Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 16. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Bonkáló Sándor: Az orosz forradalom írói
Borisz Pilnják

Az orosz forradalmi írók közül B. Pilnják volt az első, aki már kezdetben kételkedett a bolsevista utópiák megvalósításának a lehetőségében s ezért finom iróniának rajzolta az új életet. Felismerte az ellentétet a város és a falu között; tudta, hogy a falu ellensége minden városi szervezett hatalomnak. A muzsik alapjában véve anarchisztikus természetű s ezért nem szereti sem a jobboldali, sem a baloldali diktatúrát. Különösen azt nem tűri, hogy «idegenek», vagyis városból küldött különféle hivatalnokok avatkozzanak bele a dolgaiba s nemcsak gazdasági, hanem még lelki élete felett is gyámkodni akarjanak. A gyakorlati értékű muzsik rögtön észrevette, hogy az új rendszer hirdetői vagy mindenre kapható kétes elemek, vagy a való életet nem ismerő ideológusok, akik betanult jelszavakat hirdetnek s minden tudásuk csődöt mond, mihelyt az élet tényeivel szemben találják magukat. A muzsik szánalommal vagy megvetéssel nézte az «új hit» apostolait, még ha engedelmeskedni is volt kénytelen parancsaiknak.

Ez nagyjában Pilnják munkáinak az eszmei tartalma. Ezért eleinte kíméletlenül támadták a szovjetlapok kritikusai, sőt a «forradalom rágalmazójának» nevezték el, most azonban igazat adnak neki. A forradalom és a bolsevizmus korát rajzoló többi írók is már őszintén bevallják, hogy bekövetkezett a pszichológiai reakció, a csalódás, a kiábrándulás korszaka, vagy amint Tolsztoj Alekszej legújabb regényében mondja, ma már senki sem hisz a «kék városokban».

Tolsztojnak a Kék városok (Golubyje goroda, 1925) c. regénye a leghívebb tükre a ma uralkodó lelkiállapotnak. Buzseninov, ez az eszelős kommunista mérnök dolgozószobájába zárkózik s a jövő városok terveit rajzolja. «Gyönyörű virágoskertek között kék cementből s kék üvegből épült házak emelkednek. Az országhatárok eltűntek. A levegő-égben áruval megrakott léghajók úszkálnak. A munka könnyű és élvezetes. Az ember levetette meggörnyedt hátáról a munka terhét, gépek dolgoznak helyette. Az élet csupa öröm, a föld valóságos paradicsom.» «Azért harcolunk, hogy ezt elérjük. Én is ezért fogtam fegyvert 1918-ban. Jól emlékszem rá, hogy akkor jelent meg először szemeim előtt az álmomban a kék városok képe, amikor tífuszban megbetegedtem s élet és halál közt lebegtem... A végtelen pusztában egy oszlop alatt ültem... Eső esett... A sűrű esőcseppeken keresztül a messzi távolban kék kupolákat, csodás oszlopsorokat, lépcsőzetesen emelkedő kék palotákat láttam.»

Hogy a lázálmot megvalósítsa, dolgozószobájába zárkózik s elkészíti a terveket. Hanem amikor újra kilép az utcára, belátja, hogy áthidalhatatlan űr tátong az elmélet és a gyakorlat, az ábránd és a valóság között. Ennek a megismerésnek a hatása alatt elborul elméje s mindent rombol, pusztít, a míg ártalmatlanná nem teszik.

Tolsztoj regénye világosan mutatja, hogy az utópia elmúlt, a kommunizmus romantikája szétfoszlott, mihelyt szembekerült a való élettel. Ez a mai szovjet irodalomnak az uralkodó motívuma. Míg azonban az ún. proletárírók csak 1925-ben jöttek rá erre, Pilnják 1920-tól kezdve hirdette, hogy az élet törvényeit nem lehet íróasztal mellett kigondolt elméletekkel lerombolni s hogy a valóság erősebb, mint a legszebb elmélet.

*

Pilnják a világháború utáni orosz irodalomnak egyik legkiválóbb művelője. Minden regényében s elbeszélésében a mai életet rajzolja. Érthető s köztudomású okok folytán nem támadja nyíltan a mai kormányrendszert, megelégszik egyes valódi vagy költött események hű leírásával, de ezzel is nagy szolgálatot tett szenvedő honfitársainak. Mint Turgenjev a Vadász elbeszéléseiben, ő is rendszerint csak összefoglalja a tanúvallomásokat s az olvasóira bízza az ítéletet. Műveiből megtudjuk, hogy hogyan fogadták a forradalmat és a kommunizmust, mit láttak benne s mit vártak tőle a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó emberek.

1918-ban jelent meg első elbeszélő kötete Az utolsó hajón (Sz poszljednym párochodom) címen, de csak 1920-ban vonta magára a kritika és a közönség figyelmét A múlt (Byljo) c. elbeszélő kötetével, melyet azután gyors egymásutánban követtek regényei és elbeszélései. (A meztelen év, Iván és Márja, Pétervári elbeszélés, Elbeszélések könyve, Regénytárgyak, A hideg anyaföld, stb). Minden művét a nép élő nyelvén, a nép stílusában s a nép szellemében írta. Igen jellemző, hogy a nyugati műveltséget nem szereti, többre becsüli az okoskodó és bűbájos kelet lelki életét, mint a nyugat civilizációját. Az orosz szerinte nem európai, hanem ázsiai (vagy evráziai) nép s ezért az európai műveltség és szokások elvetését s a régi nemzeti hagyományokhoz való visszatérést követeli. Mint Tolsztoj és Dosztojevszkij, ő is csak a muzsikot tartja igazi orosznak, mert a muzsik híven megőrizte a nemzeti hagyományokat, míg az értelmiség idegen köntöst öltött magára. Ezért a művészetben is az orosz nép lelkének megfelelő tartalmat és formát keres.

Mint általában az oroszok túlnyomó többségét, őt is eleinte áthatotta a forradalom lehelete. A Múltban az októberi forradalmat írja le. Örömmel fogadja, mert a nép felszabadítását várja tőle. Az általánosan hangoztatott felfogással szemben azonban már akkor rámutatott arra, hogy a forradalomnak nincs nemzetközi jellege, mert ez csakis orosz forradalom, amelynek az idegen uralomtól való megszabadulás az egyik legfőbb célja. «Mikor a tatárok uralkodtak Oroszországban - a tatár igát nyögte a nép. Amikor Péter Antikrisztus, Katalin cárnő, valamint a Sándorok és Miklósok uralkodtak - akkor a német igát viselte a nép... Nincs semmiféle nemzetköziség, csak orosz nemzeti forradalom van, a második Szomorú Napok és semmi más. A muzsikok csinálják a forradalmat és nem Lenin. Meg kell húzni a harangokat az idegen igától való megszabadulás örömére» (Iván pópa szavai a Múlt-ban). Első forradalmi tárgyú művében az 1917. és 1918. év eseményeit írja le. Rokonszenvvel fogadja a forradalmat, mert mint minden szlavofil, ő is örül a «német igától» (így nevezték a cári uralmat) való megszabadulásnak, bár már ebben a művében is kifejezésre juttatja, hogy várakozásában csalódott, mivel több helyütt a kétes elemek ragadták kezükbe a hatalmat. «Az összes tisztességes muzsikok kezdtek félreállani s csak olyanok maradtak a bizottságban (ti. falusi szovjetben) akiknek nem volt veszítenivalójuk» (A bjelokonszki uradalom). Még világosabban beszél erről a Kolymen város c. elbeszélésében.

A Meztelen év (Golyj god, 1920) c. regényében az 1919. év eseményeit írja le egy kis város életének a keretén belül. A kis város mindent gyűlöl, ami nyugati, kezdve a kultúrától egészen a divatig. A regény központjában Ordynin herceg családja áll, egy második Kárámázov-család, amelyben szintén van Fjodor, Iván, Demeter és Aljosa, csakhogy itt Aljosa szerepét egy nő tölti be. Az orosz kritikusok ezt a művét becsülik a legtöbbre, bár nagyon is kaotikus, a fejezeteket nem fűzi szoros belső kapocs egymáshoz, hanem néhány részletét lenyűgöző realizmussal írta meg s igen érdekes és megrázó képet rajzol a kommunizmus harcos korszakáról. Ugyancsak egy Ordynina hercegnő a hőse az Iván da Márja c. kis regényének is, mely élethű illusztrációja a bolsevista eszmék gyakorlati alkalmazásának. Ez a munkája eddig még csak külföldön jelent meg s összes műveinek első kiadásába sem merte fölvenni. Többi művében sorban az 1920-1925. év eseményeit rajzolja. Témáit a hétköznapi életből veszi. Számos elbeszélése azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy újsághírekből merítette témáit. Az Iván da Márja megjelenése óta rendszerint parasztok a hősei, mert a parasztot tartja az egyetlen államfenntartó elemnek s tőle várja Oroszország megújhodását. Pilnják is ugyanazt hirdeti, amit Leonovról mondtunk, [* ] hogy ti. «a forradalom felköltötte a muzsik szunnyadozó alaptermészetét: az anarchizmust, az alapjában véve primitív és kegyetlen nép anarchizmusát». Az igazi Oroszországot nem a város és nem a civilizáció, hanem az eldugott falu, a járhatatlan erdő, a vég nélküli puszta képviseli... «Erdő, cserje, mocsár, tavak, csendes ég - dűlőutak... Kezdet nélkül, vég nélkül kanyarognak, másznak... Néha valaki unalmasnak találja a kanyargós dűlőutat, egyenesen akar átvágni, de letér, eltéved s visszatér a kiinduló ponthoz... A mi utaink a dűlőutakon vezettek s vezetnek keresztül. Oroszország: dűlőutak, mezők, cserjék, mocsarak és erdők. Hanem olyan emberek is akadtak, akik nem akartak az ingoványban járni, vonalzót vettek a kezükbe s új utakat építettek, vagyis megfeledkeztek a paraszti Oroszországról.»

«A dűlőutak helyenként országútban találkoznak. És a dűlőutakról kiment az országútra s azon tovább vonult a néptől régóta dicsőített Lázadás, a nép szabadossága, hogy mindazt elsöpörje, amire nincs szüksége s azután ismét eltűnjön a dűlőútban.» Írónk Nagy Péter cárra céloz, aki európai szokásokat s intézményeket erőszakolt rá Oroszországra, de most a nép mindezt elsöpörte s visszatért a dűlőútra, a kiinduló ponthoz, a XVII. századhoz. Csak a város járt kövezett utakon, maga Oroszország azonban, amelyet a parasztság képvisel, semmit sem változott ezer év óta, éppen olyan kérges és durva, mint az őserdei. Innen van, hogy a falu nem szereti a várost. A város a szervezett hatalmat jelképezi a falu szemében, amit szíve mélyéből gyűlöl minden muzsik. Csak egy kérdés van, ami komolyan érdekli s ez a föld. Mint a XIX. század nagy írói, úgy a legújabb írók is kiemelik, hogy a muzsik a föld megmunkálását szent kötelességének tekinti. (Az összes többi írók felfogásával s a köztudattal ellentétben Gorkij a Lenin et le paysan russe (1924) c. egyik újabb tanulmányában azt állítja, hogy az orosz paraszt nem ragaszkodik földjéhez s gyűlöli az egyhangú mezei munkát.) A Két elbeszélés-nek, a Regénytárgyak-nak és A hideg anyaföld-nek (Matj szyra zemlja) is parasztok a hősei. A két első munkából kitűnik, hogy mindannak, ami történt, a föld az oka, a muzsik csak azért harcolt, hogy földet kapjon. Igen érdekes legújabb műve, A hideg anyaföld, (1925) c. kis regénye. Tele van népleírásokkal, a természet iránt való őszinte rajongással. A muzsik teljesen beleolvadt a természetbe, közös életet él a mezővel, a réttel, az erdővel. Vak a szeretetben, de vak a gyűlöletben is és szenvedélye a céltalan pusztítás. A természet erői is hol építenek, hol meg rombolnak. A volgamenti erdőket kíméletlenül pusztítják a parasztok. A hatóság odaküldi Nekuljov szovjetbiztost néhány társával, hogy megmentsék az erdőket. Nekuljov a muzsikok értelmére akar hatni, de a félvad, vérszomjas és durva erdőlakók szóba sem állanak vele, mert kommunista és mert a városból jött. A muzsikok gyűlést tartanak s elhatározzák, hogy elteszik láb alól «ellenségüket». Nekuljov menekül, hanem társait felkoncolják. Arra a kérdésre, hogy miért cselekedték ezt, azt válaszolják, hogy ők Oroszország - Rásszeja -, Oroszországnak pedig nincs szüksége városból jött kommunistákra.

Pilnják művei művészi tekintetben nem egyforma értékűek, de mind érdekesek. Legtöbb műve kaotikus és célzatos. Könnyen túlteszi magát az esztétikai normákon és szempontokon, amiben különben nem áll egyedül az ifjú orosz írók között. Sokszor minden rendszer nélkül sorakoztatja föl gondolatait s szabad folyást enged érzelmeinek. Az orosz életet s különösen a parasztokat azonban jól ismeri s hű képet rajzol róluk. Korának - a mai zavaros kornak - tipikus képviselője. Rendkívül éles szeme van, eredeti tehetség, de nem tudja magát fegyelmezni, nem fordít kellő gondot a formára s a mű szerkezetére. A bolsevizmus korának ironikus krónikása. Még nem találta el az igazi hangját, aminek talán az az oka, hogy nem meri őszintén kitárni a lelkét, hisz a hatalom mai urai így is eléggé elkeserítik az életét. Folyton keres, s bár különféle hatások alatt áll, igen sok eredetiség van benne. Saját bevallása szerint Bjelyj és Bunin a mintaképei, de eddigi művei után ítélve úgy látom, hogy Bjelyj, Remizov és főleg Ljeszkov a mesterei. Az orosz közönség igen sokat vár a még csak harminc éves író további munkásságától.

*

A forradalom íróihoz tartoznak az úgynevezett proletárírók is, akiknek az a feladatuk, hogy a kommunizmus eszméit vigyék bele a népirodalomba. Eleinte híven teljesítették kötelességüket. Elbeszéléseiknek s regényeiknek bőrkabátos, erősakaratú, önzetlen s a győzelemben nem kételkedő kommunisták voltak a hősei. Csupa félelem és gáncs nélküli lovagok, akik inkább maguk szenvednek s nélkülöznek, csakhogy a nép boldog és szabad legyen. A Krásznája Nov első évfolyamaiban mind ilyenek a hősök, hanem 1925-től kezdve egy csapásra eltűntek a nemes kommunisták, eltűnt a diadalmi mámor s a csalódás, a kiábrándulás, sőt a kétségbeesés lett úrrá az említett folyóirat lapjain. Eleinte a moszkvai proletárírók a való élet meghamisításával vádolták meg Pilnjákot s a többi írót, aki nem adta el tollát a kormánynak, hanem azután maguk is körülnéztek a falun s álmélkodva látták, hogy Pilnjáknak Leonovnak, Románovnak s a többi «nem proletárnak» van igaza, most egészen más az élet, mint ahogyan ők azt elképzelték s ahogyan a Krásznája Nov hasábjain festették. A kommunizmus vidéki apostolai a falusi és járási tanácsok vezetői többnyire közönséges gonosztevőknek bizonyultak. Amikor ezt észrevették - megijedtek a saját kreatúráiktól, s mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre más hangnemben kezdtek írni s az orosz irodalom hagyományainak megfelelően ostorozni kezdték a visszaéléseket s az eddig magasztalt hősök egyszerre a nép ellenségeivé változtak át. Nem foglalkozom behatóan a proletárírókkal, hisz semmi értékest nem alkottak, sőt Artem Veszjolyjt kivéve talán nincs is köztük figyelemreméltó tehetség, hanem ízelítőül s állításom bizonyítására ismertetni fogom A. Zoricsnak a Krásznája Nov 1925. évi 3. számában közölt egyik elbeszélését. Az elbeszélés hőse Voronkov volt tartalékos rendőr, aki az 1917. évi forradalom alkalmával a bolsevistákhoz csatlakozott s falura ment, hogy a kommunizmus érdekében dolgozzon. Érdemei jutalmául a falusi tanács elnökévé választották. Mint elnök korlátlanul uralkodott a falu fölött. A muzsikokat jobbágyainak tartotta s föltétlen engedelmességet követelt tőlük. Az elégedetlenkedőket kegyetlenül büntette. Első dolga az volt, hogy házat építtetett magának s a muzsikok ingyen voltak kötelesek dolgozni. «Azután különféle célokra gyűjtött, de a befolyt adományokat ellopta. A hivatalos lapot nem adta oda a népnek, hanem darabokra tépte s cigaretta-papirosnak adta el darabját egy tojásért. Mikor már a muzsikok nem bírták tovább tűrni zsarnokoskodását, panaszt emeltek ellene, csakhogy az összes szovjet hivatalokban Voronkok ültek s így senki sem szolgáltatott nekik igazságot...»

«Naum Zsurba tett először panaszt ellene. Mivel Voronko udvarán volt köteles dolgozni, a saját földjét nem tudta megmunkálni s nagy nyomorba jutott. Ekkor kérte Voronkot, hogy fizessen valamit. Éktelen haragra lobbant az elnök s egy vasbottal olyat vágott az arcára, hogy egyszeribe kiverte négy fogát, az orrát betörte s az egész arcát eléktelenítette. Ettől kezdve dunnyog Zsurba s az orra állandóan folyik.

Zsurba panaszt emelt a járási tanács előtt. A tanács kiküldött egy embert. Ez egész nap ivott Voronkoval, este pedig magához rendelte Zsurbát, alaposan lehordta, miért nem tiszteli a felsőbbséget s büntetésül egy abroncsformáló gödörbe dobta. Ezután két muzsikot hívatott Zsurba őrzésére. Hanem a két muzsik kissé elkésett, mire ezeket is a gödörbe dobta s egy vörös katonát állított oda, azzal az utasítással, hogy lője le, aki ki meri dugni a fejét. A gödröt befedték deszkával. A három ember számára nem volt elég levegő, azért karmaikkal kis nyílást vájtak s úgy vettek lélegzetet. Reggel félholtan húzták ki őket a gödörből. Zsurbát azután törölték a választók névjegyzékéből s megfosztották összes jogaitól.

Voronko ezután még jobban kegyetlenkedett, mire a falu megbízásából néhány ember a járási székhelyre ment s följelentette. A járási tanács kiküldötte el akarta fogatni a följelentés értelmi szerzőit, hanem a kétségbeesés szélén álló falu apraja-nagyja elébe állott s ezt kiáltotta:

- Nem engedjük őket elfogni. Lövess agyon mindnyájunkat!

Erre a kiküldött a kommunista párt végrehajtó bizottságának jelentette, hogy ellenforradalom tört ki a faluban. Nagy rendőrcsapat érkezett a kerületi tanács elnökével az élén s mindazokat elfogták, akiket Voronko megnevezett. Az elfogottaknak még annyi időt sem hagytak, hogy bocskort kössenek a lábukra s meleg köpenyt vegyenek a vállukra, hanem éjjel, hideg őszi esőben, feneketlen sárban hajtották a járási börtönbe. Az asszonyok és a gyerekek jajveszékelve tiltakoztak, de a rendőrök kancsukával verték széjjel őket s a foglyokat elhajtották. A foglyok egész éjjel gyalogoltak s reggel átázva s félig megfagyva érkeztek a börtönbe. A börtönnek nem voltak ablakai, a tetőn becsurgott az eső s a muzsikoknak úgy kellett állani étlen-szomjan három nap, három éjjel. A negyedik nap reggelén hazaeresztették őket azzal, hogy jelentkezzenek Voronkonál, Voronko újra alaposan lehordta őket s magánkívül kiáltotta:

- Hogy mertek ti panaszkodni? Hát nem tudjátok, hogy nincs fölöttem bíró! Jól jegyezzétek meg!

Az asszonyok hajlongtak, a muzsikok komoran, szótlanul álltak. A következő választások alkalmával új elnököt akartak választani, hanem a városi kiküldöttek kijelentették, hogy csak a hivatalos listára szabad szavazni azon pedig Voronko van elnöknek jelölve. Voronkot egyhangúlag megválasztották.»

Kissé részletesen időztem Zorics elbeszélésénél, de legalább egy példán szó szerinti idézetben akartam bemutatni, hogyan írnak ma a proletárírók. A Krásznája Nov hasábjai most csupa ilyen leírásokkal vannak tele, sőt, Zoricsénál még sokkal sötétebb képekkel is találkozunk. Irodalmi becsük ezeknek a munkáknak nincs, de értékes kortörténeti okmányok. Aki a forradalmi korszak irodalmát tanulmányozza, kénytelen ezekkel is foglalkozni, különben sokat nem ért meg Pilnják, Leonov s más mai írók műveiben.

 

[* ] L. a Nyugat f. é. márc. 1. számát.