Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: Kertész Mihály: Az aranypillangó

Az Aranypillangó, Kertész Mihály új filmje, ismét tanúbizonyságot tesz ennek a már évek óta külföldön munkálkodó kitűnő magyar filmrendezőnek komoly és sokat ígérő képességeiről. Amióta szakított a Joe May által kezdeményezett monumentális stílussal és külsőségeiben szerényebb méretű, ún. «Spielfilm»-ek rendezésére szenteli energiáját, egymásután produkálja ezen a téren a figyelemreméltó eredményeket.

Kertész Mihály az a szerencsés művésztípus, aki mindig nagyon szívesen tanul újat és akit ez a tanulékonyság nagyon fejlődésképessé tesz. «Az aranypillangó» stílusában sikerülten, szerves egésszé egybeolvasztva, az utóbbi évek rendezőművészetének nemzetközi eredményei testesedtek meg. Nehéz volna hirtelenében még egy rendezőt mondani, aki olyan ügyes szintézisét tudta volna megvalósítani az európai és amerikai rendezői módszereknek, mint ő. Különösen ebben az új filmjében.

Az amerikaiaktól a rendezés zökkenés nélküli simaságát, a mozgásoknak az egyik képbeállításból a másikba kapcsolódó folytonosságát veszi át és szakít a német metódussal, amely a gép-beállítással együtt a mozdulatot is lezárja, nem tudván teljesen és gyökeresen eltérni a színpadi jelenetezés elgondolásaitól. Éppen úgy amerikaias nála a szereplőknek természetes és egyszerű mozgatása, szemben a németekkel, akik sokszor nem tudják elkerülni a beállítottság hatását. Nem marad azonban a monoton külsőségeknél és a még monotonabb amerikai jelenetkomponálás sablonjainál, hanem a németek módjára a beállítások, gépbeállítások érdekességére és változatosságára törekszik, "A 13-as számú bérkocsi" mellett "Az aranypillangó" rendezői ötletekben leggazdagabb és legszínesebb Kertész valamennyi filmje közül. A németek módjára sikerülten alkalmaz bizonyos nem naturalisztikus, nagyon filmszerű hatásérzékeltetéseket, összefotografálásokat, gyors motívumkiszakításokat és képtartalom-sűrítéseket.

Megvilágítási technikában, ahol kell, az amerikaiaknak a jelenetet teljesen keresztülvilágító ellenvilágításával dolgozik, legtöbbször azonban a németek hatásosabb és érdekesebben variálható fény-árnyék világításával él. Különösen azokon a részeken, ahol nem kell szobajelenetet fotografáltatnia.

Föl kell itt említenünk, a legnagyobb dicsérettel szólva, a film két operatőrjét, Ucicky Gusztávot és Borsody Edét, akik nemcsak a kontravilágítást, hanem a nehéz effekt-világításokat is olyan bravúrosan oldották meg, hogy munkásságuk sehol semmi kifogásolni valót nem hagyott hátra.

A szereplők, élükön a szép, de színészileg jelentéktelen Lily Damitával, jó közepes, amerikai stílusú alakítást produkáltak. Legsúlyosabb ellenvetést a film meséje érdemel, amely sematikus és amerikaiasan üres. Szerencsére Kertész Mihály pompás rendezése megadta azokat a meglepetéseket és fordulatokat, amelyek a meséből hiányoztak. Ezeket a hiányokat igyekezett elfeledtetni néhány fényesen kiállított, a szó szoros értelmében gazdagon csillogó betétszerű jelenet is.