Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám

Ignotus: A történelem mögül
Könyv a bolsevizmusról

A hírek között, mik Moszkva felől hónapok óta kergetik egymást, legkülönösebb az volt, hogy a bolsevikok s mensevikek kibékülni készülnek. Ez, ha igaz, e kibéküléses formában páratlan erkölcstelenség volna. Nem a kibékülés miatt, mert ilyesmi mindig volt s a végén mindig jő; a politikában ahogy nincs örökkévalóság, úgy nincs kérlelhetetlenség sem, s nem szégyen, ha szükség, bár a legszentebből is valamennyit engedni. Ám a bolsevizmusnál - és csakis ennél - ez másképp áll. Mert a bolsevizmusnak éppen veleje s ezzel jogosítója, már amennyiben a logika jogot szül, a kérlelhetetlenség. A mensevik s a bolsevik között éppen az a különbség és nincs is eredendően egyéb különbség, mint hogy, bár mindketten százszázalékos szocialisták, marxisták, és mint még a negyvenes években nevezték magukat Marxék, kommunisták: mégis a mensevik szociáldemokrata, tehát enged a többségnek, beéri, legalább egyelőre s mint a mensevik név is mutatja, kevesebbel, mint mindennel és egyszerre mindennel - ellenben a bolseviknak, mint ugyancsak neve mondja, a legtöbb kell s mindjárt a legtöbb, minden és egyszerre minden, a szociális társadalmat s ennek nyélbeütésére a proletári diktatúrát nyomban és teljesen meg kívánja csinálni, sem várni nem hajlandó, sem átmenetre nem áll rá, többségnek nem enged, nézeteltérést nem tűr, kerüljön bármi vérbe, bármi értékek pusztulásába s szocialista és szociáldemokrata, mensevik és szociál-revolucionárius testvéreknek ugyanoly s még veszekedettebb üldözésébe s pusztításába, mint ahogy a burzsujt gyötrik és irtják. Ahogy Lenin megmondta s azóta a leninisták eszerint is cselekedtek: nem baj, ha az embereknek vagy az orosz lakosságnak kétharmada felfordul, ha ennek fejében a megmaradó egyharmad viszont boldogul! A kétharmad azóta valóban felfordult, köztük a mensevikeknek nem egy elsőrendű embere. Hogy a megmaradt egyharmad boldog-e, arról nincs hiteles értesítés (még a múlt századból maradt meg az orosz regénycím: Ki boldog Oroszországban?), de kibékülés mensevik és bolsevik között ezek szerint vagy azt jelentené, hogy a mensevik immár megtért a bolseviknak hitéhez, s ekkor mért nem gyilkolt volt maga is s mért ment annyi legkitűnőbbje vérpadra, döglött meg börtönben s pusztult el hazátlan? - vagy a bolsevik adna hirtelen igazat a menseviknek: s akkor hogy mert ennyit gyilkolni s pusztítani, hogy tudja túlélni, hogy ezt jogtalan és céltalan tette, hogy lehet pofája tenger vér felett azt mondani: "pardon, tévedtem", s nem cinkosa-e e gonosztevői cinizmusnak a mensevik, ha a vértől csepegő kezet most testvérien megszorítja? Gyilkolni - a politikában és történelemcsinálás közben - még valahogy, legalább el lehet képzelni, hogy szabad. De aztán belátni, hogy nem lett volna szabad: azt nem szabad. Aki belátja, annak első kötelessége, hogy lője magát főbe, s aki kezet fog vele, azt le kell lőni...

...Most télen múlt négy éve: Berlinben délutáni kávén voltam a drága öreg Bernstein-házaspárnál, kik közül azóta az asszony, agguló urának aranyos őrzője, meghalt. Ebben a fölterített német uzsonnaasztalos formában folytatták volt, mint annak idején tizenöt esztendős londoni számkivetettségük alatt megszokták: a nyílt házat, hová elnézett mindenfajta s minden pártállású nevesebb ember, ki Berlinben megfordult, s hallotta (s ki nem hallotta volna) hírét a revizionista Eduárd Bernsteinnak, a német mensevikek teoretikusának. Én akkor délután valamelyest elkéstem, már kávézáskor jöttem, s az öreg úr helyet szorított maga és szomszédja, egy átlátszó homlokú, finom orrú és csíptetős deresedő férfi között, kivel bemutatkoztunk egymásnak, és természetesen, nem értettük egymás nevét. A bolsevizmusról folyhatott köztük a szó, mert Bernstein e felől intézett hozzám, szokása szerint, egypár beszélgetésbe csaló kérdést. Akkor még nagyon közelről sajgott bennem a fájdalom, s többféle kitérés után abban konkludáltam, hogy ha a bolsevizmus csak nyomát is mutatná, bár a leghalványabbat, csíráját, bár a legküszködőbbet, kezdetét, bár a legbukdácsolóbbat egy jobb, vagy ha nem jobb, de más gazdasági rendnek: úgy még valahogyan el tudná fogadni az ember minden gyilkosságait s rablásait. Ám hovatovább s mind szemmel láthatóbban megint csak kapitalizmus bontakozik belőle, csak éppen primitív, gyámoltalan, száz-százötven évvel visszaesett. "Und darum Räuber und Mörder?" citáltam és kérdeztem, egy kicsit belehevülve a beszédbe - szomszédom pedig csuklómra tette kezét s keserűen mosolygott: "A qui le dîtes-vous, monsieur!" Kitűnt, hogy Martov mellett ülök, az orosz mensevik-vezér mellett, kinek nemrég kellett volt megszöknie hazájából, s nemes feje nemcsak a gondolattól s a becsülettől volt átlátszó, de nyilván az éhségtől is. Reménytelen volt - tudta, hogy élve nem fogja viszont látni imádott Oroszországát, melynek, mint zsidóember, kétszeresen szerelmese volt. "Kívülről nem szabad, s nem is lehet belenyúlni, belülről még soká eltart, kiegyezni erkölcstelenség és képtelenség...én már nem érem meg..." Nem is, vagy egy esztendőre rá halála hírét olvastam, távol hazájától halt meg egy schwarzwaldi szanatóriumban. Ennek a Martovnak látom most a képét egy könyvben - egy kitűnő és különös könyvben - melyről e sorokban szólni kívánok: nem is az arcáét, hanem a hátuljáét, ahogy egy karikatúrán nadrágjánál fogva van feltűzve egy Bednij Demján nevezetű költő tollára. A karikatúra egy Deni nevű rajzolótól való és igen ügyes: Bednij Demján úrnak, a bolsevizmus hivatalos költőjének jó mészáros vagy pecér figurája van rajta, megfelelően a költeménynek, mellyel a valaha Anyegint termelt orosz költészetet gazdagította:

Le veletek! Nem köllenek talpnyalók, ti urak
Ha még úgy csóváljátok farkatokat: belevágunk a pofátokba, ti urak -
Le veletek! Le!
Akinek csontjában rothad a velő.
Kuss, véreb! Fogd be a szád, pecér!
Te hússá lett embersár:
Dögölj meg!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szemétdomb a polgári állam,
A kormányt átvette a proletáriátus:
Hozzá ne nyúljatok!

Ilyen a bolsevista költészet - világos, hogy ehhez, a költőjéhez, a politikájához egy martovi valaki csakugyan csak a hátuljával fordulhatott...S Martovnak s az egész orosz forradalmi intellektualitásnak tragédiája megvilágosodik a könyvből, hol e képet láttam s honnan e verset kiírtam: a kitűnő nemzetközi magyar újságíró Fülöp-Miller René német nyelvű és az Amalthea-Verlagnál megjelent vastag kötetéből, melynek Geist und Gesicht des Bolschewismus a címe. Tanulmányok s kivált fotográfiák, káprázatos gazdagságban és sokféleségben, nincs a bolsevizmusnak vonatkozása, melyre rá ne világítanának. S amelyeknek rendjén kitűnik, hogy nem az a baj, hogy a szocializmussal s a marxizmussal idegen momentum vegyült volna az orosz néplélekbe, hanem, hogy ez idegen momentumok apropójából s cégére alatt a legoroszabb, legázsiaibb, legvademberibb gondolkodás ölt a bolsevizmusban cselekvő testet. Ahol az emberből a saját lelket ki akarják irtani s egy percre sem hagyván őt egyedül s a maga kényére, hangyai módon akarják belőle kitenyészteni a kollektív embert, s mialatt a vallást kiirtják: a masinát úgy kell szolgálni, mintha isten volna, ott annyira vannak a Marx kollektivizmusától és materializmusától, mint a nápolyi katolicizmus vagy a nagy-károlyi kereszténység a Názáreti Jézus tanításaitól. S ezért nem talál a Sombart különben elmés mondása, hogy a bolsevizmust a zsidó gondolta ki, a tatár (Lenin) viszi végbe s az orosz viseli. Amit a zsidó kitalált: azt a Bernsteinok, Kautskyk és Martovok örökítik meg, nem szólva a külön vastag könyvről, melyet éppen Sombart írt arról, hogy a kapitalizmust is a zsidók találták ki és csinálták meg. A bolsevizmusnak lehet száz Apfelbaumja és Bronsteinja, ahogy kissé olcsó elégtétellel dörgölik orruk alá Zinovjevnak s Trockijnak az ő hajdani nevüket: a Fülöp-Miller könyvéből döbbenetesen bontakozik ki, mennyire benyeli a vezéreket, az idegeneket s úgy a vallástalanságot, mint a népboldogítást az orosz fajtának legsajátosabb babonássága, mely ezer év óta ezer szektáriusságban különködött eddig s most egy rezervoárba ömölve együtt önt el egy egész embervilágot. Ahogy a leninizmus hajtja végre: radikálisan, konzekvensen és szentimentalizmus nélkül a marxizmust, az az a mód, ahogy a skopcok, vagyis az önkiherélők hajtják végre a parancsot, hogy "ha botránkoztat a szemed, vágd ki". A szocializmus lehet tömeghitnek szánva: a bolsevizmus tömegőrület, alulról felcsapva a vezetőkre s fölülről vissza nehezedve a népre, szakasztott a cárizmus. Nem véletlen, hogy a cárizmus a Rasputin sztáreccel való közösködésbe döglött bele. Egy Sir Galahad néven író mély intellektusú osztrák írónő Idiotenführer durch die russische Literatur című felette olvasnivaló könyvében felveti a kérdést: épelméjű-e ez a fajta, melynek legnagyobb művészei s emberteremtői nem írnak meg egy épeszű és ép ízlésű embert s valóságos koprofiliával gyűlölik a kultúrát, a művészetet s a politikát, mely végre is Londont, Párizst és Rómát teremtette meg? Spengler ugyan azt várja, hogy az orosz fogja megteremteni azt az új kultúrát, - már amit ő, vallástól integrál-differenciál számításig lelki lüktető módot annak nevez - mely a mi nyugati kultúránknak, a száz év óta civilizációvá csontosodottnak s az empire-ral elevenséget vesztettnek, fogjon helyébe jönni. Lehet, - egy ötödik-hatodik századbeli rómainak vagy görögnek is rémítő lehetett megérnie s átélnie a világot, amit a germánok végigömlése termett, s csakugyan ebből a világból lett London, Párizs és egy új Róma. Bizonyos, hogy nyugati ember számára rémítő jelenség a bolsevizmus, s nem csoda, ha minden rabságot vállal vagy tűr, csak ettől a rabságtól menekedjék, az orosz lelki betegségtől, melyet gyönyörű megolvasni a nagy orosz költőknél, de éppoly irtózatos életvitel gyanánt parancsba kapni, mint egy lipótmezei ember hatalmába kerülni. A Fülöp-Miller könyve olyan barbárul mechanizált mélységeket tár föl, miknek széléről a Spenglertől lenézett civilizált ember boldogtalan ugrik vissza a nyugati mechanizálású civilizációba.