Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Reinhardték legújabb nagy sikerét az a fáma előzte meg, hogy a darab témája minden más témánál kényesebb. Azonban, mind Reinhardtéknak, mind pedig a darabnak hála, a «Rabnő» nagy hatása inkább komoly értékének, Reinhardt rendezésének s színészei tehetségének köszönhető, mintsem annak a bizonyos s mindennél kényesebb témának. A bécsi Reinhardt-színházban legutóbb régi darabokkal kísérleteztek (így Sardou Jó Pajtásaival, s Hofmansthal Christina hazatérésével), amelyek a kitűnő előadás miatt ideig-óráig műsoron maradtak, azonban tartós hatásra egyáltalán nem számíthattak. Most aztán oly színművel érték el a legnagyobb sikert, amelynek sem témája (a szenzációhajhászás ellenére) sem pedig formája nem új, sőt, épp a formája legkevésbé - s akadtak is kritikusok, akik a darab hatását mesteri technikájával magyarázták. Pedig hát ez az új darab jóval több, mint egyszerű «színház», vagy legalább olyan «színház», aminek szívesen hódolunk.
Az egynemű szerelem - amelyről még nemrégiben beszélni sem lehetett a színpadon -, úgy látszik, kicsikarta magának azt a jogot, hogy nyilvánosan vitázzanak róla. Wedekind «Lulu»-ja után láthattuk Kalteneker «Nővére»-it, most pedig, a «Rabnő»-ben, Bourdet hősnőjét, Iréne-t.
Lulut sok férfi szereti, s mellettük egy asszony is vágyódik rá: Geschnitz grófnő. A vétek vagy bűn kérdése itten fel sem vetődik. A grófnő ellenállhatatlanul vonzódik Luluhoz, valami élethossziglani, kutyahű és áldozatos szerelemmel - olyanféle szerelemmel, amiben az érzelem eggyé olvad a vágyódással. Az egész alak inkább furcsán, semmint tragikusan hat a nézőre. Hiába szenved, hiába tűr mindent, még Lulu rúgásait is, szenvedése betegségnek látszik, nem hat ránk, mert nem érezzük benne az emberi, a szimbolikus vonást.
Wedekindnél a nő szerelme szenvedőleges, mindent tűrő - Kalteneckernél öntudatos, a társadalmat, sőt Istent vádoló; azonban itt is kiérezzük a különös, az egyes eset elszigeteltségét. Olyan asszonyt látunk itt, akit a maga neméhez valami furcsa, inkább testi, mint lelki hajlandóság hajt, - aki azonban, ha már Isten ilyen ösztönt ültetett belé, jogot követel magának ehhez a sajátos ösztönéhez; a társadalomból kitagadva egyre aljasabb módon keres kielégülést, majd, a témától elugorva, bűnbánóvá változik, bár nem igen tudjuk, hogy hogyan.
A Rabnő hősnője, Iréne, ugyancsak egy asszonyt szeret. Csakhogy a szeretett asszony meg se jelenik a színpadon. A nő sorsának különössége nem hat elszigetelten, furcsán, hanem - az előbbi darabokkal ellentétben - végzetesen és szimbolikus módon, mint magának a szerelemnek ellenállhatatlan szimbóluma, a természet ösztönének rettenetes hatalmáé, s mint az ellene való harcé, amely úgyis hiábavaló.
Ez a darab jelentékeny és hatásos színpadi mű, nem kényes témája miatt, hanem e kényes téma ellenére. Igaz, meglehetősen kínos, hogy a természet ösztönét, itt, az egynemű szerelem képviseli; azonban ezzel párhuzamos egy fiatalembernek Iréne iránti szerelme is, amely a normális szerelemnek ugyancsak ellenállhatatlan erejét jelzi - tehetetlen küzdelemként a természet ösztöne ellen. Ez már tragikus hatású. A szerelmes fiatalember, mindegy, hogy mért, nem talál viszontszerelemre, hiába küzd ellene, rabja lesz annak, aki nem szereti, sőt, aki mértéktelen módon gyötri; Iréne is harcol szenvedélye ellen, mivel ezt a szenvedélyt maga sem érzi normálisnak; - de az ösztön mindkettőben erősebb az észnél és az akaratnál, s mindketten ösztönük miatt boldogtalanok.
Iréne nem akar férjhez menni, mivel egy asszonynak a foglya, és mégis a házasságban keres előle menekvést. Csakhogy a fiatalember szerelmet is kér, nemcsak odaadást - s rövid házasélet után régebbi kedveséhez menekül, aki valóban szereti. Iréne abbahagyja a harcot, átengedi magát szenvedélyének.
Szexuális különösségek a színpadról mindig egyképp hatnak, vagyis különösségeknek, furcsaságoknak, eseteknek, amelyekhez a nézőnek semmi, de semmi köze sincsen. De hogy Bourdet darabjában mégis oly mély benyomást keltenek, annak oka abban rejlik, hogy sem jogot, sem részvétet, sem szánalmat nem kérnek, hanem szörnyű veszélyként, túlnyomó erő gyanánt jelentkeznek, amelyek porrá gázolják az ellenük küzdő embert.
(Iréne sorsa, valószínű, éppen olyan megható volna, ha nem asszonyt, hanem oly férfit szeret, akit nem szabad szeretnie, vagy akit nem akar szeretni, például egy házasembert.)
A darab felépítése mesteri; a színházban, hiába, újra meg újra meghódolunk egy jól előkészített s kitűnően fokozott cselekménynek, és pedig annál örömestebb, mert a mai színművekben alig van igazi feszültség. A Rabnő lelki talapzata, ha nem is eredeti, de szilárd; persze nem a végéig, mivel Bourdet a darabot jó erősen felhígítja a francia társadalmi színmű konvencionális színeivel. Ezért történik például, hogy az a fiatalember, aki Iréne-t látszólag olyan gyógyíthatatlanul szereti, vígan visszakanyarodik legénykori kedveséhez.
Hogyan adjak fogalmat arról a villamos feszültségről, amellyel Reinhardt rendezése robbanásig tölti a darabot, s amely nélkül, más előadásban talán csak egy szokványos francia drámát kapnánk? Heléne Thimig úgy játssza ezt a lelkén megsebzett belső démonoktól hajszolt és a gyűlölt házasságot hősiesen vállaló asszonyt, hogy vele kell szenvednünk, harcolnunk és elbuknunk a harcban. Senki se érzékelteti ma jobban ezt az édes fanyarságot, ezt a rejtett érzés-gazdagságot, ezt a szeretetreméltó s alvajáró magába-fordultságot. Meglepetésszámba ment mindenképp méltó partnere, Ernst Deutsch, akiben erő és férfias báj, forró érzés és tartózkodás olvadt egybe, az a bizonyos tartózkodás, amely mögé a modern férfi oly szívesen rejti el az érzéseit. Lil Dagover, az ismert filmszínésznő egy kis párizsi nőcskét játszik, igen sok természetes kedvességgel. Maga az egész előadás valóságos csodája a színjátszásnak és a rendezésnek.
(Wien.)