Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Ignotus: A történelem mögül

Ignotus: A történelem mögül
Könnigrätz

Most július elejével van hatvan éve, hogy a königgrätzi csatavesztés útján a régi Ausztria kiszorult Németországból. Szokás, mióta a világháborúban a franciák revanchejukat vették Sedanért, kisebbíteni Bismarckot, ki szándékkal és számítással csalta volt háborúba 1866-ban Ausztriát, 1870-ben Franciaországot, s e két hatalom megalázása árán teremtette meg a német Birodalmat. Egy osztrák nemzeti újságban (ilyen is van) a königgrätzi évforduló kapcsán azt olvasom, hogy «éveken át szőtte volt Bismarck a hálót, mely Ausztriát megfojtogassa, s mikor végre elérte, amire igyekezett, nyilván nem sejtette, mily végzetes lesz a bűnhődés órája, amiért, mikor Ausztriát Németországból kiszakította, azon ellenséges hatalmak karjába hajtá, kik később világháború gyújtásával az ő hazája fedelébe is tüzet kapattak». Aki az azóta történteket nem ismeri s át nem élte, ezek szerint azt hihetné, hogy tehát a Németországból ekként kiszorult Ausztria s az az osztrák-magyar Monarchia, mellyé egy esztendő múlva átformálódott, ettől fogva mindvégig - már mint saját végéig - Németország ellen s francia-angol-orosz összeköttetésben próbálta Königgrätzért bosszúját megállani. Tudott dolog, hogy nem így történt. Hogy már az 1870-71-i porosz-francia háborúval szemben, melyből aztán a német Birodalom kiszületett, nem csak Anglia, de Ausztria-Magyarország sem mozdította kisujját sem Franciaországért; a «revanche pour Sadova» (a bistricamenti Sadova község nem messze esik az elbamelléki Königgrätztől s a nagy csatavesztés e vizek közt ment végbe július 3-án reggeli 7 órától déli 2-ig) - a revanche hajlandósága kísértett ugyan némely bécsi, kivált katonai körökben s Albrecht főherceg-marsall még haditervet sem sajnált a franciáknak ajándékba készíteni, de Magyarország, mely tulajdonképp Königgrätznek köszönhette az 1867-i kiegyezésben történt újjászületését, volt már oly erős, hogy a Monarchiát neutralitásban tartsa, s a magyar miniszterelnök, gróf Andrássy Gyula, tudatosan várta, hogy a porosz győzzön, e győzelemből német Birodalom alakuljon s a Monarchia e birodalommal szövetségbe álljon. Mindez így is következett el, s 1872-től 1918-ig Ausztria-Magyarország nemcsak hogy soha más és kivált jobb viszonyban nem élt Angliával, Franciaországgal, Oroszországgal s pláne Olaszországgal, mint a német Birodalom, de Oroszországgal mind végzetesebb ellentétbe került, az olasz szövetségbe pedig Németországnak kellett szinte belekényszerítenie. Ha tehát azért lett legyen rossz és kárhozatos a Bismarck 1866-i politikája, mivel széjjelzüllesztette az egységet, melyben Königgrätz előtt Hamburgtól Lembergig és Velencétől Czernowitzig Közép-Európa együtt állott, úgy ez a vád kétszeresen hamis. Mert egyfelől az egység még a térkép papírján sem volt meg - mi köze volt Königgrätz előtt Hamburgnak vagy Berlinnek: nemcsak Czernowitzhoz, de akár Münchenhez is? S mert másfelől 1871 s a német Birodalom megalakulása után ez a terület Birodalommá, Monarchiává s Olaszországgá különszervezkedve nemcsak virágzóbb és elevenebb volt, mint évszázadok óta, de a nyolcvanas évek alatt teljesen kialakult hármasszövetség formájában igazabban összetartozott, mint húsz évvel azelőtt. Ám különben is: mit tehetett volna Bismarck, vagyis meddig és mire várt volna? Ausztriának épp a Bismarck születése évétől, 1815-től, a bécsi kongresszustól fogva kezébe volt adva, hogy ő teremtse és szervezze meg az új Közép-Európát - ha tudja. A porosz király - IV. Frigyes Vilmos - már 1848-ban német császár lehetett volna, de a koronát nem fogadta el. Ausztriának megvolt a maga döntő súlya a német konglomerátumon belül, s minisztere, Schwarzenberg herceg, az 1850-i olmützi punktációban meg is tudta akasztani, hogy Poroszország, mint a poroszok szerették volna, Unióvá szorosítsa a német Bundot. Ám ez az: még olyan tehetséges osztrák is, aminő Schwarzenberg Félix bizonyára volt, csak megakasztani tudott, nem végbevinni. Bár lehet, hogy ha 1852-ben oly hamar és hirtelen meg nem hal, éppen az egész német és osztrák területre kiterjedendő vámközösség kimesterkedése közben: ezt sikerült kiépítenie s ennek fundamentumán, ki tudja, talán a politikai egységet is. Ám Schwarzenberg meghalt, akik utána jöttek, azon arányban voltak egyre tehetségtelenebbek, amelyben a porosz s az ezeknek kezére játszó olasz államférfiak egyre tehetségesebbek - s ha volt idő, 1849-ben, mikor maga ez a Schwarzenberg is a német összefüggésű területeknek három álladalomba való szétválasztásával s utána e háromnak összeszövetkezésével akarta a közép-európai s a német problémát megoldani: mennyivel volt ennél rosszabb az 1871-i állapot, mikor ez a három tag: a német Birodalom, az osztrák-magyar Monarchia és Olaszország a legjobb állapotban megvolt külön, s 1883-ban, mint hármas szövetség viszont diplomáciai egységbe is összeállott?

Nem - Bismarckra nem cáfolt rá sem az idő, sem a történelem. Inkább: ami azóta történt, beleértve a világháborút, sőt utána a békeháborút: mellette szól az ő praktikumának s pszichológiájának. A nemzeti német Birodalmat megcsinálta, ahogy tudta, vagyis ahogy lehetett - mint ahogy Cavour, Garibaldi s Vittorio Emmanuele megcsinálták a nemzeti olasz királyságot, ahogy lehetett, s nemcsak hogy nem vártak, míg a Tessint, míg Tirolt, míg Corsicát, míg Maltát belekebelezhetik, de Garibaldi maga adta a III. Napóleon segítsége fejében francia kézre szülővárosát, Nizzát. A Bismarck előtt álló feladat ez volt: megteremteni, minek utána a világ, már mint az európai világ felfogásában a nemzeti állam gondolata fölébe kerekedett a dinasztikus államénak: megteremteni, mondom, a nemzeti német Birodalmat, anélkül, hogy német nemzet volna a világon, anélkül, hogy a német népek nemzetien éreznének, anélkül, hogy németségük pozitív öntudatú volna, nem pedig csupán negatív érzésű, vagyis más népek iránt való értetlenségben gyökeredző - s anélkül végre, hogy az egyes német népek, mint valóságos nép, mint politikai démosz is megvolnának, nem csupán dinasztiáik s ezekkel szimbiotikus arisztokrácia s bürokrácia formájában. Bismarck tehát birodalomba terelt a németekből, amennyit lehetett, s nem a német népek, hanem a német dinasztiák útján, miután 1848-ban kitűnt, hogy a német népek nem elég erősek s tudatosak, hogy a német Birodalmat a német dinasztiák ellenére megcsinálják. Mindkét tekintetben igazolta őt: éppen a világháború s a békeháború, melyeknek történetei miatt a szűkeszűség most babérait kezdi tépdesni. Az ő német egysége rendület nélkül állta a legirtózatosabb háborúnak s háborúvesztésnek lökését. Bírta a szociális bontás feszítését - sem a spartakista Berlinből nem szakadtak el a konzervatív többi részek, sem, mikor Münchenben a rövid bolsevista tolakodást felváltotta a véres ellenforradalom: a paraszti fehér Dél-Bajorországtól nem vált el a proletári vörös Észak-Bajorország. Kibírta Bismarck Németországa a katolikus és délnémet kísértés próbáját is, mellyel a békekötés után a francia ügyeskedés összefogózkodva monarchista üzekedésekkel, egy Kölntől Budaváráig felfutó s minden európai kedvezéssel ellátandó katolikus német birodalom csalogatását táncoltatta a raboskodó Rajnavidék, az elégedetlen bajorság, a megnyomorgatott Ausztria képzelete előtt, ha elszakadna Berlintől vagy megtagadná. A Bismarck német Birodalma kevés veszteséggel íme, Versailles után is együtt van, s e veszteségből is Elzászt és Lotharingiát 1871-ben nem Bismarck erőltette volt a német Birodalomhoz, hanem az ő dühös ellenkezése ellenére Moltke - viszont e természetes összetartozású Birodalom a világtörténelem legrémítőbb vér- és vagyonvesztése után máris olyan erőbe kap, hogy csak idő dolga, hogy az ugyancsak elveszett Felső-Sziléziát visszaszerezze. Ami pedig a dinasztikumot illeti, amellyel Bismarck dolgozott: e körül sem szabad meg nem látni kettőt. Egyrészt azt, hogy Bismarck ugyan dinasztikus enyvvel ragasztott, de nem feledkezett meg a népiről sem, s úgy a Königgrätz után 1867-ben egyelőre megalakított északnémet Szövetség, mint a Sedan után 1871-ben végképp összekovácsolt német Birodalom parlamentjének szülőjévé az általános szavazójogot, vagyis a népakaratot tette. Másrészt, hogy viszont e népakaratot nem taksálta mindenhatónak s a dinasztiák jelentőségét enyészendőnek: abban is, úgy látszik, igaza volt, mert íme, a német népnek már nyolcadik éve kezébe van adva, sőt önérdek és világszükség gyanánt áll előtte, hogy maga legyen, démosz értelemben, a maga ura, mégsem tudja megtartani ez uraságát, s visszahúz, bár senki nem kényszeríti rá, a fejedelmi, úri s hivatali hatalomhoz. Ha valaha valakit igazolt a történelem, úgy Bismarckot.

Ellenben nem igazolta azokat az osztrák, de kivált a magyar államférfiakat, s éppen a legragyogóbb tehetségűeket, a legnagyobbat mívelteket, kik Königgrätz után a német összefüggéséből kilökött régi Ausztriát osztrák-magyar Monarchia formájában újjáteremtették. Hogy nem voltak kontárok, sőt, hogy csodát műveltek, azt a kerek ötven év bizonyítja, amíg, éppen 1918-ig, ez a Monarchia élettel bírta, széjjel nem esett és amíg élt és széjjel nem esett, a benne élő népek, országok, emberek számára jórészt nagyobb ragyogás és boldogság ideje volt, mint ezer még ezer évekig visszamenően. De hogy valóban csodát műveltek, sajnos: csakis csodát s nem oly természetességet, mint Bismarck, azt az a páratlan jelenség mutatja, hogy ugyanezen alkotásuk, mely ötven évig így virult és ragyogott volt, a világháború elvesztése után öt hét alatt ötfelé szakadt szét. Ennek nincs nyolc éve - s ma már ki emlékszik az osztrák-magyar Monarchiára? Ki arra a sarkalatára, hogy osztrák felében a német, magyar felében a magyar «hegemónia» tartsa az államot? A magyar igényt, mely ebben foglaltatik, magyar történelmi gondolatmenettel még meg lehet érteni - a hatvanas évekbeli magyar államférfi azt gondolhatta, hogy ha már benne kell élnünk és maradnunk az ausztriai összefüggésben, vegyük azt a hasznát, hogy szorítása tartsa együtt a magyar nemzeti államot, hol pusztán a magyar erő nem tudná fenntartani ez uralkodóan magyar mivoltot. De Ausztriában? Königgrätzig még lehetett mondani, hogy Ausztria nem tesz le német imperiális igyekvéséről és, noha osztrák felében éppen kétszer, magyar felét is belevéve az egész habsburgi uradalomban éppen négyszer annyi a nem-német lélek, mint a német, nem enged német voltának fikciójából. De mikor Königgrätznél ez a számítás megbukott: mire való volt továbbra is fenntartani a szoros értelemben értett Ausztria német voltának fikcióját? Ez magyar kikötés volt s magyar szempontból meg is lehet érteni - az 1867-ben újra feléledő magyar állam nemzeti magyar mivoltának főfenyegetője a szlávság, nem árt tehát alultartani a Monarchia osztrák felében sem. Ám hogy osztrák államférfiak is vallhatták és vállalhatták e programot, az nem nagy dicsőségük még azoknak az osztrák-német liberálisoknak sem, kik Königgrätz után teljesen megváltozott feltételek közt ugyanoly gondolattalan folytatták az abszolutista Bach s a konstitucionista Schmerling Königgrätz előtti politikáját, mint ahogy Wells szerint a mai vasút annak a gondolattalanságnak a betege, hogy még mindig azt érzi magáról, hogy lótól húzott kocsi. Ma már világos, hogy, bár ötven év élet és virágzás nem csekély jó s a politikában nincs örökkévalóság, mely ötven évnél tovább tartana, a magyar államférfiaknak mégsem lett volna szabad ennyire csakis a pillanat s az osztrák gyengeség és gondolattalanság lehetőségei szerint szabniok meg politikájukat. Königgrätz után nyilvánvaló volt, hogy nekik van és lesz részükül adva, hogy az osztrák-magyar Monarchia politikáját vezessék, s ha nyilvánvaló volt és maguk is úgy látták, hogy az ezeréves magyar államot, életét, épségét csak a Monarchiába való beletartozása biztosíthatja, akkor rajta kellett volna lenniök, hogy e Monarchia életét is biztosítsák. Látniok kellett, hogy a tizenkilencedik század főgondolatának: a nemzeti gondolatnak jelentősége, hatalma és továbbhatása nem áll meg annál az 1866 július 3-i dátumnál, amikor, Königgrätznél, a német nemzeti test kilöki magából a nem német konglomerátumú Ausztriát, s ezzel megadódik lehetősége a különlökött Ausztrián belül a magyar nemzeti állam újra való instituálásának. Az új Monarchia, mint katonai és diplomáciai nagyhatalmasság, ha nem de jure, hát de facto ura volt Európának a Comótól a Fekete-tengerig. Ha meg akart maradni, akkor az ő hivatása s egyben egyetlen megmaradhatási formája az volt, hogy ezt a rengeteg területet a rajta élő népek szükségei s a diadalmas nemzeti gondolat parancsa szerint megszervezze, problémáikat a maga hatalmának sugárkörében, sőt, ahol lehet és kell, a saját határain belül megoldja. Ha magát és épségét féltette, és nem ok nélkül, a pánszlávizmustól, mely abban az arányban vált pánruszizmussá, amelyben minden gondját a cárra hagyták, akkor rajta kellett volna lennie, hogy ne mind e gondok háruljanak a cárra, s a Monarchia határain kívül és belül lappangó legkülönbféle természetű szláv (és balkáni) remények ne kénytelenüljenek Moszkva felé, mint egyetlen reményük felé tájékozódni. Ehhez az kellett volna, hogy az új Monarchia kifelé aktív és előretörő nagyhatalom legyen, viszont bent vezérlő nemzetei: nemcsak a németek, de a magyarok se húzódjanak a belső áldozatoktól, mikbe e kifelé való érvényesülés nyilván került volna. Senki nem vette volna rossz néven, mindenki természetesnek ítélte, és, megfelelő kárpótlásért, hagyta is volna a Monarchiának délre és délkeletre való levonulását. Attól fogva, hogy a nemzeti gondolat diadalma világos lett, tehát az ötvenes évektől fogva, majdnem mindvégig, vagyis a Monarchia végéig, ez az átlátás nem volt idegen még - az ember nem hinné - a cári Oroszországtól sem. A történelemből ismeretes, hogy a krími háború kezdeteiben első Miklós császár felajánlotta a fiatal Ferenc Józsefnek, hogy osztozzanak békességben a balkáni érdekszférákon - körülbelül Szalonikiig vonta meg északtól délre a határvonalat, amelytől nyugatra nem bánja vala, ha Ausztria a maga érdekei szerint organizálja e területet. Az azonban kevésbé ismeretes - én egy magyar főúrtól tudom, ki meg Ferenc Ferdinánd egy belső emberétől tudja -, hogy második Miklós császár is tett, még pedig Ferenc Ferdinánd trónörökösnek, ugyanilyen ajánlatot. De az osztrák-magyar Monarchia, noha, mint az 1878-i berlini konferencián megmutatkozott, nem volt kisebb hatalom és tekintély a régi Ausztriánál s Andrássy Gyula vezetésével az orosz nyomást is vissza tudta szorítani: igazi hivatását mégsem merte teljesíteni - nyilvánvalóan belső, kivált magyar érdekű belső okokból el akarván kerülni a belső áldozatokat, amikkel kifelé való érvényesülésnek vagy éppen terjeszkedésnek tagadhatatlanul járnia kellett volna. Márpedig: aki nem mer élni, az meghal. Mint ahogy a Schwarzenberg Ausztriájának nem az volt a főtörekvése, hogy Ausztria oldja meg a német kérdést, hanem az, hogy Poroszország ne oldja meg: úgy az osztrák-magyar Monarchia sem arra igyekezett, hogy ő oldja meg a cseh, a lengyel, a román, a délszáv problémát, hanem hogy mások ne oldják meg, a cseheknek ne legyen államuk, Szerbia ne jusson a tengerig, a szerb sertés ne jusson osztrák és magyar piacra és így tovább. Szinte a napokat is meghatározni, mikor az osztrák-magyar Monarchia életében a legvégzetesebb mulasztások történtek ez élet biztosítása körül - sajnosan és fatálisan ugyanazon geniális kéztől, mely a Monarchiát megteremtette volt. 1871-ben történt, hogy az osztrák Hohenwart-kormány a császárt éppúgy ki akarta egyeztetni a csehekkel, mint ahogy 1867-ben kiegyezett volt a magyarokkal, s megteremteni ennek rendjén az osztrák-magyar Monarchián belül a külön cseh királyságot. Ezt a tervet a magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula, felborította, megbuktatta a cseh-barát Hohenwartot, kinek helyébe a német liberálisokat ültette kormányba, megbuktatta a kancellárt, Beustot is, kivel pedig annak idején a magyar kiegyezést megteremtette volt, s ő maga vonult helyébe a ballplatzi Kaunitz-palotába. Ragyogó és hatalmas politikával, melynek bekoronázása volt, mikor az 1878-i berlini kongresszuson Andrássy visszaszorította a cárt, ki akkor szorította volt ki a Balkánról a törököt, és (mármint ugyancsak Andrássy) a Monarchia számára mandátumot szerzett Bosznia-Hercegovina okkupálására. Okkupálására és nem annektálására - s ez a negatívum volt a második végzetesség, melybe a szláv növekedéstől való félelem belevitte a magyar államférfit. Mikor 1871-ben a cseh kiegyezést meghiúsította, a csehek előtt világossá tette, hogy az ő problémájuk a Monarchia határain belül soha megoldódni nem fog, s ezzel ráterelte őket, hogy reményeik horgonyát a Monarchia határain kívülre vessék. S mikor 1878-ban kitűnt, hogy a Monarchia a délszláv káoszba csak megakadályozóan akar belenyúlni, nem pedig megoldóan, akkor a balkáni délszlávokat terelte rá, hogy reményeik horgonyát ne a Monarchián belülre vessék, hanem várakozásaikat a Monarchia felrobbantására építsék. Akkor még, ha a magyar államférfi nem sajnálta volna az új alakulattól Horvátországot, s Magyarországnak a Monarchián belül való súlyát nem féltette volna egy Monarchián belüli harmadik vagy negyedik önálló államtól, nem lett volna utópia Belgráddal s Cetinjével is elkészülni s megteremteni a Monarchián belül a délszláv királyságot. Mikor 1908-ban Aehrenthal csakugyan okkupálta Boszniát, akkor már késő volt, a délszlávság önállóvá erősödött, a cárság európai szövetségekre támaszkodhatott, s a Monarchia Törökország sorsára volt ítélve. (Bár, mint a Ferenc Ferdinánd környezetéből kiszivárgott s elébb említett adatok mutatják, még mindig maradtak lehetőségei az Oroszországgal való balkáni osztozkodásnak)... Egyszóval: Königgrätz után a habsburgi Monarchiának kezébe volt adva, hogy megszervezze Európát Bodenbachtól Konstantinápolyig, bátor nagytervűséggel kifelé, áldozatos nagylelkűséggel befelé, ez áldozatokon azt értvén, hogy belül maga vállal és maga szab magára egyet-mást a változásokból s a veszteségekből, miknek radikális és egyetemes voltának vágna elébe: éppen ez a nagytervű és áldozatos politika. Nem így történt, s a Monarchia s benne államai olyan utakon igyekeztek életüket biztosítani, melyek haláluk felé vittek. Szerencsére a politikában: bár olykor a forma lényeg: meghalni csak a formák halnak meg, a lényegek nem. Königgrätz után megnyílt a lehetőség, hogy Európa Bodenbachtól Konstantinápolyig e terület minden népeinek érdekei és boldogulhatása szerint szerveződjék. Ami vérbe, könnybe s áldozatba minden ily nagy dolognak kerülnie kell: az ma már mind hullott, ömlött, megadatott. Ezek után csak akarni kell a szerveződést, s kialakul szinte magától.