Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Figyelő · / · Interpelláció

Ignotus: Mi van

a Magyar Nyelv Szótárával? A háború előtt indult volt meg s elért vagy két füzetig, azóta nem hallom, legalább idegenbe nem, hogy tovább megjelennék. Holott - istenem, hát kell ehhez s e körül még szólni is? Magyarázni, hogy ha valaha «nyelvében élt» ez a nemzet, úgy kivált most? S hogy minden tisztelet, minden nemzeti érzésnek, még túlzásainak, még öncsalásainak, még játékainak, még annak is, ha Hadúr oltárán fehér mént készülnek áldozni, mert mikor szabad magával az érzés, mint legigazában meggyötörve? Ám ha mindig tett számba ment, mit magyar tett a magyar nyelvért - őrzéséért, fejlesztéséért, kutatásáért: most szinte alig tehet többet. Igaz: pénzbe kerül. De ez az, amire mindig kell lennie pénznek, s ki ha mit akar vagy becsület és kötelesség áldoznia: mire áldozhatná jobbra? Itt Bécsben tavaly úgy volt, hogy fel kell oszlatni a páratlan spanyol rájcsult, mert nincs rá pénz. Én akkor itt fenn egy hetilapban idegen létemre meg mertem kérdezni, hogy hát akkor mire való a monarchizmus s a habsburgizmus, ha ezt a leggyönyörűbb maradványát el hagyja kallódni? A szó nem hiába hangzott, akiket illetett: megemberelték magukat, a rájcsul megmaradt, mint valami eleven barokk, hirdetvén, ami Ausztriában egyetlen olyasmi volt, mint egyebütt a nemzeti... Nekünk minden szépségünk, erőnk, nemzetiségünk nyelvünkben halmozódott. Egyszerre munkája és forrása a magyarságnak. Ha valahol tudományban s tudományos munkában saját hivatása van a magyarnak: úgy nyelvének tudományos felmérése körül. S megvan a szerencsénk, hogy három nemzedék különbnél-különb tehetség minden erejét és elméjét rávetette volt - a Magyar Nyelv szótárához együtt van az egész nehéz matéria kidolgozva és feldolgozva s van ember, aki végbevigye. Csak pénz kell hozzá - csak. S ehhez az átlátás, hogy ami pénzünk kultúra és nemzeti ügyek bármely területére van: első rendben a Nagyszótárra kell hogy legyen. Áll ez kivált az Akadémiára, melyet most száz éve úgyis főképp a magyar nyelv mívelésére alapítottak, s mely ami egyébbel is foglalkozott, kivált irodalom s ismeretek terjesztése és idegen remekek fordítása dolgában, abban idők során úgyis felesleges lett, mert erre a színházak, az újságok s a könyvkiadó-vállalatok lettek valók. Egyrészt nevetséges csekélyek lettek a különböző alapítású s rendeltetésű akadémiai díjak, de meg nevetséges fontoskodásban is marasztalta már békeidőkben az eleven irodalmi s színházi élet az akadémiai díjazás avult intézményét. Bármi volt legyen az alapítók célja és hite: lehetetlen, hogy ne e célnak s hitnek felelne meg, ha az Akadémia minden lehetséges díját és pályabérét a Nagyszótárra szánná, s ha nem megy másképp, hát külön törvényt kérne erre a törvényhozástól. S ami mecenátus szegény országunkban még akad s államunktól telik: annak is erre kell gondolnia. Nem szólva arról, hogy a magyarnak most két testvérnemzete van, ki maga ura lett s van saját országa: a finn s az észt. Ezeknek is nemzeti ügyük a magyar szótár s nem tolakodás arra gondolni, hogy bizonyára az ő államuk is áldozna erre természet és szív szerint - ez nem alamizsna, mert hiszen őket is illeti. A Magyar Nagyszótárnak újra meg kell indulnia s ennek nem szabad pénzen múlnia.