegyeztem volna magamnak.