Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám
Copyright by Nyugat
Nyikíta nagybácsi lassan haldoklott. Jákovnak úgy tetszett, hogy apja buzgón van ebben segítségére: csaknem minden egyes találkozásuk alkalmával szemrehányásokkal dögönyözte és fojtogatta a szerzetest:
- Én egész életemen át ökörként szolgáltam az embereknek, te meg úgy élsz, akár egy macska. Mindenki azon igyekszik, hogy melegebb, puhább fészket rendezzen be számodra, sőt, szinte észre sem veszik, hogy púpos vagy. Engem mindenki rosszakaratúnak tart, pedig mennyiben vagyok én rosszakaratú? Én egész életemben...
A szerzetes púpjába húzta fejét és köhécselve kérte:
- Ne haragudj.
Az undorodás apjától, annak meztelen, mintegy szappanból gyúrt, szürkés szőr-penésszel borított mellétől, szintén megrontotta Jákov életét; ezt az érzést nehéz volt rejtegetni, eltitkolni. Néha kénytelen volt emlékeztetni magát:
- Apám. Ő nemzett engem.
De ez nem adott díszt apjának, nem oltotta ki undorát iránta, sőt valami sértő, lealacsonyító volt magában a tényben. Az apa csaknem minden nap behajtott a városba, mintegy azzal a céllal, hogy figyelje a szerzetes haldoklását. Az idősebb Artamónov az erőlködéstől lihegve mászott fel a padlásra és leült a barát ágyánál, rámeresztve gyulladásos, vörös szemeit. Nyikíta köhécselt, ólomtekintettel bámult a mennyezetre és hallgatott, kezei nem nyugodtak és szüntelenül csuháját szaggatták, mintha valami láthatatlant tépdesnének róla. Néha, a köhögéstől fuldokolva, felállt.
- Recsegsz? - kérdezte ilyenkor fivére.
Nyikíta az ablakhoz vánszorgott, kezeivel bátyja vállaiba, az ágy és a székek támláiba kapaszkodva; a csuha úgy lógott rajta, mint vitorla a kettétört árbocon; az ablaknál leült és nyitott szájjal nézett a kertbe és a messzeségbe, az erdő sötét, dühös sörtéjére.
- No, pihenj - mondta Pjótr, petyhüdt fülcimpáját rángatva; aztán lement és hírül vitte Olgának:
- Recseg. Nemsokára...
Megérkezett egy kövér szerzetes, Mardárij-atya és azt tanácsolta, hogy szállítsák vissza Nyikítát a kolostorba: a szabályzat szerint ott kell meghalnia és ugyanott kell eltemetni. A púpos azonban kérlelte Olgát:
- Majd csak azután vitessetek oda, amikor már meghaltam. - És háromízben is említette, panaszosan:
- A koporsófedelet elég magasra csináltassátok, hogy ne nyomjon. Nehogy elfelejtsétek!
A háború kitörése előtt négy nappal halt meg és halála előestéjén meghagyta, hogy értesítsék a kolostort:
- Jöjjenek el értem; mire ideérnek, éppen meghalok.
A nagybácsi halálának napján, reggel, Pjótr Jákovra támaszkodva megint felment a padlásra; mikor az apa keresztet vetett és rámeredt a félig-lehunyt szemű, beesett szájú, sötét, hamuvá égett arcba, Nyikíta természetellenes-hangosan mondta:
- Bocsáss meg.
- Ugyan, hová beszélsz? Mért bocsássak meg? - dünnyögte Artamónov Pjótr.
- Vakmerőségemért.
- Te bocsáss meg - viszonozta az idősebb. - Néha tréfálkoztam rajtad...
- Isten nem ítéli el a tréfát - vetette ellen, suttogva, a szerzetes; fivére pedig, némi szünet után, kérdezte:
- És te?...
- Én elfelejtettem - mondta gyorsan a barát, félbeszakítva Pjótrt. - Te, Jása, szólj Tyihonnak, hogy fűrészelje ki a lugasnál a kis jávorfát; nem fog megfoganni...
Jákovnak elviselhetetlen volt hallani ezt a még mindig tiszta hangot és látni a mellet, amelynek csontjai - akár egy láda sarka - nem-emberin meredtek felfelé. És nem maradt semmi emberi a keresztet tartó kezekben sem, sem az egész, feketével borított, mozdulatlan kicsi csont-halmazban. Jákov sajnálta nagybátyját, de mégis arra kellett gondolnia, vajon miért van a világ akként berendezve, hogy az öregek és a hozzánktartozók mindannyiunk szemeláttára haldokolnak?
Pjótr egy darabig várt, hátha öccse mondani akar még valamit, aztán karon fogta Jákovot és némán, lehorgasztott fővel kiment.
- Haldoklik - mondta odalenn.
- Igazán? - kérdezte Miron, aki fél testét egy óriási újságlappal betakarva az asztalnál ült és újból belemerült az olvasásba; de csakhamar az asztalra dobta az újságot és odaszólt a sarokban ülő feleségének:
- Igazam volt, olvasd!
Gömbölyű felesége az asztalhoz gurult, míg anyja, aki az ablaknál ült, ijedten kérdezte:
- Csak nem lesz háború, Miron?
- Lám, sor kerül a második Artamónovra is - juttatta az eszébe Pjótr hangosan.
- Hazudnak, természetesen - mondta Miron feleségének vagy Jákovnak, aki az újság fölé hajolva ugyancsak a riasztó sürgönyöket olvasta és azon töprengett, mivel fenyegetik őt magát az események. Az idősebb Artamónov legyintett és kiment az udvarba, ahol a nap a kavicsot annyira felhevítette, hogy forrósága átsütött a bársony-csizma puha talpain. Az udvarba leszűrődtek Miron száraz, oktató szavai; amikor Jákov az újsággal kezében az ablakhoz lépett, látta, hogy apja megfenyeget valakit bíborvörös öklével.
Harmadnap, korán reggel, megjöttek a barátok; heten voltak, megannyi más-más növésű és terjedelmű, de Jákov számára ugyanolyan megkülönböztethetetlenek, akár az újszülöttek. Csupán egynek közülök, a rendkívül sűrű szakállú legmagasabbnak és legsoványabbnak, akinek érces és vidám hangja sehogy sem illett sem a szerzeteshez, sem az alkalomhoz és aki legelöl ment egy nagy fekete kereszttel kezében, nem volt látszólag arca: kopasz volt, kétfelé szétfolyó orral és eltekintve két feketés gödörkétől tar feje és szakálla között, arca helyén nem volt semmije. Amikor lépkedett, lábait oly lassan emelgette, mintha vak volna és háromféle hangon énekelt:
- Szentséges Isten - mélyen, csaknem basszusban;
- Szentséges és hatalmas - magasabban tenorként; míg
- Szentséges és halhatatlan, könyörülj rajtunk! - oly áthatóan csengett, hogy az utcagyerekek, akik előtte futkároztak, csodálkozással néztek vissza szakállába, amely a láthatatlan, háromhangú szájat rejtette.
Mikor a temetési menet az utcából kiért a térre, azon egymás hegyén-hátán tolongtak a polgárok, a tartalékosok, Mavrin főhadnagy katonái és a gyérszámú elöljáróság és papság a tömeg középpontjában. A hidegvérű főhadnagy délcegen, szoborként állott katonái élén a nap tüzében és a kúpalakú papok és diakónusok ornátusainak ráverődő csillogásában, akik aranyos bálványképek gyanánt szikráztak, olvadtak és folytak szét a napon; az oltár előtt egy pléh-fejű, kövér tiszt ugrándozott és sapkáját lengette.
A háromhangú szerzetes meglóbálta fekete keresztjét, megállt az emberfal előtt és basszusban mondta:
- Adjatok helyet!
A tömeg azonban nem előtte, hanem Ekkének, a helyettes körletparancsnoknak vörösbarna, sovány lova előtt vált kétfelé, aki kesztyűjével integetve hajtott rá a barátra, lovát keresztbe állította az úton és szemrehányón, sértődötten förmedt a gyászolókra:
- Hová? Mi az, nem látnak? Vissza!
A szerzetes magasra emelte a keresztet és nyújtani kezdte:
- Szentséges I-is...
- Hurrá! - ordított közbe a tiszt és az ezer-hangú tömeg torkaszakadtából bömbölte a téren utána:
- Hur-rá-á...
Ekke most felemelkedett a kengyelvasban:
- Iljics Pjótr - kiabálta -, legyen szíves a mellékutcán keresztül! Kis kerülővel! Alekszéjevics Miron, kérem! A nép lelkesedik, önök pedig... Hogyan is tehetnek ilyet?
Az idősebb Artamónov, aki feleségére és Jákovra támaszkodva a koporsó fejrészénél állt, szemöldökei alól Ekke fa-arcába nézett és elfojtott haraggal szólt a koporsót vivő szerzetesekhez:
- Forduljatok vissza, atyák...
És felzokogva tette hozzá:
- Nyilván ez az utolsó alkalom, hogy rendelkezem...
Jákov megbotránkoztatónak, sőt kissé nevetségesnek is találta az esetet, de amikor befordultak abba a mellékutcába, ahol Polína lakott, szembesietni látta a leányt a temetési menettel, fehér ruhában volt, rózsaszínű napernyő alatt és hevenyészve vetett keresztet szorosan fűzött, magas keblére.
- Azért megy, hogy Mavrinban gyönyörködjék - villant át az ifjabb Artamónov agyán és fulladozni kezdett a portól és az ingerültségtől. A szerzetesek meggyorsították lépteiket, a fekete-szakállas elmélázóbban énekelt, a kar teljesen elnémult. A városon kívül, a vágóhíd kapujával szemben, egy fekete szövettel bevont fura szekér állt, amelybe két tarka ló volt befogva; a koporsót rátették a szekérre és belekezdtek a halotti misébe, miközben az utcán végig, akárcsak szócsövön keresztül, odahangzott a rézhangszerek ünnepélyes harsogása; a zenekar az "Isten, tartsd meg a cárt" játszotta, három templom harangja zúgott és poros, füstös bömbölés úszott a levegőben:
- ...-rá-á-á...! - sőt Jákovnak úgy tetszett, hogy még Mavrin főhadnagy szavát is hallja:
- ...-gyázz!
Mise után Olga házába hajtottak vissza, Jákov tűkön ült a halotti toron és hallgatta az apa dühös dohogását:
- Ki volt az a hülye, aki úgy rendelkezett, hogy a vágóhíddal szemközt álljanak a lovak; mi?
- A rendőrség, a rendőrség - igyekezett Mitja megnyugtatni és magyarázta: - kellemetlen eset: nemzeti lelkesedés, másfelől pedig halottaskocsi! Nem vág össze...
Miron mosolyt nyalt le ajkairól és Jákovlev doktorral beszélt, aki ezekben a nyomott, aggasztó napokban különösen magára vonta a figyelmet:
- De ha vállvetve, egész erőnket megfeszítjük, mint Mityka "Szerebrjanyj herceg" [*] -ben... Végeredményben a világon mindent a számok viszonya dönt el...
- A technika - vetette ellen az orvos.
- Technika? Hja igen... de...
Csak este, kilenc óra után sikerült Jákovnak a terhes társaságból megszöknie és tüstént Polínához szaladt, olyan izgalomban, amelyet eddig az óráig még sohasem élt át és azzal az előérzettel, hogy valami rendkívülinek kell történnie. Magától értetődik, hogy ez a rendkívüli be is következett.
- Oh - nyögte Polína szakácsnője és lerogyott a kályha melletti padra, amikor Jákov, aki az udvaron jött keresztül, belépett a konyhába.
- Gyalázatos kerítő - felelte Jákov és megállt a szobába vezető ajtó előtt, az ütemes, katonás lépésekre és az ismerős, katonás hangra fülelve:
- Meg kell tehát fontolni, hogy így avagy amúgy?... Fontolja meg!
- Magázza - okoskodott Jákov -, talán még semmi sem volt!
De mikor az ajtót kinyitotta és a küszöbön megállt, tüstént megállapíthatta, hogy már minden megvolt: a hidegvérű főhadnagy a szoba közepén állt, szigorúan összevont szemöldökökkel kigombolt blúzban, zsebredugott kezekkel, a blúz alól kikandikáló nadrágtartóval, melynek egyik szára le volt gombolva a nadrággombról; Polína a sezlonon ült, egymásra vetett lábakkal, az egyiken csavaralakban lecsúszott harisnyával, csillogó szemei szokatlanul gömbölyűek, míg arca, melyet sűrű pír önt el, bíborszínben játszik.
- N-nos? - kérdezte a hidegvérű főhadnagy és e kérdésével végleg bizonyossá tette Jákovot minden gyanújában. Az ifjabb Artamónov belépett a szobába, kalapját egy székre dobta és önmaga előtt is ismeretlen hangon, akadozva mondta:
- A temetésről... a torról jövök...
- Igen? - viszonozta a főhadnagy kérdőn, a házigazda modorában, míg Polína nagyot szippantott cigarettáján és egész füstfelhőt lehelve ki magából, odavetve mondta, mint aki nem érzi magát bűnösnek:
- Szergéjevics Ippolit rá akar venni, hogy álljak be irgalmas-nővérnek...
- Irgalmas-nővérnek? Nna - felelte mosolyogva Jákov, de a hidegvérű főhadnagy feléje lépett és felelősségre vonta:
- Mit jelent ez a mosoly? Jegyezze meg, kérem: túlzásokat nem szeretek! Nem tűrök!
Ez alatt a két-három perc alatt Jákov érezte, mint szaladnak át rajta a megbántottság és elkeseredés forró áramai - átfutottak rajta és azt a lesújtó, csaknem fájdalmas tudatot hagyták benne hátra, hogy erre a kicsi nőre ugyanolyan szüksége van, mint teste bármely porcikájára és hogy képtelen lenne elviselni, hogy elszakítsák tőle. Ettől a tudattól ismét dühre lobbant, hideg verejték ütött ki rajta, felállt; majd zsebredugva kezeit:
- Ne közeledj! - figyelmeztette fenyegetően a főhadnagyot, miközben szemei annyira kidűltek, hogy éles fájdalmat érzett miattuk.
- M-miért n-ne? - kérdezte amaz és ismét lépett egyet. A főhadnagynak az az utálatos szokása, hogy a betűket megkettőzte a szavakban, mindig ellenszenves volt Jákovnak, e pillanatban pedig szinte őrjöngésbe hozta:
- Megöllek! - kiáltotta és ki akarta rántani kezét a zsebéből; de Mavrin megragadta karját, kínosan összeszorította a csuklónál, a revolver a zsebben tompa hanggal elsült, aztán Jákov karja heves fájdalommal mintegy eltört a könyökben, kitépődött a zsebből, a főhadnagy az ujjak közül kivette a revolvert és egy karosszékre dobta:
- Nem sikerült!
- Jása, Jása! - hallott Artamónov egy hangos suttogást.
- Szergéjevics Ippolit, urak! Megőrültek? Mit jelent mindez? Hiszen botrány! De hát miért?
- N-nos - mondta fülsiketítőn a hidegvérű főhadnagy és szakállánál rángatni kezdte Jákovot, úgyhogy annak ismételten fejet kellett hajtania előtte: - Kérj - bocsánatot - bolond! - Minden egyes szó után, és a hosszabbakat kétfelé vágva, rántott egyet a szakállon, majd egy-egy könnyed áll-ütéssel eredeti helyzetébe peckelte fel a fejet.
- Jaj, micsoda szégyen! - susogta Polína és megragadta a főhadnagyot könyökénél.
Jákov, aki képtelen volt jobbkezét mozgatni, a ballal igyekezett eltaszítani a főhadnagyot, erősen összeszorítva ajkait; közben fel-felbődült és a megalázás könnyei peregtek le arcán.
- Ne merj hozzám érni! - ordított rá Mavrin és visszalökve Jákovot, leültette a karosszékbe, a revolverre. Jákov kezeibe temette arcát, hogy elrejtse könnyeit és félájulatba dermedt, alig hallva fejének zúgásán keresztül Polína felkiáltásait:
- Istenem, micsoda gyalázat! És maga tesz így, maga?! Ilyen botrány! És miért?
- Menjen kisasszony a fenébe - mondta a főhadnagy öntöttvas-hangon. - Itt van egy rubel az élvezetért; ennyi éppen elég! Túlozni nem szeretek, de maga a legközönségesebb...
A padló döngött a súlyos léptektől, az ajtó becsapódott és a főhadnagy eltűnt, a függőlámpa üvegének halk csörömpölése és Polína rövid felsírása követték nyomon. Jákov felállt, de elernyedt lábai megrogytak és egész teste remegett, mintha hideg rázta volna; Polína a szoba közepén, a lámpa alatt állt és amint a kezébe gyűrt piszkos bankjegyre nézett, rekedt hang tört elő nyitott szájából.
- Te piszok - mondta Jákov. - Mért tetted? Pedig azt mondtad... Megérdemelnéd, hogy megöljelek...
A lány rápillantott, a bankjegyet a földre dobta és érdes hangon, megrökönyödéssel nyújtotta el:
- Micsoda aljas fráter...
Leereszkedett a karosszékbe, lehorgasztott fejjel, kezeibe rejtett arccal, de Jákov öklével vállába ütött és rákiáltott:
- Engedj! Add ide a revolvert...
Polína nem moccant és az előbbi csodálkozással hangjában, kérdezte:
- Szeretsz hát?
- Gyűlöllek!
- Hazudsz! Most szeretsz!
Oly gyorsan vetette magát Jákov nyakába, hogy annak ideje sem volt eltaszítani, átölelte s míg harapós csókjaival megperzselte és forró leheletével szemét-száját megégette, magánkívüli makacssággal suttogta:
- Hazudsz; szeretsz, szeretsz. És én is szeretlek - nesze! Óh, te dundi, Sósfalat...
Sósfalat a lány kedvenc becéző-szava volt, amelyet csak a kivételesen erős izgalom perceiben használt és amely mindig valami kéjes és gyengéd állatisággal bódította el Jákovot. Így történt ebben a pillanatban is; a férfi gyúrta, csípte, csókolta Polínát és lihegve dörmögte:
- Piszok. Gyalázatos. Hiszen tudod...
Egy óra múlva Jákov a sezlonon ült és a leányt ringatta, aki a térdein feküdt; közben pedig csodálkozva gondolta magában:
- Milyen gyorsan elmúlt minden.
És a lány bágyadtan beszélt:
- Elkeseredtem, szakítani akartam veled. Te mindig csak a rokonságoddal törődsz, temetsz, én meg unatkozom. És nem tudtam: szeretsz-e? Most erősebben fogsz szeretni, mert féltékeny leszel. Mikor az ember féltékeny...
- Jó lenne elutazni innen - vágott szavába Jákov fáradtan.
- Igen. Párizsba. Tudok franciául.
Lámpát nem gyújtottak, a szobában sötét volt és a levegő fülledt; az utcán tartalékos katonák és nők kurjongattak, habár az idő már későre járt, éjfél is elmúlt.
- Most ugyan nem utazhatsz külföldre; ott háború van - jutott Jákov eszébe. - Háború, hogy az ördög vinné el őket...
Polína ismét rákezdett a maga vesszőparipájára:
- Csak a kutyák szeretnek féltékenység nélkül. Láthatod te is: drámáknak, regényeknek, mindennek féltékenység az alapja...
Jákov elmosolyodott és összerázkódott:
- Szerencsésen sült el a revolver; a golyó a lábamba is fúródhatott volna, de lám, csak a nadrágot lyukasztotta át. Polína beledugta a lyukba egyik ujját, majd váratlanul felcsattanva halkan, de dühös elkeseredéssel mondta:
- Ah, milyen kár, hogy nem tudtál belelőni! A feszes, rugalmas hasába!
- Hallgass! - felelte Jákov és erősen megrázta a lányt, de az előbbi elkeseredésével, csak tovább sziszegett fogai között:
- Alávaló! Hogyan lepiszkolt! Ilyenek vagytok ti mind... Nem értitek a nőt, egyáltalában!
És félrehúzva duzzadt ajkait, úgyhogy erősen összeszorított róka-fogai kivillantak alóla, így fejezte be:
- Hiszen, ha a nő a férfit megcsalja, ez még távolról sem jelenti azt, hogy már nem szereti!
- Hallgass, mondom! - kiáltott fel Jákov és úgy megszorította a lányt, hogy az felszisszent:
- Jaj, most már érzem, hogy szeretsz! Jása, Sósfalat...
Jása virradatkor távozott Polínától, könnyű léptekkel és olyan embernek az érzésével, aki valami értékeset nyert egy veszélyes játékban. Mikor távoztakor kérte és Polína vonakodott neki visszaadni revolverét, melyet valahová elrejtett, kénytelen volt bevallani a lánynak, hogy fegyver nélkül fél járni az utcán és elbeszélte neki Noszkovval való esetét, amitől lelkének csendes ünnepe újabb erőre kapott: rendkívül megörvendeztette Polína ijedtsége, és izgatottsága annak bizonysága volt számára, hogy drága a nőnek, aki őt valóban szereti. Polína sopánkodva, kezeit összecsapva tett neki szemrehányást:
- Mért nem szóltál nekem erről? És nyugtalanul töprengett:
- Nagyon érdekes dolog, természetesen: detektív! Ott van például Sherlock Holmes, olvastad? Bizonyos azonban, hogy nálunk még a detektívek is gazemberek, nem igaz?
- Úgy van - hagyta helyben Jákov.
Miután odaadta a revolvert, Polínának kedve támadt meggyőződni, vajon jól lő-e Jákov s ezért rábeszélte, hogy lőjön be a nyitott kályhába; Jákovnak e célból hasra kellett feküdnie a padlón, lehasalt hát Polína is; Jákov lőtt, a kályhából dühös korom csapott az arcukba, Polína felszisszent, félregurult, aztán felemelte kezét és halkan megszólalt:
- Nézd csak!
Az egyik festett padlódeszkába ferde és mély lyukacska fúródott.
- Ha az ember elgondolja, hogy valakinek a halála ment be ide! - mondta Polína felsóhajtva és összehúzta finoman kirajzolt szemöldökeit.
És Jákov még sohasem találta Polínát ennyire bájosnak, még sohasem érezte magához ily közelállónak. Mikor Noszkovról beszélt, a lány szemeiben gyermekes bámulat tükröződött és hosszúkás kamasz-arcának kifejezésében már nem volt semmi gonoszság.
- Nem érzi, hogy bűnös - gondolta magában Jákov csodálkozással és ez a gondolat jóleső volt.
Amikor kikísérte, Polína megsimogatta Jákov szakállát:
- Ah, Jása, Jása! - mondta. - Hát így vagyunk? Komolyan? Ah, Istenem... De ez a hitvány fráter!
Ökölbe szorította ujjait, megrázta öklét és méltatlankodva panaszkodott:
- Istenem, hogy mennyi aljas ember is van a világon! - majd hirtelen megragadta Jákov kezét, töprengve homlokát ráncolta és halkan folytatta:
- Várj csak, várj! Kétségtelen, hogy egy lány van a dologban!
Arca felragyogott, keresztet vetett Jákovra és elengedte:
- Menj, Sósfalat!
A reggel hűvös volt és harmatos; napkelte előtti szellő sóhajtozott s a zöldes-gyöngyházszínű ég almaszagot lélegzett.
- Világos, hogy elkeseredésében csalt meg s mihelyt apa meghal, el kell vennem feleségül - gondolta az ifjabb Artamónov nagylelkűen, és azonnal eszébe jutottak Vigasztaló Szerafim tréfás szavai:
- Mindegyik lány vízbefúló, aki egy szalmaszálba is belekapaszkodik. Olyankor is kell kihasználni!
Amikor azonban a hidegvérű főhadnagyra gondolt, aggódni kezdett: Mavrin nem szalmaszál, rendkívül dühös volt és kétségtelen, hogy aljasságoktól sem fog visszariadni; igaz másrészt, hogy el kell mennie a háborúba. És még Noszkovra is nyugodtabban gondolt Artamónov Jákov, bár gyanakodva nézegetett maga köré, figyelmesen hallgatózott és minduntalan megszorította zsebében a revolver agyát; Noszkov leggyakrabban éppen ezekben az órákban leskelődött Jákovra.
De elmúlt két hét és a vadásztól való rettegése újból fojtó füstként nehezedett mellére. Vasárnap, amikor bejárta az erdőt, amelyet irtás céljából vásárolt meg Voropónovtól, Jákov megpillantotta a csapdákkal teleaggatott Noszkovot, amint zsákkal vállán feléje tartott a sűrűségen keresztül.
- Szerencséje, hogy találkoztunk - mondta elébe toppanva és leemelte sapkáját, amelyet jobb szemére húzva, katonásan viselt, de amikor levette, nem az ernyőjénél, hanem tetejénél fogta meg.
Jákov nem válaszolt a fura köszöntésre, melyből fenyegetés érzett ki, hanem összeszorította ajkait és görcsösen megmarkolta zsebében a revolvert. Vagy egy percig Noszkov is hallgatott; ujjával a sapkabélést piszkálgatta és nem nézett Jákovra.
- Nos? - kérdezte végül Artamónov.
Noszkov felvetette kutyaszemeit, végigsimította égnek meredő durva haját és minden szót megnyomva mondta:
- Szerelme, Andréjevna Pelagéja megismerkedett Szladkopjevcev pópa leányával, figyelmeztesse, hogy hagyjon fel ezzel a barátkozással.
- Miért?
- Csak.
S miután egy ideig a város harangzúgására figyelt, még hozzátette:
- Tiszta szívemből adom a tanácsot, mert javát akarom. Ön meg adjon nekem...
Felnézett az égbe és összeszámolta:
- Harmincöt rubelt.
- Le kellene lőni a kutyát! - gondolta Artamónov Jákov, miközben a pénzt átadta.
A vadász átvette a bankjegyeket, a csapdavasakkal csörömpölve megfordult görbe lábain és anélkül, hogy sapkáját feltette volna, megindult a sűrűség felé, Jákov úgy érezte, hogy e pillanattól fogva még elviselhetetlenebbé lett számára.
- Noszkov! - szólt utána halkan; mikor pedig amaz a fenyőmancsoktól félig eltakarva megállt, folytatta:
- Hagyd abba ezt a mesterséget!
- Miért? - kérdezte Noszkov előrenyújtva fejét és Artamónovnak úgy tetszett, hogy félelem vagy rendkívüli gonoszság világít a vadász üres szemeiben.
- Veszedelmes - indokolta meg Jákov.
- Érteni kell hozzá - mondta Noszkov és szemei kialudtak. - Minden veszedelmes a hozzá nem értő számára.
- Amint gondolod.
- Ön saját érdeke ellen beszél.
- Ugyan, micsoda érdeke lehet valakinek, hogy ellenségeket szerezzen magának - dörmögött Jákov, aki sajnálta, hogy beszélgetésbe elegyedett a kémmel. - Még okoskodik a hülye...
De Noszkov oktató hangon felelte:
- Senki sincs nélküle. Mindenkinek megvan a maga ellensége és a maga baja, tartja a közmondás. Viszontlátásra!
Hátat fordított Jákovnak és elveszett a fenyők sűrű zöldjében. Jákov egy darabig még hallgatózott, hogyan zizegnek a vadász nyomában a szúrós faágak, hogyan recsegnek a száraz gallyak, majd gyorsan kiment az útra, ahol kocsija várta és bevágtatott a városba, Polínához.
- Nézd csak a gyalázatost! - csodálkozott csaknem örvendezve Polína. - Már megtudta, hogy a lány hozzám jár. Mit szólsz hozzá?!
- Mért kötsz ilyesfélékkel ismeretséget? - hányta a szemére dühösen Jákov, de Polína hadarni kezdte, mérgesen ráncigálva a sárga tüll-kendőt keblén:
- Először is: éppen te miattad! És másodszor: talán macskákat, kutyákat, vagy egy Mavrint szerezzek be magamnak? Egyedül ülök, akár a börtönben, még az utcára sincs kivel kimennem. Szladkopjevceva meg érdekes teremtés; regényeket, újságokat ad kölcsön, politikával foglalkozik, mindenről mesélget. Együtt jártunk gimnáziumba Popóvához, de aztán összevesztünk...
Ujjával Jákov vállát bökdösve, Polína egyre ingerültebben folytatta:
- Azt hiszed, hogy könnyű élete van egy titkos szeretőnek? Szladkopjevceva azt mondja, hogy a szerető olyan, mint a gumi-sárcipő: piszokban van rá szükség! Neki a ti orvosotokkal van viszonya és ezt nem is titkolják, míg te engem úgy rejtegetsz, mint a vart, szégyellsz, mintha sánta vagy púpos volnék, pedig igazán nem vagyok torzszülött...
- Légy türelemmel - mondta Jákov -, elveszlek! Komolyan mondom, pedig disznó vagy...
- Még kérdés, ki a nagyobb disznó közülünk - kiáltott kacagva Polína. - Sósfalat... Drága vagy, nem mohó! Más hallgatna, hiszen ez a kém hasznodra van...
Mint mindig, Jákov most is megnyugodva ment el Polínától, egy hét múlva pedig Jelágin, az alacsony, himlőhelyes, ferdeorrú munkafelügyelő, korán reggel jelentette neki, hogy hajnalban, amikor a takácsok halásztak, Mordvínov, az egyikük, aki a vízbe esett vadászt, Noszkovot akarta kimenteni, szintén csaknem a vízbe fúlt s most a kórházban fekszik. Jákov, aki ülve hallgatta végig az orrhangon elmondott jelentést, kinyújtotta lábait, hogy mélyebben elrejthesse kezeit a zsebeiben, mert a kezei remegtek.
- Vízbefojtották - gondolta s amikor elképzelte a jólelkű Mordvínovot puha asszony-arcával, nem tudta hinni, hogy ez az ember képes lehetett megölni valakit.
- Szerencse - mondta magában és megkönnyebbülten felsóhajtott. Polínának is az volt a véleménye, hogy szerencse volt.
- Természetes, hogy így jobb - szólt a lány és komolyan ráncolta homlokát -, mert ha valahogy másképpen tették volna el láb alól, nagy port vert volna fel az eset.
De sajnálta is, hogy így történt:
- Érdekesebb lett volna elfogni, kényszeríteni, hogy vallja be bűneit és felakasztani vagy főbe lőni. Olvastad...
- Bolondságot beszélsz, Polyka - szakított félbe Jákov.
Néhány nap csendben múlt el; Jákov Vorgorodban volt, de amikor visszatért, Miron gondterhesen ráncolt homlokkal mesélte:
- Megint van egy szennyes ügyünk; kormányzósági rendeletre Ekke abban az irányban nyomoz, hogy az a vadász milyen körülmények között fulladt a folyóba. Letartóztatta Mordvínovot, Kirjákovot, Krotovot, a paprikajancsi-fűtőt - mindenkit, aki együtt halászott a vadásszal. Mordvínov arca össze van karmolva, füle be van szakítva. Úgy látszik, politikát keresnek a dologban... Nem a beszakadt fülben, természetesen...
Körbe forgatva orrcsíptetőjét ujján, megállt a zongoránál és összehúzott szemekkel nézett a szoba sarkába. Gyűrött svédkabátkájában, vörösesszínű nadrágjában és térdigérő, magas, poros csizmáiban gépészre hasonlított, csontos, simára kiborotvált arca és rövidre nyírt bajusza katonatisztre emlékeztettek; merev vonásai mozdulatlanok maradtak, akármit és akárhogyan is beszélt.
- Hülye időket élünk! - mondta eltöprengve. - Vakon beleszaladtunk egy új háborúba. Mint mindig, most is azért harcolunk, hogy figyelmünket eltereljük a saját butaságunkról, mert ezzel a butasággal megküzdeni nem tudunk, nincs erőnk. Pedig minden feladatunk egyelőre belül van, magában az országban. Egy paraszt-földön a munkáspárt arról ábrándozik, hogy magához ragadja a hatalmat. Ennek a pártnak a soraiban ott van Artamónov Ilja, a kereskedő-fiú, annak az osztálynak a tagja, amelynek az a rendeltetése, hogy az ország ipari és technikai eleurópaiasításának nagy művét elvégezze. Badarság és ismét badarság! Az osztályérdekek elárulását úgy kellene büntetni, mint főbenjáró bűnt, lényegében véve ez hazaárulás... Még megértek egy úgynevezett intelligens embert, például Goricvjetovot, akinek semmihez sem fűződik érdeke, aki nem tudja, mihez fogjon, mert tehetségtelen, munkára képtelen és csak olvasni, beszélni tud; egyáltalában úgy találom, hogy Oroszországban a forradalmi működés az egyetlen munka a tehetségtelen emberek számára...
Jákovnak az volt a benyomása, hogy unokafivére úgy beszél, mintha hallgatósággal zsúfolt szobát látna maga előtt; szemeit egyre jobban összehunyorította és végül teljesen lehunyta. Jákov már nem figyelt szavaira és csak a maga dolgára gondolt: arra, hogy mivel fog végződni a Noszkov-féle haláleset nyomozása és mennyiben fogja őt magát, Jákovot, érinteni?
Bejött Miron teherben levő, komód-széles felesége, végigmérte tekintetével férjét és fáradt hangon rászólt:
- Eredj, öltözz át!
Miron engedelmesen felrakta pápaszemét az orrára és kiment.
Körülbelül egy hónap múlva az összes letartóztatottakat szabadlábra helyezték; Miron szigorúan, ellenkezést nem tűrő hangon utasította Jákovot:
- Bocsásd el őket mind.
Bár Jákov, mintegy észrevétlenül, már régen hozzászokott, hogy engedelmeskedjék unokafivére száraz parancsainak, ami kényelmes is volt számára, mert a gyár ügyeiért való felelősséget levette vállairól, most mégis megjegyezte:
- A fűtőt meg kellene tartani.
- Miért?
- Vidám fickó. Régóta van nálunk. Elmulattatja a többieket.
- Igen? Tartsuk hát meg.
És ajkait végignyalva hozzátette:
- A tréfacsinálók tényleg hasznosak.
Egy ideig Jákovnak úgy tetszett, hogy minden a maga kerékvágásában halad; a háború lefékezte a kedélyeket, töprenkedőbb, csendesebb lett mindenki. Jákov azonban már megszokta a kellemetlenségeket, érezte, hogy még nem értek véget számára és bizonytalanságban várta az újakat. Nem kellett nagyon sokáig várnia: a városban újból megjelent Nyesztyerenko, karján egy magas, Popóva Vjerához hasonló hölggyel; mikor Jákovval találkozott az utcán, már messziről szinte átfúrta pillantásával, amint pedig a közelébe ért, üdvözölte és megkérdezte:
- Eljöhetne hozzám egy óra múlva? Apósomnál vagyok. A feleségem haldoklik, úgyhogy arra kérem, ne a főbejáró felől csengessen, ami zavarná a beteget, hanem jöjjön az udvaron át. Viszontlátásra!
Nyomasztó és természetellenesen hosszú volt ez az óra s amikor Artamónov Jákov fáradtan leült egy székre a könyvszekrényekkel teleállított szobában, Nyesztyerenko halkan s mintha valamire hallgatóznék, rákezdett:
- Eltették hát láb alól a barátunkat. Ez kétségtelen, bár bebizonyítva még nincsen. Ügyesen csinálták, dicséretet érdemelnek. De most a következőről van szó: Az ön szíve hölgye, Nazárova Pelagéja, ismeretségben van Szladkopjevceva kisasszonnyal, akit a napokban Vorgorodban letartóztattak. Igaz?
- Nem tudom - mondta Jákov és hirtelenül izzadság ütött ki egész testén; a csendőr pedig orra elé emelte egyik kezét, megvizsgálta körmeit és a legnagyobb nyugalommal felelte:
- De tudja.
- Azt hiszem, igen.
- Na látja.
- Mit akarhat vajon? - töprengett Jákov és lopva szemügyre vette a széles orrú, vörös eres, szürke, lapos arcot és a fátyolos szemeket, amelyekből mintegy nyomasztó unalom csöpögött és orrfacsaró borgőz-patakocskák csurogtak.
- Nem hivatalos minőségemben beszélek Önnel, hanem mint ismerőse, aki javát akarja és aki előtt nem közömbösek az Ön vállalati érdekei - hallott Jákov egy rekedtes hangot: - Itt, látja, a következőkről van szó, drága... mesterlövészem! - A csendőr elmosolyodott, egy darabig hallgatott, aztán megmagyarázta:
- Azért mondom: mesterlövész, mert tudok az újabb esetről is, amikor sikertelenül használta fegyverét. Nos hát, nézze csak: Szladkopjevceva kisasszony ismeretségben van Nazárovával, az Ön szíve hölgyével. És most gondolja el: a vadász Noszkov tevékenységének mineműsége Önön és rajtam kívül senki előtt sem lehetett ismert. Engem ki kell zárni az ismeretségek ezen láncolatából. Noszkov nem volt buta, habár energiátlan és...
Nyesztyerenko felsóhajtott, aztán az asztal alá nézett:
- Semmi sem tart örökké. Hátra van hát Ön...
Artamónov Jákovnak úgy tetszett, hogy a tiszt szájából nem szavak, hanem vékony, láthatatlan hurkocskák tekergőznek elő, amelyek rácsavarodnak nyakára és oly erősen fojtogatják, hogy testét hideg veríték üti ki, szívverése megáll és körülötte minden hullámzik és üvölt, akár egy téli hófúvás. Nyesztyerenko pedig nyilvánvalóan szándékos lassúsággal folytatta:
- Azt hiszem, sőt, szinte meg is vagyok róla győződve, hogy beszélgetés közben némi elővigyázatlanságra ragadtatta el magát; nem igaz? Emlékezzék csak vissza!
- Nem - mondta Jákov halkan és félt, hogy hangja elárulja.
- Nem? - kérdezte a tiszt, meglebbentve bajszát vörös ujjaival.
- Nem - ismételte Jákov és fejét rázta.
- Különös. Nagyon különös. De a hiba jóvátehető. Figyeljen hát: Noszkovot egy ugyanolyan emberrel kell pótolni, aki szintén az Ön hasznát fogja szolgálni. Ha egy Minájev nevű egyén jelentkezik Önnél, fogadja fel; érti?
- Jól van - mondta Jákov.
- Ez az egész. Befejeztük. Kérem, legyen óvatos! Semmiféle hölgyeknek, egy mukkot se! Egyetlen szót se! Érti?
- Úgy beszél, mintha kisfiúval vagy hülyével lenne dolga - gondolta Jákov.
A csendőr ezután a madarak őszi vándorútjáról, a háborúról és felesége betegségéről beszélt; elmondta, hogy most nővére ápolja feleségét.
- De elő kell készülni a legrosszabbra - fejezte be és megragadva bajszát végeinél, mindkét oldalon felhúzta vastag fülcimpáiig, amitől felső ajka is felhúzódott és felfedte apró, sárga fogait.
- Menekülni - gondolta Jákov. - Hálójába kerít. Elutazni.
- Hogy az ördög vinne el mindnyájatokat - folytatta magában, mialatt végigment az Oka partján. - Ugyan mi hasznom van belőletek?
A szitáló eső, az ősz előhírnöke, lustán permetezte be a földet, a folyó sárga vizét gyűrűk fodrozták, a levegő émelyítően meleg volt és volt benne valami, ami még fájóbbá tette Artamónov Jákov csüggedtségét. Lehetetlen-e hát valóban nyugodtan és egyszerűen élni, mit sem tudva mindezekről a szükségtelen és értelmetlen izgalmakról?
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Vége következik)
[*]