Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Ignotus Pál: Amit a nő akar
Alfred Savoir és Etienne Rey komédiája a Belvárosi Színházban

"Amit a nő akar." A nő ti. férjhezmenni akar. Erőszakkal és megadással, ellágyulással és nekidühödéssel, fellobbanással és kitartással, önfeledtséggel és fortéllyal, több ízben kipróbált színpadi helyzetkomikummal és eredeti szabású selyempizsamával. Akar úgy, hogy a fürdőszobába zárja ideálját, akar úgy, hogy eldugja a fiú cipőjét, akar úgy, hogy betegséget szimulálva a lakására csalja őt és hirtelenül becsöngeti az anyakönyvvezetőt... Mindenáron akar, három felvonáson keresztül, szakadatlanul. És, természetesen, sikerrel.

Nem tudom viszont, hogy miért akar. Mert nem tudom azt sem, hogy ki ez a nő, aki akar s ki ez a férfi, akit akar. Az egyikről, Makay Margitról, látom, hogy karcsú és elegáns teremtés, amolyan decens belvárosi jelenség, sok kedvességgel; több bájjal, mint temperamentummal s változatosabb toilette-tel, mint idegélettel, hallom azonkívül, hogy özvegy báróné s bolondítja egy komikus rajongóját. A másik, Kertész Dezső, érces hangú és snejdig fiú, és, azt mondják, elbűvölő egyéniség is, mert a vonaton négy ízben szemrebbenés nélkül fizette ki a vészfék meghúzásáért járó bírságot. Ez, ugye, kevés ahhoz, hogy e két kitűnő ember bonyodalmas sorsa, vergődése, incselkedése, vágyódása és összeborulása iránt érdeklődjem, mert kevés ahhoz, hogy e két kitűnő ember létezéséről meggyőződjem. Ne értsenek félre: nem mondom, hogy valószerű figuráknak kellene lenniök, nem kívánom, hogy a való életben létezzenek. Létezhetnének egy ócska sétapálcában, mint Chaplin, egy majesztuózus szakállban, mint Zeus vagy egy kopott aktatáskában, mint valamelyik Ibsen-alak. Létezhetnének bármilyen jellegzetességben, amelyben rájuk ismerek, amellyel emlékembe vésődnek a kontúrjaik. De nem: ennek a komédiának a szereplői csak azokban a bonyodalmakban s azok által a bonyodalmak által léteznek, amelyek az ő találkozásaikból alakulnak ki. Az ő nemlétező karaktereiknek esetleges találkozásaiból.

Maga a bonyodalom pedig, részben éppen emiatt, sokkal szétdaraboltabb, semhogy három felvonáson és két szüneten átröpítené az érdeklődésemet. Nem mintha nem volnának a darabnak hatásos trükkjei - Istenem, ennyit Savoirtól és a Belvárosi Színháztól csak elvárhat az ember. De maguk a trükkök is olyan ismertek, hogy mihelyt elnevetem magam, máris kezdem unni magát a nevetést is. Azután és főként: ezek a trükkök maguk sem kapcsolódnak egymásba és egymásból olyan szükségszerűséggel, amely a történetet csak egy pillanatra is hihetővé tenné. Az első felvonás bonyodalmának semmi köze a másodikéhoz s a másodikénak nagyon kevés a harmadikéhoz. Az egyik felvonást el tudom képzelni a másik nélkül, mind a három felvonást el tudom képzelni a szereplők nélkül, a színészeket el tudom képzelni szerepeik nélkül s a Belvárosi Színházat el tudom képzelni az egész darab nélkül.

Nagyon lehetséges azonban, hogy a közönség más véleményen lesz. Hiszen, ismétlem, az egyes jelenetek, ha kapcsolódásukban nem is egészen, de külön-külön igen ügyes színdarabcsinálóra vallanak. Az előadás pedig sima, elegáns, "gördülékeny". Más kérdés, hogy ilyen gördülékenynek kellene-e lennie: ezt a darabot úgy állították be, mint átmenetet a Savoir konvencionális házassági vígjátékai és fantasztikusan burleszk Dompteur-je közt. Nos, ez a fantasztiko-burleszkség a darabban csak negatíve jut kifejezésre: a kompozíció és a karakterek hiányában. Hogy segíthetne-e ezen a rendezés, azt nem tudom; annyi bizonyos, hogy nem segít. A színészek és színésznők a "franciás" vígjátékok stílusában játszanak - legnagyobb részt, mint mondtam, simán és elegánsan. De még Makay Margit is, amennyire graciózus, annyira passzív. A többiek pedig...

Kivétel Sarkadi, aki a magándetektív szerepét jóízű, derűs, hatásos, meghitt nagykörúti kabarészerűséggel játssza. Hogy Savoir így képzelte-e, nem fontos; a fő, hogy, kivált a harmadik felvonásban, sokat lehet rajta nevetni.

Heltai Jenő fordítása kitűnő.