Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Nagy Lajos: Radó Imre: Az akarat szárnyán

Regény, amelyet közkeletű terminológiával úgy szoktak meghatározni: karrier-regény. Ugyan két párhuzamosan futó történetet tartalmaz, melyek egymással belső-organikus összefüggésben nincsenek s melyek közül csak az egyik történet tekinthető "karrier"-nek - de az író maga éppen a karrier-történetet hangsúlyozza, erről adta a címet is, "Az akarat szárnyán" s az alcím megint ezt az egyik történetet emeli ki: "Bálint István története."

Anélkül, hogy valami különösképpen helyeselném az efféle alosztályozásokat, mint: utazási regény, szerelmi regény - ezt a meghatározást, hogy karrier-regény, most mégis alkalmazom Radó Imre művére, mert rövid és gyors értékelésül szánom. Előre kitűzött végső feladatot, a nagy egészen, már tudniillik a hosszútávú futamon belül való sorozatos kisebb feladatokat jelent ez, melyeket a főhősre kiró az író s melyeket azután a főhős sorra meg is valósít. Az ilyen koncepció elkerülhetetlenül hozza magával azt, hogy a mű belső élmény helyett inkább csináltság.

Igen, e mű lényegéből folyik, hogy sok benne az intellektualitás, de kevesebb az életnek s az embernek intuíciós ismerése s az igazi alkotó erő.

Tartalmát a regénynek nehéz, sőt mindenesetre erőszakolt lenne rövid vázlatba foglalni, mert szinte expressz-tempóban rohanva rengeteg külső történést mond el az író. Ez a tempó lehetetlenné teszi, hogy bárhol életszerűen hasson. Például: Méryné hirtelen öngyilkosságot követ el, Zsuska, Méryné leánya, mikor megtudja, hogy anyja megölte magát, rohan Bálint István után, aki éppen Méryéktől távozik. "Az anyám megölte magát!" Ágyában, paplanok és párnák alatt küldte a golyót szívébe s most így zajlanak le az események: Bálint dermedten állt a halott fejénél. Zsuska az ágy előtt térdelt. Zokogott. A toiletteasztalkán egy borítékon kusza írással ez volt címül írva: "Felbontandó Bálint István által." Bálint felbontotta a borítékot, két levél hullott ki belőle. Az egyik neki szólt. Ennyi volt az egész: "Kedves István, ne hallgasson Zsuskára. Maradjon mellette. Sásdkúton temessenek el." A másik levél Zsuskának szólt. - "Zsuska, itt maradok! - suttogta a férfi. - Maradjon, kérem... - Zsuska, figyeljen rám... Fegyelmezze magát... nem szabad senkinek megtudni. Hirtelen hunyt el... Ért engem? Most megyek és elintézem a szomorú tennivalókat. Egyedül hagyom. A halott beszélni akar magával. Átadta a levelet és távozott." - Ez a tempó 182 oldalon keresztül!

Kár; sokkal egyszerűbb történetet kellett volna az írónak kigondolnia s azt elmélyültebben elmondania. Kár, mert a csaknem lehetetlent hatalmas erőfeszítéssel próbálta meg az író. De hát ebben a távirati stílusban nem elmélyülésnek, hanem csaknem groteszknek hat minden intenzívebb beleélés. Például ez a hamis hang a távirati stílusban rohanó "felsorolások" közt egészen különös rikító dinamikát kap: "A halott beszélni akar magával." (Azért mondom: például - mert ilyen sok van a regényben.)

De az erőfeszítés jelentékeny s szerencsésebb témaválasztásnál reményt kelt e mű folyékony és tömör stílusa, a meseszövés biztossága, a megcsinálásbeli aprólékos gond - ilyen komplikált történet tulajdonképpen nagy, bonyolult gépezet s ennek bizony itt minden alkatrésze pontosan egymásba illik.