Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám

Reichard Piroska: Riedl tanár úr

Öt sötét év nehezül ránk a fullasztó augusztusi délután óta, melyen a kerepesi-temetőben körülálltuk Riedl Frigyes egyszerű koporsóját. Mert nem az Akadémiában ravatalozták fel és nem az Egyetemen, s utolsó útján nem kísérte az a pompa, mely a tudomány és tanításügy nagy halottját megillette volna. Talán mert szünidőben nem volt aki intézkedjék; talán mert nem maradt családja, melynek kedvéért díszes temetést kellett volna rendezni; talán véletlenek összejátszása volt, de bizonyára jobban illett hozzá «közéletünk jeleseinek nagyszámú megjelenése» helyett tanítványaié, s a hangos hideg gyászpompa helyett tanítványainak fojtott forró zokogása.

S mi, akik közelében élhettünk e reménytelen nemzedékből, melynek végzetes múltját nem válthatja meg már semmilyen jövő, amint egyre sötétülő utunkon visszanézünk rá, úgy visszük magunkban tovább az ő nemes, tiszta emlékét, mint egyetlen visszavehetetlen ajándékát összetiprott és kifosztott életünknek.

*

Egy háború előtti nyáron a Tátrában - hol Riedl Frigyes vagy harminc nyarat töltött - lihegve érkeztünk meg véle Ófüreden a tarajkai sikló állomására s jegyek híján csalódottan torpantunk meg a már-már induló kocsi előtt. E pillanatban a pénztáros - mint utóbb kiderült nyári alkalmazást vállaló felsőgimnazista - fülkéjéből kilépve elénk sietett a jegyekkel:

- Tessék, tanár úr!

Riedl csodálkozva nézett rá: - Ön ismer engem?

- Rhetorika, poétika! - mondta mosolyogva, gyorsan az ifjú, s mi a már megindult kocsiban nevettünk a váratlan segítségen.

Ezreknek és tízezreknek legalább is ennyit jelent Riedl Frigyes: két tankönyvet, két levegős világos, kedves tisztást a magyar tankönyvek tüskés-homályos útvesztőjében.

Olvasóközönségünk műveltebb rétege meg ismeri Arany János-át, mindmáig legszebb irodalomtörténeti monográfiánkat, mely minden hasonló természetű magyar könyvnél több kiadást ért meg. [*]

Kisebb tanulmányai és cikkei részben még el vannak temetve különböző folyóiratok évfolyamaiban, de a legfontosabbak mindenki számára könnyen elérhetők az Olcsó Könyvtár és Magyar Könyvtár kis füzeteiben. (Mily jellemző rá műveinek ez egyszerű, olcsó kiadása!) S aki nálunk csak kissé is érdeklődik irodalmunk története iránt, e mélyen szétágazó gyökerű, érett tanulmányok közül ismeri legalább is A magyar irodalom főirányai-t, melyben az európai szellemi áramlatok térképébe berajzolta Magyarországot, s ismeri azt a gyöngéd vonalú, finoman szubjektív arcképet, melyet Péterfy Jenő-ről rajzolt.

A szakemberek pedig tudják, hogy A kuruc balladák-ról írt értekezése (Irodalomtörténet, 1913. október) filológiai irodalmunknak szinte páratlan remeke. Ahogyan itt hiánytalanul fejlesztett vizsgálattal s zárt, szigorú menetű logikával a maga meglepő eredményeit eléri, valósággal esztétikai izgalmat kelt az olvasóban.

Halála után kiadták készülőfélben hagyott Petőfi-jét s a mai élet nagy kérdéseire vonatkozó töredékes gondolatait (Riedl Frigyes hagyatékából. 1922). S jövendő boldogabb évek meghozhatják munkáinak teljes kiadását, de ez a teljes kiadás is nagyon hiányos lesz. Mert ő nem csupán író és tudós volt: egész életén át tanár is volt, huszonöt évi középiskolai tanítás után tizenöt egyetemi évének idején elsősorban tanár, s életének legnagyobb műve - előadásainak sorozata - megíratlan és kiadatlan maradt. Ennek a huszonkilenc szemeszternek munkájáról igazán csak tanítványai tudnak; csak a mi hiányos, hibás, elkallódásra ítélt jegyzeteink őrzik annak a szakadatlan, intenzív munkának eredményét, mellyel ő irodalmunkat a legrégibb időktől a legutolsó évekig áttanulmányozta, átgondolta, ezeréves fejlődésében szinte átélte, és megértő, megjelenítő erejével elénk vetítette. S csak a mi kihagyó halványuló emlékezetünk őrzi szuggesztív, példaadó tanári egyéniségét.

E pár lapnyi írás Riedl Frigyesről, a tanárról, akar beszélni.

*

Köztudomású, hogy nem volt magántanár és nem pályázott Gyulai Pál megüresült tanszékére. A meghívás váratlanul érhette, de nem készületlenül: a tanári pályára mélyen egyéniségében gyökerező hajlam vitte; az irodalomtörténeti kutatásnak azt a termékeny módszerét pedig, melyet alapjában ifjúságának francia mestereitől (Taine, Sainte-Beuve, Renan, stb.) vett át, már addig is nagy biztossággal és nagy egyéni szabadsággal alkalmazta.

Székfoglaló előadását pár nappal 49. születésnapja után, 1905. szeptember 27-én tartotta meg. E csöndes őszi délelőttön a Központi Egyetem kupolacsarnoka csaknem megtelt; ott voltak az első évesek minden egyetemi dologban még tájékozatlanul, s a felsőbb évfolyamok, Gyulai Pál volt tanítványai. De a kíváncsi vagy közömbös várakozásban zsongó tömegben talán senki sem tudta, hogy ebben az órában új hang szólal meg az egyetemen, közvetlenebb, melegebb, emberibb azokénál, kiknek előadásait eddig hallották e falak; s új korszak kezdődik, melyben a tanítványt nem választja el tanárától az egyetemi katedra felérhetetlen magassága.

Bevezető mondataiban a tanári hivatásról beszélt:

«Szinte azt mondhatnám, először ülök ma katedrán. Az elmúlt éveket ott töltöttem, hol önök fogják a jövendőket: a középiskolában. Tanítványaim között járkálva, velük munkálkodva, velük érezve és gondolkozva. Mert mi is a tanítás? A barátság legideálisabb neme. A baráti viszonyban a két fél közül egyik mindég hátrányban van. Ez esetben a tanár az, aki ad, aki szenved, aki nem vár hálát s ha vár, nem kap. Hiszen a tanár feladata igen hálátlan: minden erejével azon kell dolgoznia, hogy magát fölöslegessé tegye. De ez ne lohassza le lelkesedésüket. Az én szubjektív meggyőződésem, hogy Magyarország újjászületése a tanároktól függ. A jövő Magyarországa az önök kezében van!» [*]

Aztán elődeiről beszélt, Toldy Ferencről és Gyulai Pálról; munkásságuk jellemzésével vázolta irodalomtörténetünk fejlődésének két különböző korszakát és irányát: Toldyét, ki megadta a történeti alapot s Gyulaiét, ki az esztétikai alapot adta meg. S amint pár perc alatt megvonta arcélüket, célzott elfogultságaikra s egyéniségük korlátjaira (jó arcképrajzolók tudják, mily szerepe van az árnyéknak a kép plaszticitásában!) s megállapította érdemüket: szavaiból új, üde levegő áramlott szét, új módszer, új célok, új ambíciók...

Végül Péterfy Jenőről emlékezett meg, aki «ha másképp nem határoz, ma itt ülne az én helyemen, én meg az önök soraiban, s talán úgy mindnyájunknak jobb lett volna».

Kissé érdes, kissé raccsoló hangja az első percekben idegenszerű volt és szinte ünnepélyesen komoly; aztán egyre melegebbre olvadt, végül felszárnyalt és lehullott, mintha megrázó, férfias zokogással ráborult volna egy messze sírhalomra. A tudományosan objektív előadásból kicsapott a líra és megérintette a hallgatóság szívét. Még fel sem ocsúdhattak meglepetésükből és meghatottságukból, még fel sem emelhették füzetük fölé hajló buzgó tekintetüket, hogy szemügyre vegyék ezt a különös embert, kinek forró fájdalma most végigreszketett rajtuk, a katedra máris üres volt: siető, idegesen élénk, kissé szögletes mozdulataival elmenekült a kíváncsi szemek elől.

- Hogy tetszett? - kérdezte valaki a kupolateremből szorongva kitóduló tömegben egy vidékről jött félénk, félszeg elsőévestől, kiben még sokkal erősebben visszhangzott ez az egész óra, semhogy már a maga szavait megtalálhatta volna.

- Szép volt - felelte helyette másvalaki -, de nem vette észre, kicsit el van szűkítve a ruhája. Látszik, nincs elég jó szabója.

Sok évvel később Riedl megállt a Belvárosi Reáliskola előtt:

- Itt töltöttem tanári pályám legjobb éveit. Tanítványaimmal beszélgetve szerettem tanítani. Nem is képzelik, milyen nehezen szoktam meg az egyetemi előadást. Első órámon úgy hatott rám a hallgatók némasága, mintha a semminek beszélnék, az ablakon benéző ürességnek, a visszhangtalanságnak...

Félévnyitó és félévzáró előadásaiba szeretett belevinni valami ünnepi hangulatot. Ilyenkor többször visszatért a tanár, a magyar tanár nemzetnevelő hivatására. Most néha úgy rémlik nékem, mintha ily pillanatokban önmagát biztatta volna, hogy munkája közben elfelejtse a tompa csendet, a visszhangtalanságot, melyről lelkének titkos mélysége tudott.

*

Megjelenését arisztokratikussá tette szokatlanul magas, nyúlánk alakja s művészszerűvé öltözködésének, viselkedésének fesztelen nemtörődömsége, mely utolsó éveinek szomorú kényszerűségében az öregedő tudós torzonborz, fáradt hanyagságává változott. [*] Alakjához arányosnak látszott feje, pedig - mint olykor némi büszkeséggel említette - kalapot mindég külön rendelnie kellett. Boltozatos, széles homlokának balfelére rendszerint ráhullt a jobboldalról fejtetőre simított hosszú, őszbekeveredő, sötét haj. E homlok s a szempár tették arcát jelentékennyé. Szeme tudott gyermekesen komoly lenni: tiszta, ámuló és álmodón kék; s öregesen komoly: értő, szomorú és fáradt. S tudott gyermekesen pajkos vidámsággal felvillanni, s tudott öreges, gúnyos tűzben égni. Szuggeráló szempár volt, szépítő és javító: mindenki legkülönb énjét igyekezett elétárni. S átható, kutató szempár volt: ha előadása közben hirtelen tágra nyílt, mintha a messze múltba látott volna vissza.

«A múlt órában...», kezdte meg előadását s a népes terem elnémult. Pár összegező szóval mindég a megelőző óra eredményéhez kötötte hozzá gondolatmenetének fonalát. Öreg könyvek hevertek előtte s kis színes papírszeletek, melyekre vezető gondolatait írta. S amint e színes lapokat szükség szerint ide-oda tolta maga előtt, olyan volt, mint valami titkos szertartás papja, ki bűvös kártyáiból elővarázsolja a múlt vízióját.

Előadása szerencsés összekapcsolása volt a szabad előadás és a felolvasás előnyeinek: megvolt benne a biztos gondolatmenet, az adatok pontossága, jelentős tételeinek szabatos megfogalmazása - ebben voltak segítségére sillabuszai - de megvolt benne a szabadelőadás élénksége, sugárzó melegsége és pillanatszülte ihlete is. [*]

Mindent elolvasott, amiről beszélt; minden előadásán érzett az egyéni látás eredetisége, a közvetlen benyomás üdesége. Egyik nyomatékosan ismételt tanítása volt: «Térjünk vissza az eredeti forrásokhoz!»

Mestere volt annak, hogyan lehet pár szóval megrajzolni az összefüggést valamely kor legkülönbözőbb jelenségei között. Például Gyöngyösi költeményeivel kapcsolatban (cikornyás nyelv, felbontott kompozíció, allegória) a barokk stílusról beszélve végül ezt mondta: «S amint e korban az épület minden vonala meggörbül, az abszolutizmus hatása alatt a jellemek is meginognak. A túlhatalom kiöli az emberekből a szilárd jellemvonásokat; udvaronc szokások terjednek el egész Európában. Soha sem volt a levélstílus hízelgőbb. E barokk hízelgés megvan Gyöngyösi műveinek ajánlásában...»

Pár éles vonással megérzékített képpel, egyetlen anekdotaszerű meglepő adattal egész kort meg tudott világítani. Pl. a XVIII. századi hanyatlást előidéző szellemi bénultságról beszélve: «1686-ban Budának Zrínyi által megjósolt és előkészített felszabadítása megtörtént. Egész Európa irodalma ünnepli ez eseményt, kivéve egy népet: a magyart.» Vagy a XIX. század elejének elmagyartalanodottságáról: «Mikor József nádor egy ízben magyar kísérettel Bolognába ment, a város kapujában udvariasságból a soknyelvet beszélő tudós Mezzofanti magyar beszéddel fogadta, viszont a magyar urak közül egy sem tudott - magyarul».

Irtózva óvott az üres szavaktól, a szónokias sallangtól, mert nálunk «a phrasis többet pusztított, mint Mohács» (Riedl: Gyulai Pál. Olcsó Könyvtár), s mert «talán az irodalomtörténetben van legtöbb alkalom az üres phrasisok használatára». Szerette a találó kifejezést, a pontos megállapítást, hosszabb fejtegetés végén az eredmények rövid, fordulatos összefoglalását: «A XVI. század teológiai vitáiban győztes a magyar próza lett.» - Az ellenreformáció eredményéről: «Európa ketté szakadt: észak református lett, dél katolikus maradt, s nem véletlenül. Az északi (germán) népeknél jobban ki van fejlődve az individualizmus, délen (román népek) az auktoritás szelleme és a képzelet.» - Tinódi bibliai tárgyú széphistóriáiról: «...a biblia félhivatalosa: felhasználja összes adatait, de költészetét nem tudja visszaadni.» - Beszél Baróti Szabó Dávid «üres metrikai öröméről. Megmámorosodott attól, hogy tud skandálni és szótárt írt hexameterben», stb.

Világos, franciás stílusának csattanós fordulataira Greguss Ágost is hathatott, akinél «A mondat kellemmel gyorsan fordul egyet és mint egy ügyesen lejtő ifjú, összeütve bokáját, nyalkán elénk pattan és egyszerre izmos nyugalommal megáll.» (Három jellemzés. Olcsó Könyvtár.)

Finom boncoló képessége széttagolja a legkézzelfoghatatlanabb irodalmi jelenséget, a lírát is. Csokonai líráját például «némileg a vegytani analízishez hasonlóan» következő elemekre bontja:

1. Valami botanikus képzelet, játszi mitológiai képzetekkel összekötve (rokokó amorettek, gráciák, mint Watteau «Indulás Cythere szigetére» c. képén); ezekkel díszíti fel-fellobbanó, nem nagyon tartós érzelmeit.

2. Életrajzi elem; politikai vonatkozások.

3. Népdal, mellyel Herder hatása alatt foglalkozik.

4. Német hatás (Bürger, E. Kleist).

5. Anakreontikus elemek (szintén összefügg a rokokó ízléssel).

6. Rousseau-hatás.

7. Ódáiban: neolatin költők + magyar klasszikus iskola. (A XVIII. századi európai óda magas hangja s pompázó stílusa összefügg a barokk ízléssel.)

8. Keleti, perzsa elemek. Ebben talán megelőzte Európa minden költőjét.

Mintha örök gyermeki-emberi kíváncsiságunk vezetné, mely széttörette vélünk legkedvesebb bábunk fejét, csakhogy megtudjuk, «mi van benne»; de ő aztán egy varázsszóval, kezének egyetlen mozdulatával talpra állította a szétboncoltat elevenebben, mint amilyennek valaha láttuk.

Módszere, melyet az 1908/9. tanév első felében «Bevezetés a magyar irodalom történetébe» című előadásainak keretében elméletileg is kifejtett, a történeti, pszichológia és esztétikai szempont összekapcsolása volt.

«A művet nem megítélni, de megérteni, az írót nem megbírálni, de jellemezni kell elsősorban.» - «Ideális célunk lenne: az irodalmi termelés törvényeit meghatározni.» - «Az irodalmi mű függvény. Az irodalmi mű emberi tett: egyéniség + ráható motívumok.»

A szigorú filológiai alapvetésre (eredeti szöveg, idevágó irodalom, a mű forrása és mintája) ráállította a szélesen kiépített miliő-elméletet (faj, család, nevelés, környezet, első olvasmányok, «irányító férfi», ki rendszerint 16-20 éve közt lép be az író életébe; irodalmi iskola, melyhez rendszerint 20-24 éves korában csatlakozik. Az író egyénisége: testalkat, egészségi állapot, idegrendszer, fantázia, megfigyelő képesség, stb.), s az egészet betetőzte az esztétikai vizsgálattal (főkérdése: hogyan válik az író lelki izgalma az olvasó lelki izgalmává?).

A miliő-elmélet merev pedantériájától megmentette szellemének finom érzékenysége és hajlékonysága.

Lényegében az irodalmi jelenség magyarázatában a causalitás elvének minél mélyebbre világító s minél szélesebb körű alkalmazására törekedett.

Előadásairól eleinte kőnyomatos jegyzet készült; néhány félév után e jegyzetkiadást váratlanul megtiltotta s noha kérést nem könnyen tudott megtagadni, soha többé nem engedélyezte.

Bizonyos, hogy hallgatói egy részében nem találta meg azt a tárgy-szeretetet és munkakedvet, melyet tőlük elvárt. Csalódását száraz tréfába burkolta: «A colloquium jó üzlet. Veszek egy jegyzetet: 8 korona. Kapok 4 órai tandíjmentességet: 20 korona. Tiszta nyereség: 12 korona».

De az is bizonyos, hogy a litografált ívek beszüntetésével nem hanyag vagy távolmaradó tanítványait akarta sújtani. Bántották őt a gyorsíró hibájából becsuszamló félreértések és hibás adatok; az olvasva fölöslegesnek látszó ismétlések, melyek a tanítás természetéből következnek; itt-ott a szabad előadással járó stílusbeli pongyolaság, mert mégis különbözik az élőszó akár a legközvetlenebb írói stílustól is, bántották talán némi aránytalanságok is, melyek óriási anyagának lépésről-lépésre haladó első feldolgozásában elkerülhetetlenek voltak. Előadásait még nem érezte mondanivalója végleges formájának; a kőnyomatos ívek betiltásával bizonyára a véglegesség látszata ellen tiltakozott. Ez a végleges szöveg az ő lassan építő természeténél fogva csak akkor alakulhatott volna ki, ha anyagán többször végigmehetett volna. De csupán Petőfiről, Aranyról és Vörösmartyról beszélt ismételten, mintegy tíz évnyi időközzel, s az a mód, ahogyan önmagának megismétlése helyett tárgyát kiszélesített alapon tovább fejlesztette és gazdagította: a tanári lelkiismeretesség ritka példája. [*]

Mikor pedig irodalmunk kezdetétől induló előadásai elérték a korhatárt, melyet irodalomtörténeteink s az egyetemi előadások nem szoktak átlépni, nem állott meg, nem fordult vissza, 1913/14-ben - 58. évében! - elkezdte az 1867-1900 közti korszak tárgyalását, noha nagyon világosan látta a nehézségeket, melyek «segédeszközök és perspektíva híján, és személyes okokból fenyegetik». (S valóban, ez előadásokból nem egy konfliktusa támadt.)

A «közös munkából», melyre egyik évnyitó előadásában hallgatóit felhívta, maga vállalta a javarészt. Megvolt benne a lendület s az egyenletes, kitartó munkára való képesség ritka együttese. Egész életén át tanult, és ami még kivételesebb: haláláig fejlődött.

*

A jegyzet beszüntetése után avval kárpótolta hallgatóit, hogy összeállította (később egy-egy jelesebb tanítványával összeállíttatta), a maga költségén kinyomatta s hallgatói közt szétosztatta előadásainak vezérszavakba foglalt gondolatmenetét: részletes tartalomjegyzékbe sűrített kivonatát.

A Vezérszavakból rendesen kaptak volt tanítványai közül is azok, kik ezidőtájt éppen nála jártak, akikről megtudta, hogy előadásai iránt érdeklődnek, azoknak postán küldte el. Egyiket e sorok kíséretében kaptam: «Tessék előbb megfejteni: 10 példányt kaptam a Vezérszavakból, 6-ot elajándékoztam, maradt tizenegy. Hogyan?»

Úgy tüntette fel, mintha látogatói szándékosan ottfelejtették volna szerény adományát.

De nem csupán kis figyelmességnél: nagyobb ajándéknál és nagy szívességnél is ily előkelő gyöngédséggel tompította le az «én adok, te kapod» viszony kiélezettségét.

*

1910-ben Az egyetem reformjához címen szokatlan hangú tanulmány jelent meg a Budapesti Szemle októberi számában: egy neves egyetemi tanár mondja el benne tárgyilagos véleményét a budapesti egyetem «gyökeres szervi bajáról» (elsősorban a nem experimentális jellegű előadásokat tartva szem előtt), s a szükséges újításoknak, az «egyetemi rendszer komolyításának» módozatairól. E tanulmányban Riedl Frigyes vonta le egyetemi tanársága első éveinek tanulságait.

Gondolatmenete röviden - s lehetőleg a tanulmány szavaival élve - a következő:

A mi egyetemünk egész szervezete, minden részletével, made in Germany. Szolgai átvétele pozitívebb korszakban annak az egyetemi típusnak, mely egy idegen nép régebbi, idealisztikus korszakában a német nemzeti sajátságokból és művelődési viszonyokból született. Pedig más a magyar egyetem célja és más a magyar tanuló-anyag. A német egyetem elsősorban szabad tudományos munkálkodás színhelye, elsősorban tudósokat, kutatókat akar kiképezni s csak másodrendű feladatának tekinti a gyakorlati munkaerők (tanár, orvos, pap, stb.) képzését. Bármennyire becsüljük is a tudományt, melyet eléggé nem is lehet becsülni, a magyar államnak még elsősorban kitűnő munkaerőkre van szüksége, kiket a tudomány segítségével, de nem éppen tudósoknak nevelünk. A német egyetem lappangó dualizmusa nálunk kirívó végletességgel mutatkozik: rendszerünk igazán sem tudósképzésre, sem szakerőképzésre nem alkalmas.

A német egyetem a német középiskolára épült; a tanuló magyar társánál egy évvel érettebben és sokkal képzettebben kerül a főiskolára. A német egyetem számít a német nemzeti vonásokra: a kitartásra, a türelemre, az ülő- és magoló-képességre, melyeknél fogva a hallgatók kevésbé élnek vissza a látogatás és tanulás szabadságával. S végül a német egyetemi polgárság sokkal kisebb százaléka szorul kenyérkereső munkára.

A mi egyetemünk túlzsúfolt a beiratkozott hallgatók számát nézve, [* ] de ki a tényleges viszonyokat ismeri, jól tudja, a tantermek nagyon is tágasak, mert a hallgatók nagyrészének az egyetem csak beiratkozó, indexaláírató és vizsgázó helyiség. Ily viszonyok közt az indexaláíratás rendszere a tanárt s tanítványt eltompítja a névaláírás bizonyító jelentősége iránt. Pedig az egyetemi élet élénkségének jó része e hiábavalóságra központosul.

Hogyan segíthetnénk e bajokon? Minden helyes pedagógia főelve: a tanulókat aktíve belevonni a tanításba. Nálunk a hallgató többnyire passzív, tehát pusztán reproduktív, éppen 19-22 éves korában, mely pedig a friss tevékenység, a szárnypróbálgatás kora!

Csupán új egyetemek alapításával nem segíthetünk. Két reformot kell végrehajtanunk: bizonyos mértékig megszorítani a tanszabadságot s evvel kapcsolatban emelni a hallgatók öntevékenységét. E célra a rendes előadások mellett külön intézményeket kell teremteni s az egyetemi tanítás középpontjába állítani, hol a tanár és hallgatói állandóan érintkeznek (mint némely amerikai egyetemen, s mint újabban a berlini egyetem szemináriumaiban is); hol minden tanuló állandóan készül s a tanár felhívására felel; félévenként dolgozatot ad elő s részt vesz társai dolgozatának megvitatásában; hol tehát a hallgató tanára vezetése alatt szerényebb körben kutató előadó és állandóan képezi magát. Mert nem a vizsgálat fontos, hanem a képzés! A képzésnek lassan és folyton mívelő és érlelő folyamata, mely alatt kialakul a későbbi hivatás szeretete.

Ez év nyaráról egy semmeringi kártyán ezt olvasom: «Egy tanulmányt írtam: Az Egyetem reformja. Most egy szintén fölösleges esszéfélét írok Gyulairól.» E szavakban az ő szokott szerénységénél egyéb is lappang. Úgy látszik, pillanatokra elborította a reménytelenség árnya, a melankólia, mely ellen talán folytonosan küzdött s amely elől nemes jellemek a nagyon is céltudatosnak látszó munkába szoktak menekülni.

Pár hónappal később, karácsony táján, Riedl anyjánál voltam látogatóban, ki szemének fiatalos kékségével együtt megőrzött valamit fiatal éveinek romantikus látásából, s már hajlott háttal, de friss szellemmel ide-oda tipegve fiának minden ismeretlen hallgatóját is kedves vendégként tessékelte be. Már menőfélben voltunk - Riedl Bristol-beli asztaltársaságához készült -, mikor anyjának eszébe jutott, hogy egy ifjú kereste és este vissza fog jönni. Riedl szótlanul, de kedvetlenül, visszaakasztotta kalapját. Rá akartam beszélni, hogy elmenjen mégis, az az ifjú eljöhet holnap újra.

- Nem, nem lehet. Hátha sürgős neki. Hátha el akar utazni.

- Hátha indexét akarja aláíratni és csak átutazóban jár egyetemre, mint tanár úr megírta -

- Abban a cikkemben, melyért kollégáim úgy megharagudtak.

Meglepődve néztem rá.

- Igen. Sőt, félős volt, hogy valaki fegyelmi vizsgálatot kér ellenem...

Riedl el volt készülve rá, hogy cikke nem kelt visszhangot, de a rosszindulatú fogadtatás váratlanul érhette és mélyen megsebezhette, mert e kifakadás után soha többé nem említette.

*

Csorba-tóhoz rándultunk ki s a tó közelében Riedl előreküldte a kocsit, melynek nagy kerülőt kellett tennie, míg mi (dr. Hoffmann Mária, dr. Hoffmann Edith és én) egyenesen felkapaszkodhattunk a virágbaborult hegyoldalon. Riedl szeme hirtelen ötlettől villant meg: virágot szedve külön-külön megyünk fel, csokor-versenyt rendezünk!

Odafönt meglepően különböző csokrokkal kerültünk egymás elé. Az övé rengeteg, bozontos csokor volt, mintha válogatás nélkül magához akarta volna ölelni a Tátra egész flóráját, melyet annyira szeretett. H. Mária csokrában is ott volt a hegyoldal minden virágának néhány válogatottan szép szála, meleg aranyosbarna tátrai fű között. Ez volt a legszebb csokor: szeszélyesen változatos, graciózus és csupa természetes báj. H. Edith csokra mindenfajta sárga és lila virág harmonikus együttese volt.

- A művészettörténész - mondta Riedl.

Enyém meg csupa liláskék sötét harangvirág volt: parányi, nagyobb s talán csak a Tátrában virágzó óriási harangok.

- Mint ahogy az ön verseiben is van valami egyszínűség - mondta Riedl.

Mi pedig tréfásan rátámadtunk, amért oly válogatás nélkül virágot és giz-gazt összeszedett; mint ahogy - vetettük szemére - tanítványai közt sem tud disztingválni s akárkit barátságosan közelébe fogad.

És most be kell vallanom: az imént az Egyetem Reformjáról beszélve szándékosan meghamisítottam és elrontottam Riedl szövegét, mert azok számára, kik őt nem ismerték, a megérthetetlenségig riedlesnek találtam, ahogyan ő írta: oly intézményeket kell teremteni, «ahol a hallgató kénytelen a tanárral érintkezni.»

Valóban nála az érintkezés sokkal inkább a tanítvány akaratától függött. Jellemének fővonása: hogy mindég segíteni, mindég tanítani, mindég nevelni mindent és mindenkit «emelni» törekedett, [* ] szinte kiszolgáltatta őt hallgatóinak. Felfogása a tanári hivatásról, melynek kialakulására legkedvesebb tanárának, Greguss Ágostnak, példája is hathatott, csak e jellemvonásának teoretikus megalapozása volt. Tanítványaival való érintkezésében páratlanul tapintatos volt: semmilyen előítélet nem korlátozta és sem helyzeti, sem szellemi, sem erkölcsi fölényét nem éreztette soha. Fölénye nem volt lenéző és nyomasztó: fölemelő és bátorító fölény volt, melyből - bár mestere volt a tréfás ugratásnak - bántó gúny sohasem fakadt.

Egyik szavajárása volt: «Mint önök tudják...», ilyenkor rendesen olyasmit mondott meg, amit illett volna tudnunk s hangja szinte bocsánatot kért, amért ő tudja.

A szemináriumi gyakorlatokon ott ült tanítványai közt a padban. S ez órák után egyetemi szobájába hívta meg férfi-hallgatóinak egy-egy kisebb csoportját, hogy tea mellett, melyet többnyire nagybüszkén maga készített, közelebbről megismerkedjék velük. Ezekből az összejövetelekből fejlődtek a kedves ünnepi teadélutánok, melyeken a Modern Philologiai Seminarium látta vendégül Riedlt. Eljöttek olykor más tanárok is s a komoly egyetemi termek vidám vendégseregében ott voltak a többi szemináriumok legkiválóbb tagjai is - a «jelenvoltak»-ból hosszú, ma közismert névsort lehetne összeállítani -, de a társaság lelke mindég Riedl maradt.

Alig van tanítványa, ki ne járt volna lakásán. Egyiknek könyvre volt szüksége, másiknak útbaigazításra; ki az elmulasztott colloquiumot akarta pótolni, ki meg indexét felejtette el idején aláíratni. Felkeresték minden lehető időben és lehetetlen órákban is; éltek engedelmével és türelmével, és sokszor vissza is éltek vele. Egyszer karácsonyi szünidőben, ködesős délután, mikor «beült hozzá az unalom», egy fiatal ember kereste fel, kit sohasem látott előadásain. Riedlt felvillanyozta e váratlan látogatás; vendégként fogadta és várakozással hallgatta az ismeretlent; úgy képzelte, valami érdekes irodalmi kérdésről, vagy tudományos felfedezésről lesz szó. - És képzeljék - fejezte be elbeszélését -, vendégem egyszerre csak - elcolloquálta magát! - Ő mulatott legjobban az eseten, pedig itt ő volt az, aki felsült.

Semmi sem volt tőle idegenebb a nagyképűségnél. Egyik rivierai utazása előtt búcsúteára hívta meg már említett hármas társaságunkat. Kikötötte, hogy mindenki hozzon mindenkinek búcsúajándékot; ezeket majd kisorsoljuk. Egyebek közt kis öntöttvas szamarat nyertem, mely már egy fiók mélyébe temetve aludt, mikor megjött az első rivierai üdvözlet e kérdéssel: «Hogyan fest kis bronzszobrom íróasztalán?» Első pillanatban nem értettem.

Volt tanítványait «kollega úr»-nak, «kollega kisasszony»-nak szerette szólítani, maga a «tanár úr» megszólítást fogadta legszívesebben. «Tán olvasta a tegnapelőtti Világban, hogy én sohasem leszek méltóságos! Azóta még rosszabbul alszom...» - újságolta egy nyári kártyáján. Jászi Oszkárnak egy Berlinből keltezett cikkére célzott (Tanár urak és nagyságos urak. 1911 júl. 11.), mely a német egyetemi tanár és tanítvány viszonyát hasonlítja össze a magyaréval. Konklúziója: «Valóban kultúra csak úgy lesz Magyarországon, ha a nagyságos urak országából a tanár urak országa lesz.» - Mintha az Egyetem Reformjának távoli visszhangját hallanók. A cikk névtelenül utal Riedlre: «Az egyik irodalmár például ismeretes szakmája szeretetéről és a tanítványaival való bánásmódja meleg egyszerűségéről. Sohasem lesz belőle udvari tanácsos vagy főrendiházi tag. A másik irodalmár ellenben» stb.

Bár szinte betegesen ideges érzékenységgel irtózott minden róla szóló írástól, nevének minden említésétől, e burkoltan hozzájuttatott elismerésnek, úgy látszik, örült.

Egyik tanítványának egyetemi tanulmányai befejeztekor könyvet akart ajándékozni. - «Ne tessék semmi rendkívülit várni, csak a szokásos szavakból lesz összerakva», - mondta, miközben az ajánlást írta. Így hangzott: N. N. kisasszonynak, leghívebb tanítványomnak, hálás tanára Riedl Frigyes. - Nem hiszem, hogy valaha tanár ezt leírta volna. S nem hiszem, hogy valaha tanár rendkívülibb ajánlással ajándékozhatná meg tanítványát.

*

Gondolkozom, melyek lehettek eseménytelennek látszó életének legfájóbb megpróbáltatásai. Azt hiszem: Péterfy Jenő öngyilkossága, ami megingatta az egyén életének értékébe és értelmébe vetett hitét, s a világháború kitörése, ami az emberiség életének értelmébe vetett hitét csaknem romba döntötte. Ettől fogva kettős fájdalom láza gyötörte: emberi és nemzeti. Mint töredékes vallomásai mutatják (Riedl Frigyes Hagyatékából), minden érzése, minden gondolata és idegszála tiltakozott mindenfajta háború ellen - ebben a háborúban azonfelül első pillanattól világosan látta a mi végzetes elszigeteltségünket. Úgy érezhette magát, mint aki bénult nyelvvel és bénult tagokkal látja vesztébe rohanni azt, akit legjobban szeret.

«Senki sem volt magyarabb és senki sem volt kevésbé vadmagyar, mint ő», - írta Gyulai Pálról (Olcsó Könyvtár). S hová fordíthatta volna tekintetét «oly korban, midőn a tudományos és a technikai haladás eszközei az emberiség ellen, a haladás ellen fordulnak?» (1916. Shakespeare és a magyar irodalom. Magyar Könyvtár.) - Hová menekülhettek, kiknek addig a tudomány, a művészet, az irodalom volt a menekvésük?

Gyötrelme egy-egy pillanatra keserű tréfába menekült. Kis állat-történeteket mesélt, melyeknek csattanója az volt, hogy az állatok megvetik a háborúskodó embereket. «Az emberkertből idemenekültek tisztelik» - írta egy állatkerti képeslapra. De a keserű tréfa csak pillanatnyi menekvés lehet. Igazi menedéke kötelességeinek szigorú teljesítése lett. Voltak hónapjai - talán évei -, mikor munkaerejét sorvadó reménye helyett már csak a kötelességérzet táplálta. «Mert minden írónak, költőnek, tanárnak harc az élete a tudatlanság vagy a közömbösség ellen - mondta egyszer régen Apácai Cseri Jánosról - s életbölcsességünk nem lehet más, csak ez: azon a helyen, hová a sors vetett, tőlünk telhetőleg világosságot és melegséget terjeszteni.»

Ama kevesekhez tartozott, kik a világrengésben nem szédültek meg s akiknek látását nem fátyolozta el torzító elfogultság és fekete gyűlölet. «Mi még az iszony és gyűlölet eme napjaiban is tartjuk az emberiség szellemi szolidaritását», - írta 1916-ban (Shakespeare és a magyar irodalom); egy évvel később pedig, a legborzalmasabb harcok idején, reméli, hogy a szenvedélytől elvakult emberiség mégis fel fogja ismerni, valódi érdeke nem az, hogy egymást pusztítsa, hanem «hogy a természet és az élet mostohasága meg csapásai ellen közös segítséggel védekezve, az emberiségben az esprit de corps-t, a szolidaritás szellemét ébresztve, az emberiség érdekközösségét, az öt világrész Egyesült-Államait megteremtse.» (Arany lelki élete.)

Élete utolsó éveiben, mikor minden pillanata nyomasztóbb lett, gondolatai a jövőbe menekültek: a magyar jövőnek és az emberiség jövőjének kérdései foglalkoztatták (Hagyatékának I. és III. fejezete), míg eljutott utolsó menedékéig, melyet - kívánságára - fejfája hirdet: Asylum meum aeternitas.

*

Magános ember volt, egész életén át magába temetkezett lélek s példája volt mégis a mások iránti szívességnek és jóságnak, szerette társaságba egyesíteni az idegenkedőket, lebontani a társadalmi válaszfalat ember és ember közt; örömet okozni, figyelmességgel és gyöngédséggel megszépíteni a hétköznapokat pedig senki sem tudta jobban.

Szerette az igazság egyszerű komoly szavát s szerette az ötlet pillanatnyi felvillanását, a szellem szivárványos szitakötőtáncát. Percnyi találkozásnál is volt egy felvillanyozó szava, párszavas képeslapjaiban is valami emlékezetes. (Tenger-Apátiban lakom s mindennap átsétálok Babérfalvára - írta egy abbázia-lovranai lapon. - Míg más koszorúként kapja a babért, én egész babérligetet élvezek - írta egy másikon. - Egy tátrai meghívóján, melyet negyedmagával írt alá: Erlaub mir die Bitte, mein Kind, Sei in unserer Mitte die Quint. - Mikor Thaly Kálmánra vonatkozó kutatásai végett nyáron Pesten maradt: Valaki, aki vakációit a totalizatőrön eljátssza, stb.)

Finom érzékenységű volt és szenvedélyes, s példája volt az önfegyelmezésnek, a titkoló nyugalomnak.

Látta a múlt és jelen hibáit, ferdeségeit, innen pesszimizmusa, a gúny, a malícia, melynek fullánkjával sokszor önmagát sebezte meg; de hitt egy jobb jövő lehetőségében - e hit gyökere a maga szüntelen fejlődése lehetett -, innen optimizmusa, a lankadatlan tágkörű érdeklődés s a szeretet, mellyel az új generációt nézte.

Érzékeny büszkeségét hallgatással vértezte s példája volt, talán túlzott példája, a szerénységnek. «Nem óhajtott szerepelni oly társaságban, mint a mienk is, ahol emberkínzó, könnyáztatta uzsorán meggazdagodni elég érdem arra, hogy előtte a szellem, a szépség, a tudomány vonakodás nélkül meghajoljon.» (Péterfy Jenő. Olcsó Kvtr.) De ha mindenütt félreállt, ha mindenütt háttérbe vonult is, bizonyára érezte a maga kiválóbbságát. Szerénysége még sem volt tettetés, mert néki kettős mértéke lehetett: hozzámérte magát környezetéhez s hozzámérte magát ahhoz a tökéletesebb Riedl Frigyeshez, akivé szerencsésebb körülmények között és szerencsésebb fizikummal (ép hallással és ellenállóbb idegekkel) fejlődhetett volna. «Mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink»; ő érezhette, hogy az anyag megvan benne s álmát mégsem tölthette be.

Pedig kivételesen teljes ember volt: az élet évszakai benne nem törülték ki egymást, lelkében maradt valami örökgyermeki és örökifjú érett és búcsúzó korában is.

S megvolt a maga külön légköre. Lényének centrumában ki nem mondott, ki nem írt, ki nem élt anyagok forrtak, ami nyugtalanító nehézségi erőként vonzotta azokat, kik légkörébe kerültek.

*

A római Trinita-téren odatámaszkodott az egyiptomi obeliszkhez, amely mellett úgy vonultak el száz meg száz nemzedék milliói, mint hídpillér mellett a habok. Hová tűntek? - kérdezte magától - és hová lesz az álmodozó siető utas, ki «most itt két-három ezredéves emlékek közepett megijedve, elragadtatva és kábulva az örökkévalóság színében látom múló enmagamat és mulandó kortársaimat?» (Magyarok Rómában. Olcsó Kvtr.)

Előttem néhány könyv és füzet: kisterjedelmű, nagy expanzivitású írások. De Riedl Frigyes nemcsak ezekben él: eleven hatásával lépten-nyomon találkozom. Újabb irodalomtörténeti kézikönyvekben, tanulmányokban, újságcikkekben ráismerek szempontjaira, megállapításaira, az ismeretlen szövegből egyszerre ismerős szava hangzik ki.

Úgy képzelem, iskolai és érettségi dolgozatok ezreiből ki tudnám választani az ő tanítványainak növendékeiét: rájuk ismernék a retorikátlan, világos kifejezésmódról s a mélyebb irodalmi perspektíváról.

Diáklánnyal beszélgettem minap, ki érettségije után a fiatalság türelmetlen és kegyetlen kritikájával fordult iskola és tanárok ellen. De a magyar órákról szólva hangja megenyhült. Magyar óráik szépek voltak: «életrajzok» és «tartalmak» magolásán túl a tanárnő éreztetni tudta az irodalom magasabb értelmét, a szellemi élet nagy egységét; elevenné tudta varázsolni még az «unalmas» régi írókat is. És más hangon beszélt velük, mint többi tanáraik.

- Nem tudom, ki tanította, de bizonyos vagyok benne: Riedl Frigyes tanítványa volt.

- Igen, ezt többször említette. De honnan tetszett kitalálni? - csodálkozott a kislány.

Legrövidebben összefoglalva: Riedl Frigyes tanári munkájának eredménye, hogy még közepes tanítványaiból is kiváló középiskolai tanárokat nevelt.

S ahol ma tanár magyar szellemben, de európai színvonalon tanít irodalmat és meleg emberi hangon beszél tanítványaival, s ahol tanulók lélekkel és hálás szívvel néznek fel tanárukra, ott mindenütt - tudva vagy öntudatlanul - az ő emlékének áldoznak: a legszeretőbb és legszeretettebb magyar tanár emlékének.

 

[*] Sőt - kevesen tudják - eggyel többet a címlapján jelzettnél. Riedl a VI. kiadás számára át akarta dolgozni könyvét, de mielőtt elkészült volna, sürgősen szükségessé vált az új kiadás s ekkor az ő kívánságára megismételték a harmadikat.

[*] Hol a forrás nincs megnevezve, az idézetek a magam nem gyorsíráson alapúló jegyzetéből valók, tehát nem betűszerintiek, de tartalmuk és szavaik a lehetőségig hűek.

[*] Egyéniségéről és utolsó éveiről fínoman és érdekesen írt R. Hoffmann Mária: Riedl Frigyesről (1923. Studium-kiadás.)

[*] Syllabusai - e kb. 7×12 cm. nagyságú papírszeletek, melyek látszólag oly színes összevisszaságban röpültek szét asztalán, nagyon foglalkoztatták hallgatói kiíváncsiságát. Később egyszer megmutatta nekem rendszerét: színben egyező számozott lapokra írta pl. a korrajzhoz szükséges adatait, másszínűekre a tárgyalt író életrajzához szükségeseket, ismét más és más színűekre az egyes művekre vonatkozó rövid, csak néki világos jelszókat. A megnyújtott, keskeny nagybetűk árnyában meghúzódó parányi kisbetűk, számok és bekeretezett szavak mint valami szellemi gyorsírás borították a kis lapokat.
"Írása - mondja Románné Goldzieher Klára - finomvonalú, a szépet tapogatózva kereső írás.
Betűi kicsinyek és szerények, de a gondolatok röptével betűszárai is öntudatlanul felfelé szöknek. A szavak alacsony szalagából egyes nagybetűk izoláltan, keskenyen merednek a magasba: mint az érzékeny és magános ember, ki félénken testhez szorított könyökkel elkülönülve halad a többiek között.
Érzékenységre vall a betűk dűltsége és feminin finomsága is; zárkózottságra boltíves, zárt formájuk: egészen talán sohasem mutatta meg magát életében, humorral és ötlettel hárítva el az ellágyulás perceit. Csapongó, öblös hurkok mutatják, hogy fantáziája bűbájos mezbe öltöztette erotikus élményeit. De ennél többet is jelentett számára a nő: zárkózott lelke leginkább nők körében nyilt meg, kiknek finomszárnyalású, tartózkodó lénye rokon volt az övével.
Egész egyéniségének szimboluma nevének kezdőbetűjében rajzolódik elénk: komoly, egyenesvágású első vonalára lágyan görbülő díszt fon szépérzéke és fantáziája.“

[*] Mikor egy-két évvel halála előtt ifjúsága nagy művének, Arany János-ának új kiadását készítette elő, igen kedvetlenül úgy nyilatkozott, hogy legszívesebben megsemmisítené, mert voltaképen egész könyvét újra kellene írnia, ehhez pedig sem ideje, sem kedve. - Felfogásának megváltozását legjobban érezhette az Arany egyéniségéről szóló fejezetben. A múló évekkel, a maga lelki érzékenységének alapján, most mélyebben belátott a férfi Arany és öregedő Arany "szellemi hypochondriájába“. Most Aranyban az aránytalanul erős "idegreakciók vértanúját“ látta, kinek kínjait még fokozta a "fanyar önkritika“. - Arany születésének századik évfordulóján a Kisfaludy-Társaságban felolvasott Arany lelki életéről (Magyar Könyvtár) s ezt a felolvasást aztán beledolgozta könyvének második fejezetébe.

[* ] Hogy egyetemünk mai berendezése hallgatólagosan számít a tanulók távolmaradására, ennek illusztrálására kedves gúnnyal leírja, mi történnék, ha egy napon minden egyetemi polgár teljesítené kötelességét: ellepnék a termeket, a folyosókat, a lépcsőket, a közlekedés s a tanítás lehetetlenné válnék, a rektor rendőrökért telefonálna s talán végül tűzoltók vízsugaraival tisztítanák el a jogaikra hivatkozó, tanulni vágyó tömeget. Másnap pedig a fekete táblán megjelennék a rektor magnifikus rendelete, mely inti az egyetemi polgárokat, hogy e szomorú eset ne ismétlődjék...

[* ] Posthumus Hagyatékának III. fejezete mutatja, hogy e szikra nem húnyt ki abban a nagy lelki megrázkódtatásban sem, melyet benne a háború s a forradalmak okoztak. E töredékes jegyzetek egy helyt azt mondják: Így, mint ma, nincs értelme az emberiségnek. - Másutt: Ha már van emberiség és élet, tegyük, hogy érdemes legyen élni. Végső konkluziója: Az emberiséget nevelni kell.