Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael

Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael
6.

A sekrestyén át kimentek a templom udvarára. Nagy, oszlopos, boltíves udvar. Sírkert. Mily gyönyörű volt Assisiben a templom kolostorudvara.

- Emlékszik arra a furcsa ciripelésre az öreg fákon?

Az asszony már tudja, miről van szó.

- Ha nem lett volna olyan hangos és dallamos, azt mondanám, tücsök volt, de ilyen erős hangot csak a madár adhat.

Mosolyukban újra születik az édességes kis udvar, középen szent Ferenc jó szobrával, ahogy ott áll örök enyheségben, szomorúságban s mégis örömben.

- Furcsa, tudja, hogy nem emlékszem a szent Ferenc arcára? - szólt a férj.

- Én sem.

- Jelentéktelen arc. Az a jelentékenysége, hogy abszolút jelentéktelen. Tudja, mire gondolok. Például, aki egyszer Dante arcképét látta, nem felejtheti el. Szent Ferencnek láttuk minden képét és elfelejtettük... Megálljon csak, én most sorra emlékszem valamennyire, ahogy megnéztük... Szent Ferenc meghalt 1226-ban, nos, Cimabue, a festő, született 1240-ben... ő volt hozzá legközelebb, korban... s most emlékezzen arra a szegény szomorú barátra, aki ott áll Szűz Mária mellett, maga azt mondta rá: ez egy koldus - emlékszik?

- Igen.

- Cimabue tanítványa volt Giotto. Nem tetszett neki az a szomorú koldus. Egy húszéves fiúnak az nem tetszik, mert Giotto húszéves volt, mikor azokat a remekeket festette... ő csinált egy új szent Ferencet, egy csendes, kedélyes öreg bácsit, egy úriembert, aki tiszta és rendes és megnyugodott. A Cimabue Ference szenved, fázik, éhezik, tele van testi szenvedéssel, a csizma feltörte a lábát, gyalogol, koldul... A Giotto szent Ference úgy megy át az életen, hogy valami boldog nyugalom megmenti minden bajtól, nem érez semmi testit, nem kell neki enni, inni, mintha a föld menne alatta s nem ő gyalogolna, mesealak, akiből ki van kapcsolva a szenvedés és a szenvedély... Erre jön Giotto utódja, akinek ez is kevés: Simone Martini, ez már aztán egy angol lordot csinál belőle... Cimabuenál gyűrött, parasztarc... Giottonál egy kedves gimnáziumi tanár... Ennél egy hosszú arcú, finom szakállú, előkelő, magas úriember, azonban ebben is van szentség: ezt már nem éri el a szenny... tiszta marad s lepereg róla minden, egy éteri tisztaságú lény, aki azonban nekem nem szimpatikus, mert nagyon is kaszinói tag, ki álöltözetben jár...

Az asszony hallgatott, nem szólt bele.

- Figyel?

- Igen... De mondja, szívem, gondolt maga arra, hogy a lakásunk még nincs rendben... s utóvégre az embernek társadalmi kötelességei vannak... Nem mehetünk el sehova és nem is jöhet hozzánk senki... Itt elköltjük ezt a sok pénzt... hát én nagyon boldog vagyok, hogy maga fürdőszobás szobát kért, mert igazán nagyon megnyugtató, ha az ember a fürdőszobában kipiheni magát, a művészet után, ugye, de ha arra gondolok, hogy otthon még nincs meg a kád... és mibe kerül egy email kád... hát nincs igazam?... itt csupa művészi dolgot lát az ember, vigye haza az életébe is az ízlést, én úgy gondolom... nem?... remélem egy olyan márványkádat csináltat, amilyet a vatikáni múzeumban láttunk, legalábbis; azért fejleszti az ízlésemet, nem igaz?... butaságot beszélek?...

A férj boldogan nevetett:

- Nem, babókám, édes kicsim...