Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Elek Artúr: A láthatatlan

Elek Artúr: A láthatatlan
II.

Milyen csöndesség fogadott a kisváros öreg házai között! Mintha mély álomban aludnék a városka minden lakosa - fényes nappal! - és aki talpon van közülük, az is mintha csak azért volna, hogy a többi nyugalmára vigyázzon.

- Mi hozhatta az apámat, az én ifjú apámat a fészkétől ilyen messzire meghalni? - kérdeztem magamtól, míg a temetőt kerestem. - Talán itt született és itt éltek a szülei, vagy kedves rokonai? Talán ma is itt élnek, annyi évtized múltán? Bizonyára az ő lélegzésük vegyült ebbe a csöndes, békés, ritkás levegőbe, azért simogat meg ebben az idegen városban a meghittség érzése. Szinte otthon érzem magam benne, igazabbul otthon, mint abban a másikban, melyet az imént hagytam el. Itt mintha a kicsi terek, a szűk utcák, a furcsa régi házacskák mind marasztalnának és meleg szívvel dobognának felém.

Nem sokáig kellett a temetőt keresgélnem. Amint ráhagytam magamat a széles főutcára, az a nagypiacon át, az öreg székesegyház mentén magától kivitt a régi várkapun. A kapu előtt, az országúttól kissé oldalt, egy szelíden hajló dombon fehérlettek a temető keresztjei. Öregember tett-vett a sírok között, és gondolkodás nélkül mutatott előre, besüppedt sírhalmok, megdőlt kövek között egy örökzölden sötétlő sírra:

- Az ott, az a szép virágos - mondta. - Az egész temetőben nincsen még egy olyan.

Nagyon megápolt, szinte gyöngéden gondozott sír volt. Néztem a sírkő felírását és összefolytak szememben a betűk. Éreztem, hallottam, mint árad ereimen a szívembe egy hosszú, magános élet föltétlen szeretetbősége. Mindaz a sok, mindaz a nagy szeretet, ami egy életen át hasztalan kereste tárgyát.

- Óh, apám - mondtam térdre roskadva -, óh, apám, életemnek titokzatos ismeretlenje! Kim voltál és mid vagyok? Ha igaz, hogy szívedről leszakadt hajtás vagyok, súgd meg, mit rejtettél belém? Mitől lettem olyan, amilyen vagyok?

Valami babonás hittel választ vártam kérdésemre. De csak a csönd zsongott, és engem lassanként gyermekes nyugtalanság fogott el. Úgy tetszett, hogy gyermek vagyok, végtelenül árva, akit az apja a parton elhagyott és maga az óperenciás tengerre szállott. S a gyermek olyan nyomorult, olyan tehetetlen, az élettől olyan halálosan rettegő.

- Ne hagyj el - mondtam a sírra borulva - gyere értem, hiszen itt olyan borzasztó. Óh, be félek! Végy karodra, vigy magaddal oda, ahová eltűntél előlem!

Szellő lebbent, a sírvirágok bólogattak, nesztelenül muzsikált lelkökben illatuk. Mélyen, mélyen aludt a sír, nem hallotta a panaszomat.

- Óh, apám - jajdultam föl - ha már felbukkantál a semmiből, mért nem vittél magaddal, amikor visszatértél belé?! Mért hagytál a parton? Nem tudtad, milyen esetlennek született a fiad, milyen szárnyatlannak, milyen megterheltnek, milyen nyomorultnak?

Sok ideig fekhettem a sírdomb előtt. Közben hangok, léptek suhantak át a tudatomon, de nem állapodtak meg benne. Messzevaló lett számomra az egész világ, minden zöreje-zaja és minden emléke. Arra ocsúdtam föl, hogy valaki megrázza a vállamat. A temetőnek öreg őre volt. Bizalmatlanul nézett végig, de aztán megnyugodva kérdezte:

- Talán családbéli tetszik lenni?

S hogy nem feleltem a kérdésére, mentegetőzve folytatta:

- Csak azért mondom, mert az öreg nagyságos kisasszony kérdezteti.

- Miféle kisasszony?

- A nagyságos Mata kisasszony. Mindennap kijön ehhez a sírhoz. Napjában kétszer is. Ő ültette el rajta a virágokat, meg az örökzöldet. Ő locsolja a füvét, másnak ahhoz nem szabad hozzányúlni.

- Ő is családbéli?

- Az, kérem. Az imént járt itt és ugyan nézett, mikor idegent látott a sírja előtt. Ha tán a nevét meg tetszenék mondani?

- Minek az?

- A nagyságos kisasszony jó néven venné, ha az uraság megtisztelné a házában. Mindjárt a várkapu szomszédságában van, nem messzire innen.

Elindultam az öregemberrel a várkapu felé. Egy igen csöndes, néma kis mellékutcában állott a csipkés homlokú, kedvesen szigorú képű régi emeletes házacska. Remegő falépcső vitt föl benne az emeletre és ahogy lassan bandukoltam föl rajta, századéves ódonság meghitt szaga volt a kísérőm. Névjegyemre hamar kinyílt a homályos előszoba ajtaja és benn voltam egy alacsony mennyezetű, tágas és bő teremben. Régiesen kicsire szabott ablakokon ömlött belé a világosság. Az egyik ablakfülkében, mély karosszékébe süppedve ült egy női alak. Hátulról érte a világosság, azért csak az arca élét láthattam: a magas homlokot, a finom rajzú orrot, az enyhe hajlású állat. Mikor közelebb kerültem hozzá, akkor láttam, hogy hófehér a haja. De alatta az arca olyan volt, mint egy fiatal leányé: gyűrődéstelen sima, üde és rózsaszínű s ha mosolygott, apró gödröcskék nyíltak benne. Fölötte a fehér haj olyan játékosan ült meg, mintha rokokó-paróka volna. Nagyon felindult volt, noha mosolygott. De az ajka remegett, látszott rajta, hogy nem bír szóra megnyílni. Lehajoltam finom, keskeny kezéhez és megcsókoltam. Erre kibuggyant belőle a fulladt szó:

- Fiacskám - sóhajtotta és mosolygott hozzá. De csillogó két sötét szeme tele volt könnyel. Nagyon restellette érzékenyülését.

- Bocsáss meg - rebegte és könnyeinek csillogásában szivárványosan tört meg kiömlő mosolya -, olyan váratlanul jöttél, pedig olyan régen vártalak... Már-már azt gondoltam... de nem, mondtam, lehetetlen, hogy el ne jöjjön egyszer az apja sírjához!...

- Hadd nézlek meg - mondta egyszerre valami fiatalos szelességgel, ami bár különös volt, jól illet rózsaszín arcú, gödröcskés mosolyú fiatalos lényéhez -, mekkora ember lett belőled! Oh, rögtön megismertelek, ahogy beléptél az ajtón. Apád fia vagy. A homlokod, a szemed... az állad, no az nem, de az apád is olyan szál ember volt, mint te és barnahajú... Mért nézel olyan komolyan? Az apád víg ember volt... no igen, amíg aztán egyszer csak nagyon elszomorodott.

Csak úgy hajszolták egymást mondatai, félúton egymás elé kerültek és amelyik lemaradt, csak később bukkant föl egy-egy váratlan szökéssel.

- Hát azt tudod-e, hogy én ki vagyok? - kérdezte egyszerre és olyan boldogan kacagott kérdésén, mint egy kisleány. Az idő csodálatosan megkímélte a hangját. Megcsendülő, aztán simán folyó és telin hangzó volt az, amilyen valaha lehetett, gyermekkorában, mikor még a haja is szőkén nevetett homlokába.

- Ugye nem tudod? No hát tudd meg: én a Mata nénéd vagyok, boldogult apádnak az unokahúga és a legjobb pajtása. Kicsi gyermekkorunktól fogva játszótársak voltunk. Itt, ebben a városban, mit beszélek! ebben a házban, ebben a szobában. Szegény Berci! (Milyen különös volt, milyen megdöbbentő is, hogy az apámat, az én messzi, messzi édesapámat egyszerűen Bercinek emlegeti valaki.) Azután is jóbarátok voltunk, mindvégig... tudod? mindvégig.

Hirtelen elhallgatott s hogy az arca egy pillanatra elkomolyodott, a szeme aljában barna folt sötétlett föl, amelyet addig észre nem vettem. Mintha az esztendők lecsorgó könnyei marták volna arcát azon a helyen barnára. De alig hogy észrevettem, már is eltűnt újra kisütő mosolyában a könnybarázda.

- Óh fiacskám, ha tudnád, hányszor gondoltam rád! Hova lettél? Mire vitted? Pedig sohasem láttalak, még kicsi korodban sem. Hogyan is! Olyan messze voltunk egymástól, ti meg én. Olyan messze. De azt tudtam, hogy vagy és mindig számlálgattam magamban: a Berci fia most ennyi esztendős, most meg ennyi, no csak megnőjön, majd eljön akkor ide, az apja sírjához. Gondoltam, hadd teljék öröme benne, hadd lássa, hogy van, aki gondját viseli. Az én kis virágoskertem. De hogy ilyen sokára jöttél el hozzá! Hogy ennyi, ennyi esztendeig eszedbe nem jutott az apád sírja!

Kettőt szóltam és mindent megértett belőle. Mindent kitalált. Újra beborult az arca és az árnyékban a könnyeknek és a fájdalomnak újabb árkai tűntek föl rajta.

Egyre növekvő jóérzés töltött el közelében. Úgy tetszett, hogy végre otthon vagyok, igazán otthon, azok között a nekem ismeretlen emlékeim között, melyek után annyira vágyódtam mindig. S hogy milyen jó, hogy az emlékek őrzője a kedves öreg néni, az apám pajtása és holtáig hűséges barátja, az én drága Mata néném, akit mintha mindig is ösmertem volna s kinek olyan jó volna a lába elé ülni és a mesemondását behunyt szemmel hallgatni, hallgatni a világ végéig.

- Mesélj, Mata néném - kértem szép szóval -, engedd, hogy a lábad elé üljek és fejemet az öledbe hajtsam.

- Gyere, gyere kisfiam - mondta szívet simogató hangján -, hajtsd fejedet az ölembe, Mata nénéd mesét mond.

És lassan, ringató szóval rákezdte:

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Az a te apád volt. Híres kisfiú volt ebben a városban, nagy csínytevő, kódorgó, tornázó és verekedő. Mindig Robinson Crusoe szeretett volna lenni. Aztán a fejébe vette, hogy őbelőle tengerész lesz. De még hátra volt az iskola. Azt is elvégezte s akkor se szó, se beszéd, egy szép nap eltűnt hazulról. Csak nekem mondta meg, hogy világgá megy és meg sem áll a tenger partjáig. Megígérte, hogy ahol valami szépet lát, ott rám gondol majd, s ha aztán egyszer híres ember lesz belőle, eljön értem haza, és elvisz a feleségének. Hát bizony majd hogy úgy nem tett, hogy sohase került volna többé haza. Mert az történt vele, hogy mikor már eljutott a tengerig, ott hogy-hogynem toborzókkal akadt össze. Fiatal volt, könnyenhívő, kalandra vágyakozó... a gonosz toborzók leitatták és besorozták Miksa császár katonájának. Kicsiny híja volt, hogy el nem vitték Mexikóba. Igen ám, de nem várta meg, amíg a hajóra teszik, hanem egyszer csak egy sötét hajnalon megszökött tőlük. Uccu neki a sziklahegyeknek. Egy szál ruhája volt, a kalapját elhagyta, lábáról rongyban lógott le a cipő. De a jó emberek mindenhol segítettek rajta. Ment, mendegélt, bujdosott az osztrák zsandárok elől és egyszer csak megérkezett a gyönyörűséges Veronába. Onnan írt nekem egy hosszú, hosszú levelet, abból tudtunk meg mindent. Szegény boldogult Gazsi bácsi - a nagyapád - nagyot káromkodott örömében, a jó Nella néni, a drága - a nagyanyád - majd kisírta utána a szemét. Az egyetlen gyermekük volt a te édesapád. Attól fogva aztán jött hír felőle sűrűn. Messzire elvándorolt, sok csuda városban megfordult. Mikor esztendőre hazajött, kicsi lengő kecskeszakállt hozott haza az állán. Furcsa volt nekünk, de hát kinn a nagyvilágban az volt a férfidivat abban az időben. Meg is emberesedett az idegenben nagyon. Olyan barna lett a bőre, mint az indiánusé és a hangja is megvastagodott. Csak úgy zengett, ha megeresztette. Csodaszép nótákat tanult odakinn és mandolinát is hozott magával kísérőnek. Aztán hogy tudott táncolni! Alig mozdult a teste ahogy a lábát rakta, mégis azt gondolta volna táncosnője, hogy magával a forgószéllel táncol.

- Talán bizony abban az időben készült róla ez a kép? - szóltam közbe és kivettem tárcámból az apám arcképét.

Mata néném arca boldogan felragyogott. Sietve föltolta szemére a nagy feketekarikás okulárét és gyönyörködve nézte a képet.

- Abban hát, - mondta sugározva - ilyen volt, éppen ilyen az apád.

- És ezt a sort, ide a fénykép aljára ugyan kinek írta?

Mata néném hirtelen elkomolyodott és nem mindjárt felelt a kérdésemre.

- Kinek? - ismételte meg a kérdést, - hát ki másnak, mint az anyádnak.

- Az anyám talán nem volt idevalósi?

- Nem bizony. Pesti lány volt. Úristen, beh szép lány volt, micsoda gyönyörűséges hajú. Ötször a feje köré tudta csavarni, akkora volt. És a termete. A királynőket szokta jókedvében olyannak teremteni az Isten. Pesten ismerték meg egymást egy bálon. Szegény Berci attól fogva nem lelte nyugalmát ezen a világon. Mert az anyád nem könnyen mondott ám igent. Berci csak el-elrohant tőle, meg sem állt hazáig. Majd megmutatom kinn a várkapun túl, a patak mellett azt a berkenyefát, amelyik alatt egyszer levágta magát és sírt, mint a gyermek. Sokáig jártak azután jegyben. Egyszer csak az esküvő is megvolt, lent, Pesten... De egy hónap sem múlt el utána, megint itthon termett Berci. Megijedtünk tőle, olyan nagyon megváltozott. Öregember lett belőle, fázós és félős, minden ajtócsapásra összerezzent. Amilyen víg ember volt addig, olyan hallgató és csöndes lett azután. Itthon se sokáig volt nyugta, visszament Pestre. Onnan aztán újra olyan menekülve jött, mintha zsandárokat tudna a nyomában. Így jött-ment, mígnem megszülettél te...

Mikor Mata néném idáig jutott elbeszélésben, könnyű kezét rátette a fejemre. Gyöngén remegett a keze is, a hangja is, ahogy előbbre haladt a mesemondásban.

- Mesélj, mesélj Mata néném, - unszoltam újabb elindulásra meg-megálló szavát.

- Aztán megszülettél te - kezdte újra Mata néném. - Azt hittük, attól megbékél szegény apád. Mikor rólad beszélt, olyankor mintha megint a régi Berci lett volna. Hogy az téged mennyire szeretett, édes fiam! Mi mindent tervezett veled, pedig hát csöpp kis pólyásbaba voltál még. Egyszer aztán megint hazajött ide. Nagyon betegnek látszott. Orvossal vizsgáltattuk, de ő csak szomorúan mosolygott. - "Mi bajod Berci?" - kérdezgettük - "mi bánt? mitül nem tudsz megnyugodni?" De nem felelt egy szóval se, csak lehorgasztotta a fejét. Ahogy egyszer itt ültünk ketten, szemtül-szemben, ő ebben a székben, amelyikben most én - úgy összeaszott szegényke, hogy már csak fele volt a régi Bercinek - nem bírtam tovább, sírva fakadtam. "Mi emészt, lelkem Berci?" - mondtam - "nem látod, hogyan fáj itt mindenkinek a szenvedésed?" - Arra ő rátette öklét a szívére és azt mondta - de milyen hangon, Úristen, milyen halálos szomorú hangon mondta -: "Megfagyott idebenn ez, végem van!" - Többet ennél nem akart mondani. Hasztalan volt minden jó szó és bíztatás. Mondtam én neki untig, hogy hiszen olyan fiatal ember, akár elül is kezdhet mindent. Irtózva rázta a fejét és azt mondta: "Félek élni! félek élni." - "Mért félsz, mitül félsz?" - faggattam. De mint a kicsi gyermek felelte mindenre: "Félek! félek!"

Itt egyszerre elakadt Mata néném szava, csak a két keze nagy remegéséből éreztem, hogy most kemény viaskodás folyik lelkében. Elmúlt néhány perc, akkor két tenyere közé fogta a fejemet és ráhajtotta a magáét. Hangtalanul zokogott.

- Ne sírj - mondtam -, Mata néném. A mese végét úgyis kitalálom: Aztán elment és itt hagyott engem.

- Engem is - susogta Mata néném -, mindenkit, aki szerette. Nagyon szerencsétlen volt, szegény.

- Igen, Mata néném - mondtam -, de most hadd folytatom én a mesét. Mert tovább is van ám, de a folytatását csak én tudom, más senki.

Mata néném elbocsátotta fejemet, fölült székében, letörülte könnyeit, úgy nézett rám szorongva.

- És volt egyszer egy másik kisfiú - kezdtem rá én -, egymaga volt az egész világon, mert az apja hajóra szállt és messze-messze tengerekre ment. A kisfiú egymagában élt a jégsivatagban, nevelője a hideg volt, barátja az üresség. Nem fájt soha semmije, - csak örülni nem tudott és sírni nem tudott. Ujjongás és jajongás nélkül múlt el az élete? Tudod, mi maradt meg benne, te drága Mata néném? A félelem. Félt ujjongani is, félt jajongani is. Ez volt az apai öröksége.

- Fiacskám, fiacskám - susogta Mata néném.

Megfogta a kezemet. És én belenéztem a szemébe, mely a kihűlt és ráfagyott könnyektől úgy csillogott, mint a kristálytükör. Mint a bűvös tükör, amely magába szívja és örökre megőrzi azoknak a képét, kik valaha beléje néztek. S ahogy néztem, néztem, a ködből bontakozó és köddé oszló képek sorában egyszer csak ráismertem a láthatatlanra. Arra, aki láthatatlanul, mint a sejtelem, minden elhatározásom előtt megfogta és megszorította a szívemet.