Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám

Bálint Imre: Az ablaktalan ház

San Leonardonak hívták az istenverte falut. Az offenzíva tizedik napján lehetett. Reggel a kapitány rosszkedvűen keresgélt a térképen:

- A lovak fáradtak - mondta -, harminc kilométer elég lesz mára. Nézzük csak.

Odabökött egy kis fekete pontra:

- San Leonardo. Ez talán jó lesz. Hat óra felé ott leszünk. De rendes ágy legyen. No, szervusz.

A patruj lóra ült és elindultunk. Felderítő tiszt voltam, az üteg már elmaradt a hömpölygő gyalogságtól, most csak úgy sétáltunk a divízió után. Az üteg lépésben, én a patrujjal ügetve. Reggel elindultunk, délre megérkeztünk a pihenőül kijelölt faluba, estére megjött az üteg is. Ez így ment napról napra.

Nem sok szórakozás kínálkozott útközben. Kreuzer, a mindig vidám bécsi káplár megpróbált ugyan elsütni néhány viccet, de minden hatás nélkül. A fiúk szótlanok voltak. Esett az eső, a kedélyek át voltak ázva.

A főtűzmester - linzi fiú - lova hasmenést kapott. Leimböck káromkodott, mint a záporeső, szidta az olaszokat, a lovát, a vizes szénát és saját csillagzatát. A kadét öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott.

- Nem lehet kibírni ezt az esőt - mondta. - Tönkremegyek. Szavamra mondom, ki lehetne facsarni a lelkemet, mint egy spongyát. Elővett a lassú ügetés közben egy levelet a zsebéből és olvasni próbálta. (Tegnap kapta.) De két-három esőcsepp hatalmas foltot mosott rá rögtön. A kadét szemébe könnyek gyűltek.

- Látod, hadnagy úr - mondta sírós hangon -, látod. Már a levelet sem lehet elolvasni. Az isten pofozza meg az egészet és ráadásul még engem is, amiért beszálltam ebbe a háborúba. Te! Nem fogod elhinni, de én már holdkóros vagyok...

- Ne bolondozz - szóltam rá.

- De igen. Becsületemre mondom. Éjjel olyan borzasztókat álmodom, hogy szégyellném elmondani. És félek a sötétben. Melegem lesz az ijedtségtől.

A kadétnak nagy ezüstje volt.

Azután nem sokat beszéltünk már délig. Úgy egy óra tájban érkeztünk meg San Leonardoba. Mondhatom, az eddigiekhez képest egész csinos falucskának látszott. A kis piacon, vagy főtéren, vagy micsodán leszálltunk a lóról és elindultunk kvártélyt csinálni. Ez már beosztott munka volt. A főtűzmester a lovaknak csinált szállást, a kadét a legénységnek, én kijelöltem az üteg parkírozó helyét és a tiszti szobákat. Egy óra alatt megvolt minden.

Azután unatkoztunk estig. Este megjött az üteg. A kapitány dühöngött. Hogy ki hallott már olyat, esőben háborút csinálni, és mért nem feszítenek az utak fölé vízhatlan ponyvát és hogy mért nem mellékelnek a háborúhoz itatóspapírt. Mi kötelességszerűen nevettünk a kétségbeesett vicceken, a kocsma ivójában megvacsoráztunk, azután elvezettem az urakat a kvártélyukra. A kapitány kivételesen meg volt elégedve a szobájával.

- Egész csinos - ismerte el. - Na szervusz. Reggel hatkor.

Én a kadéttal aludtam együtt. Lefeküdtünk, elfújtam a gyertyát.

- Te, hadnagy úr - szólalt meg a fiú a másik ágyból -, mondanék neked valamit. De ne nevess ki.

- No - biztattam.

- Te, én beteg vagyok.

- Ugyan - feleltem nem túlzott érdeklődéssel.

- Igazán. Hallgass ide. Nyolcvan emberünk van, ugye. De kevés helyet találtam. Kerestem mindenfelé, de csak nagyon szorulva tudtam volna őket elhelyezni. Minden házba bementem, minden padlásra felmásztam. A faluvégen, egész a folyó partján bemásztam az utolsó házba. Te! Nem volt ablak a házon. Sehol. Egy ajtó. Egy rettenetes öregasszony kuksolt a tűz mellett. Mikor megkérdeztem, hogy tudna-e szállást adni, hirtelen felugrott és rikácsolni kezdett:

- Va via! Va via! - kiáltotta - non ho stanza nessuna. Va via! Va via!

- Ez az egész? - kérdeztem.

- Ez - felelte a kadét. - Te! Nem volt ablak a házon. Még most is végigszalad a hátamon a hideg, ha rágondolok. Félek. Szavamra, félek.

- Hány hónapja vagy idekint? - kérdeztem.

- Hat.

- No, majd ha két éve leszel, elmúlnak az ilyen kisasszonyos neuraszténiáid. Jojcakát.

Reggel tovább mentünk. Aztán két hónapig nem történt velünk semmi érdekesebb dolog. Valdobbiadene mellett álltunk és két hónap múlva a nyolcvan emberből megvolt még vagy húsz, a hat ágyúból pedig három.

Egy délben azt mondja ebédnél a kapitány:

- Gyerekek, megyünk pihenőbe.

- Éljen! - kiáltottuk rá mi.

- Hová? - kérdezte a zászlós.

- San Leonardoba.

- Mikor? - kérdeztem én.

- Holnap reggel. Mehetsz is már hajnalban a szállás miatt. Te már kiismered magad.

Azt mondja éjjel, megfigyelőben a zászlós (közben megjött a kinevezése):

- Te, hadnagy úr. Emlékszel San Leonardora?

- Úgy homályosan. Elég rendes hely.

- Ott... ott volt az ablaktalan ház.

- Na és?

- Hadnagy úr, valami baj lesz, érzem.

- Szamárság - mondtam neki.

- Én... én... - hebegte a zászlós, de akkor hirtelen levágott mellettünk egy gránát, aztán másról kezdtünk beszélni.

*

A kapitány megint meg volt elégedve a szobájával. A többiek is. Harmadnapra kezdtük visszanyerni emberi formánkat. Negyednap este azt mondja a zászlós a menázsban:

- Kapitány úrnak alázatosan jelentem, van szerencsém meghívni kapitány urat a bálba.

- Eredj, te bolond - mondja a kapitány -, milyen bálba?

- Ott a házban - mondja a zászlós -, ahol mi lakunk, van egy nagy konyha. Ott lesz a bál. Meghívtam a falubeli csinos lányokat. A főtűzmester tud citerázni és találtunk egy citerát. Most tanulja a vanszteppet. Tízkor kezdődik.

A kapitány nevetett.

- Brávó, zászlós! - kiáltották a többiek.

- Te - mondtam a zászlósnak, mikor hazafelé mentünk «átöltözködni» - ezt hogy találtad ki?

A zászlós mosolygott. A háziasszonyunk, akinél laktunk, nagyon csinos asszony volt.

Tízkor összegyűltek nálunk a fiúk. A kapitány, a főhadnagy, két hadnagy, a zászlós, én, meg a kadét, akit azóta kaptunk. Volt vagy nyolc lány. És a háziasszonyunk. A lányok az egyik sarokban ültek és kacarásztak. A főtűzmester a másik sarokban pengette a citerát. Petróleumlámpa lógott a gerendáról.

A kapitány nem táncolt, de mi alaposan megforgattuk a lányokat. Nem volt az vansztepp, se valcer, se boszton, csak valami furcsa, falusi ugrándozás, de azért nagyon jól mulattunk. Különösen a zászlós. A háziasszonnyal. Tíz órakor kezdtük és már éjfél felé járhatott az idő. Vastag cigarettafüst feküdt a szobában, az ablakot nem nyitottuk ki, mert hideg volt odakint.

Éjfélkor egyszerre kinyílt az ajtó. Éles hideg vágott be rajta és utat csapott a füstben. Meglepve álltunk meg tánc közben mind és az ajtóra meredtünk. Magas, karcsú nő állt a küszöbön, hosszú, fekete köpenyben, fedetlen fejjel. Sápadt arca olyan volt, mint a finom áttetsző viasz és ebben az arcban két fekete szem izzott, mint a pokol. Ott állt egy pillanatig, azután csendesen betette az ajtót és leült egy székre a lányok helyén. Nem köszönt, a fejét meg nem biccentette, egy vonása nem lágyult mosolyra, egyenesen, magasan ült a széken és izzó szemeivel ránk sütött.

- Beteg - súgta nekem a táncosnőm. - A férje a visszavonulásnál itt maradt a faluban és civilbe öltözött. Megölték. Az ő szobájában.

Aztán tovább táncoltunk. Mármint mi. A zászlós nem. Leült a kapitány mellé. És az új asszonyt nézte.

Valóban nagyon szép volt. Harminc-harmincötéves lehetett, koromfekete hajában sűrű fehér szálakkal. Úgy ült ott, mintha megmerevedett volna, csak a szeme járt egyikünkről a másikra. Leggyakrabban a zászlósra tévedt. A lányok, ha leültek pihenni, elhúzódtak mellőle. Senki nem szólt hozzá, ő sem senkihez. Valami izgalmas, érthetetlen tűz bujkált a szemében, a haján, a bőre alatt. Égett és izzott ez az asszony, amint hideg merevséggel ült a helyén és meg nem mozdult.

A főtűzmester pihenőt tartott.

- Szünet - kiáltotta az egyik hadnagy. - Séta jobbra. Valamennyire már mindnyájan tudtunk olaszul. Letelepedtünk a lányok közé és próbálgattuk a friauli tájszólást. Még a kapitány is ott tréfálkozott közöttünk. Csak a zászlós nem. Ő tökéletesen tudott olaszul. Ült és nézte a nőt. Mereven, szüntelenül.

Néhány pohár bort is megittunk.

- No, gyerekek - mondta a kapitány -, most már aztán lássuk, hogy kinek van a legnagyobb sikere.

A lányokhoz fordult.

- La danza delle donne - nyögte ki egy kis erőlködés után. - Capito?

- Si, si - vihogtak a lányok.

A háziasszonyunk felkelt és egy tükröt hozott elő. A szoba közepére kitett egy széket, arra a tükröt.

- Cosa? - kérdezte a kapitány.

Az egyik lány megmagyarázta. Náluk így csinálják a hölgyválaszt. A táncosnő leül a székre és kezébe veszi a tükröt. A táncosok pedig sorban odaállnak a háta mögé és onnan belenéznek a tükörbe. Aki nem tetszik a lánynak, annak az arcát zsebkendővel eltörüli a tükörből. Mikor a kiválasztott néz bele, akkor leteszi a tükröt a székre, hármat fordul a táncosával, aztán megcsókolja.

- Bravo - kiáltotta a kapitány, mikor végre megértettük a dolgot. - Ebben én is részt veszek.

Volt mulatság ebből is elég, kacagás, meg tréfa. Sorba odamászkáltunk a tükör mögé és kaptunk felváltva kosarat, meg csókot. Csak a zászlós nem próbálta meg egyszer sem.

Ült a széken és nézte a nőt.

És egyszerre felállt az asszony. Oly nyomasztó volt már akkor borzongató mozdulatlansága, hogy mind félrehúzódtunk. Egyenes, szinte katonás lépésekkel odament a székhez, leült és kezébe vette a tükröt.

Senki sem mozdult. Kínos várakozásban telt el egy perc. Végre a kapitány hangja:

- Na, gyáva kompánia - mondta, azzal odament a szék háta mögé és belenézett a tükörbe. Az asszony lassan megingatta a fejét.

- No - és megtörölte a tükröt.

Megint nem mozdult senki. Akkor az asszony lassan félrefordította a tekintetét és ránézett a zászlósra. A zászlós megremegett. És szinte beteges lassúsággal felkelt. Felkelt és megindult a szék felé. Az asszony meg sem várta, míg odaér. Felállt, letette a tükröt és kezét rátette a zászlós vállára. A citera megremegett, a kettő körültáncolta a szobát. Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Mikor harmadszor visszaérkeztek, az asszony hirtelen megkapta a zászlós fejét, az arcát lehúzta a magáéhoz és belemart a szájába. Förgeteges és lélegzetelállító csók volt ez még nekünk is, akik néztük. Nem pillanatokig, úgy éreztem: percekig, talán órákig tartott.

Hajnalig táncoltak ezután együtt. Úgy, hogy csak egymás szemébe néztek. Belefúrták egymásba a tekintetüket, mint két kérlelhetetlen acélt, a szájuk majdnem összeért, a testük egy vonal volt: rángatózó, vonagló kígyó. Hajnalig.

A friss reggeli szagban feküdtünk le. A zászlós egy kicsit borzongott. Láza volt.

- Te - mondta -, ezért az asszonyért meg lehet halni.

*

Csak este találkoztunk, a szobánkban. Vacsorához nem jött le a zászlós. A kapitány tréfálkozott:

- Bizonyára kellemes elfoglaltsága van.

Mikor hazaértem, a zászlós ott feküdt az ágyon. Felöltözve. A szeme nyitva volt, de álmodott.

- Beszéltem vele. Megkerestem. Micsoda asszony! Mint a vér. A szája illatos, a foga éles, mint a ragadozóé. Láttad a kezét? Megnéztem. Te. Az erein keresztüllátszik a vér. A teste mint az acél. Nem... nem tudom... csak a ruhán keresztül...

Azután elhallgatott. Levetkőztem, lefeküdtem. Olvastam. Féltizenkettő felé a zászlós hirtelen felugrott.

- Hová mégy? - kérdeztem.

- Hozzá - felelte kurtán.

Vette a sapkáját, meg a köpenyét, belenézett a tükörbe. Az ajtónál visszafordult:

- Te. Az ablaktalan házban lakik.

Láttam, hogy elsápad. De már kint volt az ajtón.

Reggel került haza. Fehéren, mint a mész. És most már az ő szeme is égett, mint tegnap az asszonyé. Ruhástul dőlt le az ágyra és hallgatott. De a két mereven izzó szeme riadtan ugrált a szobában. Én mosakodtam, bő fröcsköléssel a falusi pléhlavórból. Egy darabig figyelt. Aztán egyszerre kibugyborékolt belőle, mint a hegyi patak, a beszéd:

- Barátom, ezt nem lehet elmondani. Megőrültem. Láva ez az asszony, vagy meggyulladt téboly. Hogy csókol, te! Izmos és fürge, mint a vadmacska és lágy, mint a simogatás. Kacagtunk és sírtunk egész éjjel és én téptem foggal és körömmel, hogy felhasadt a bőre és a vér lassú vonalat rajzolt a fehér mellére.

Lázas dadogással mesélte el a forró éjszaka minden apró részletét, egyszer és tízszer, sietve, meg-megbotolva az ujjongó mese minden mondatán. Könnyek gyűltek a szemébe és torkát fojtogatta a sírás. Egy fiatal gyönyör fékevesztett boldogságában minden szemérmetlen pillanatot, minden titkos gügyögést elismételt és az ajka remegett.

Azontúl minden este elment és mindig csak reggel jött haza. És nem tudott betelni az örömével. Negyedóráig, félóráig ömlött belőle a szó, akkor lehányta magáról a ruhát, beledőlt az ágyba és aludt, mint egy darab fa. Nem járt már be ebédelni sem a menázsba, a legénye hordta fel neki.

A kapitány nevetett rajta:

- Jugend hat keine Tugend - mondta.

Tíz napig tartott ez. Tíz napig lángolt és sírt, őrjöngött és gügyögött, tíz napig fűtötte éjszakáit egy megvadult szenvedély és hűtötte jegesre nappalait egy álmatlan alvás. A tizedik napon parancsot kaptunk az indulásra. Ebédnél olvasta a kapitány a sürgönyt és kiadta azt a néhány apróbb utasítást, ami már ilyenkor kell. Hozzám fordult:

- Aztán holnap reggel el ne késsen nekem a zászlós! Megmondd neki.

Ebéd után felkeltettem.

Először nem akarta megérteni:

- Ne bolondozz - könyörgött. - Ugye csak tréfálsz?

A végén sírt, mint egy gyerek, hempergett az ágyban, bőgött, ordított és fuldokolt.

- Nézd - mondtam neki -, ezen úgysem segíthetsz. Azt tanácslom, eredj oda ma délután, mondd meg, búcsúzz el és gyere haza. És ma éjjel már maradj itthon. Hiszen csak kínlódnál.

Szomorúan feltápászkodott:

- Gondolod, hogy ez a legokosabb?

- Igen - biztosítottam. - Csak eredj.

Elment. Este jött haza. Rögtön ledőlt az ágyra és nem szólt egy szót sem.

- Nos? - kérdeztem. Nem felelt.

Úgy feküdt ott, mozdulatlanul, nyitott szemmel, mint egy hulla. Éjfélkor felkelt.

- Hová mégy?

- Hozzá.

Próbáltam tartóztatni, próbáltam meggyőzni. Ki sem nyitotta a száját. Köpeny nélkül, sapka nélkül kilépett az ajtón.

Én nem tudtam elaludni. Hat órakor kellett indulnunk. Valami furcsa és érthetetlen szorongás vett erőt rajtam. Hosszú mars előtt álltunk, elkelt volna egy kis pihenés. Számolni kell ilyenkor. És négyezerhatszázig jutottam, de éppen annyira nem voltam álmos, mint mikor lefeküdtem. Gondolataimba folyton vissza-visszatért a zászlós. Soha azelőtt nem törődtem vele, ha este elment. De most olyan szokatlanul és ijesztően sápadt volt, hogy komolyan aggódtam érte. És még hozzá ez a szorongás. Másra akartam gondolni. Nem sikerült. A szoba sötétsége fojtogatni kezdett. És az ablaktalan ház! Mi lehet ott? Miért nincs ablaka? És a zászlós...

Felugrottam és öltözni kezdtem. Megnéztem az órámat. Fél négy. Mind idegesebb lettem. A blúzomat már alig gomboltam be; kirohantam az ajtón, le, egyenesen a falu vége felé. Szaladtam. Öt percbe se telt és megláttam - gyenge holdvilág volt - a kis házat. Gondolkodás nélkül az ajtóhoz ugrottam és kopogtam.

Semmi válasz. Dörömbölni kezdtem.

- Laci! Laci!

A kis ház komor némaságban állt előttem. Körülszaladtam. Sehol egy nyílás, akkora sem, mint a börtönrács. Kimondhatatlan félelem szorította el a torkomat. Újra az ajtónak estem és vertem, mind a két öklömmel.

Azután tehetetlenül és ernyedten megálltam. Az agyam is elfáradt. Nem gondoltam semmire. És egyszerre, valahonnan fáradt és tört nyöszörgés ütötte meg a fülemet. Mint a kis gyerek panasza álmában. Körülnéztem. Semmi. A ház háta mögé kerültem. És újra a nyöszörgés. Két szemem úgy meredt bele a sötétségbe, hogy szinte fájt. És... ott... néhány lépésre... a zöld füvön megtaláltam a zászlóst. Hanyatt feküdt, szeme le volt hunyva, fehér arca az ég felé fordult.

Letérdeltem mellé, felkaptam a fejét és megráztam. Gyenge nyöszörgés volt a válasz. Felemeltem a gyereket és szaladni kezdtem vele hazafelé. De terhe mind súlyosabban húzott le, mind nagyobb erőlködéssel tudtam csak botorkálni. A botorkálásból is vánszorgás lett. Így értem el az ajtót. Szinte beestem rajta és a zászlóst leejtettem az ágyra. Kendőt facsartam a vízbe, kölnivizet öntöttem a halántékára, kis kézi gyógyszertáramból ammóniákot tartottam az orra alá.

Végre kinyitotta a szemét.

- Az istenért - kérdeztem -, mi van veled?

- Borzasztó - suttogta -, borzasztó... A pince... Cosetta... nem... nem akarom... vágd le... jaj... a kezem...

Azt hittem delirizál. De lassan-lassan magához tért.

- Az ablaktalan ház. Ugye mondtam, hogy valami baj lesz...

- De hát mi történt?

A zászlós gyenge és reszkető hangon mesélt:

- Délután azt mondta, hogy el kell hozzá mennem még ma éjjel. Utoljára. Kért és sírt és könyörgött. Megígértem. De nem akartam már elmenni. Éjfélkor elkezdett húzni, húzni valami az ablaktalan ház felé. Ő volt. Tudom. És éreztem, hogy valami les rám, valami borzasztó. Féltem. Szólni akartam neked, de szégyelltem magam. Nem is tudom, hogy értem oda. Őrjöngve fogadott, a nyakamba vetette magát, sírt és kiabált, csókolt és harapott.

- Egy óra múlva nagyon megszomjaztam, inni kértem. Valami savanyú vizet adott és simogatni kezdte a homlokomat. Melegem lett. A fülledt levegő kiégette a torkomat, alig tudtam lélegzeni.

- Nyisd ki az ablakot - kértem.

- Nincs ablakom - mondta és mosolygott.

- Aztán még láttam az arcát egy-két pillanatig és elaludtam. Mikor felébredtem, teljes sötétben voltam. A fejem tompán zúgott és nem tudtam mozdítani a kezemet. A hátamon feküdtem és éreztem, hogy a két kezem össze van kötve. A lábam is. Ordítani kezdtem teljes erőmből. És egyszerre, nem tudom honnan, valahonnan elém borult az arca. Fehéren, hidegen. A kezében halvány, kékes mécses égett. Ott állt előttem és nem mozdult.

- Cosetta - kiáltottam. - Cosetta! Mi ez?

Nem felelt. Két fekete szeme belém szúrt, mint a tőr. Csak állt és nézett. Irtózatos félelem nyűgözött le. Lassan felemeltem egy picit a fejemet. És mellettem - egy főhadnagy feküdt, ugyanúgy összekötözve, mint én.

Cosetta, mikor észrevette rémületemet, elmosolyodott:

- Szép fiú, ugye? - kérdezte. - Ez is úgy szeretett, mint te. Ez is, meg a többiek is. Nézd!

Hozzámtérdelt és feltámasztotta a hátamat. Nyolcan feküdtek ott körül, csupa fiatal tiszt. Mind összekötözve és mind - halott.

Az irtózat és rémület eltorzította az arcomat. Cosetta sivítva felkacagott:

- Félsz, szép zászlós? Te is félsz? Mind féltek. Ó, hogy könyörögtek az életükért, rimánkodtak, sírtak és tajtékzottak. De meg kellett nekik halni. Az én férjem is igen szép volt és igen fiatal. És neki is meg kellett halni.

Az arca rángatózni kezdett:

- Ti öltétek meg, cudar gyilkosok. De most ti is meghaltok. Te is. Minden csapatból egy. A legszebb.

Odament a főhadnagyhoz és feltámasztotta. Két üres, üveges szem meredt rám. Az arca már foltos volt. Cosetta nevetett és rikácsolva kiabálta:

- No, barátkozzatok! Barátkozzatok hát! Úgyis sokáig fogtok itt együtt feküdni. Ma még az egyik meleg. De holnap már te is hideg leszel, szép zászlós.

A haja kibomlott és körülfogta eltorzult arcát.

- Bemutassalak a többieknek is? - kérdezte.

- Egész testemben remegtem, a láz rázott és a fogam hideg koccanással verődött össze. Cosetta odacipelte mellém a főhadnagyot, egészen mellém és nekem támasztotta.

- Ha! - kiáltotta - most nem vagy olyan tüzes, mint mikor engem öleltél. Nem tetszik a szép főhadnagy?

Rettenetes bűz csapta meg az orromat. Forogni kezdett körülöttem minden. Elájultam.

- Mikor magamhoz tértem, sötét volt megint és nem láttam semmit. De a kezem, lábam össze volt kötözve Egy fuldokló kétségbeesésével emeltem szájamhoz a kezemet és elkezdtem rágni a kötelet. És fogaim minden erejével, tajtékzó dühvel, sírva és hörögve rágtam, amíg - engedett. Lázasan téptem le lábamról a gúzst és négykézláb elkezdtem kúszni. Nem tudtam merre, nem tudtam hová, nem láttam semmit. Mikor az első hullába beleütköztem, felüvöltöttem. Azután hozzászoktam. Számoltam őket. Egy, kettő, öt, hét, nyolc... kilenc, tizenegy... Eltévedtem. És körbe-körbe másztam, folyton és egyre, apatikusan, ájultan. Aztán egyszerre beleütöttem a fejemet valamibe és... és... mást nem tudok...

A zászlós zihálva esett vissza a párnára.

Elszalajtottam a legényemet az orvosért. Jött, álmosan és dühösen. A zászlósnak negyvenegy fok láza volt.

Én kaptam a revolveremet és elszaladtam az ablaktalan házhoz. Az ajtó nyitva volt. A tűzhelyen néhány marék parázs világlott, a tűzhely előtt öreg banya ült és görnyedten szundikált. Megráztam. Mint egy fúria ugrott fel és köpködve rikácsolta:

- Va via! Va via!

Körülnéztem. Ablak, ajtó sehol. Megdöngettem a földes padlót: pince sem volt.

*

Visszamentem. A zászlós a doktorral verekedett. A doktor ott akarta hagyni a faluban, amíg jobban lesz. A zászlós delirizált, de megértette és megesküdött, hogy öngyilkos lesz, ha otthagyjuk. Felpakkoltuk egy kocsira és elvittük a legközelebbi feldspitálig.