Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Elek Artúr: Tavaszi Szalon

A Szinyei-Társaság tavaszi kiállításra hítta meg a fiatalokat a Nemzeti Szalon termeibe. Hívására valóságos áradat indult meg: majd másfélezer festmény, szobor és rajz öntötte el a juryt. Rostálások és szűrések után kiállításra került belőlük nem egészen harmadfélszáz darab. Nem tudjuk, mekkora fájdalom, harag és bosszúvágy lett a jury öldöklésének következménye; valószínű, hogy esett igazságtalanság és hogy nem egy fiatal igaztalanul szorult ki a kiállításból. Bizonyos azonban, hogy a kiállítás úgy, ahogy egybekerült, tavaszi üdeséget áraszt. A fiatalok tavaszának levegőjét.

Nagyobb művészcsoportjaink újabban szívesen fordulnak a fiatalok felé. Örvendetes jele annak, hogy a megérkezettek tudatára ébredtek elemi kötelességüknek. A fiatal művésznek minden körülmények között nehéz a sorsa, sokszorosan nehéz, ha az uralkodó iránytól félreeső utakon igyekszik művészetében előbbre jutni. Aki a régi műcsarnoki kiállításokra - a maguk nemében akkor egyedüliekre - emlékszik, az talán arra is emlékezni tud, hogy milyen ritka eset volt rajtuk egy-egy fiatal tehetségnek fölbukkanása. Nemcsak azért, mert abban az időben kevesebb volt a fiatal tehetségünk, mint mai nap, hanem főként azért, mert a Műcsarnok urai, a régi és tekintélyes művészek, nem tűrték meg őket. A magyar művészet első forradalma, a nagybányai mozgalom mekkora ellenséges indulatot keltett a műcsarnokiak között! Nagybánya képviselte abban az időben a tehetséges fiatalságot. A tehetséges, de nem éppen szertelen fiatalságot. És mi sors várta őket a Műcsarnokban? Kiszorították őket belőle. Régebben a fiatal magyar művész sokkal nehezebben érvényesülhetett, mint ma.

Ma a Szinyei-Társaság, a Kut és a Benczúr-Társaság egymással vetélkedve nyitja az alkalmat a fiataloknak. A Szinyei-Társaság kezdte, ő folytatja legkövetkezetesebben és ez a művészcsoport is az, mely a legnagyobb áldozattal igyekszik a fiatalok küzdelmes létét megkönnyíteni, Szereplésének ez a mozzanata mint megmaradó érdeme fog megörökülni művészetünk történetében.

Érdekes párhuzam kínálkozik ennek a kiállításnak és a Kut ifjúsági bemutatójának általános jellege között. A Kut, mint ismeretes, a progresszívnek nevezett törekvések ifjú híveit invitálta meg kiállításra. A Szinyei-Társaság meghívójában ilyen kikötés nem szerepelt, iránymutatóul azonban önként adódott a művészcsoport törekvéseinek ismert egyetemes karaktere. Érdekes, hogy bár nem egy olyan fiatal szerepel ezen a kiállításon, aki a Kut-én is részt vett, ennek a kiállításnak az összképe mégis különböző amazétól.

A Kut fiataljai túlnyomórészt vázlatállapotukban félbehagyott munkákkal szerepeltek. A Szinyei-Társaság fiataljai sok stúdiumot, tehát nem tulajdonképpeni kiállításra szánt objektumot mutattak be. De bennük is, jobbára megvan a teljességre törekvés, az a szándék, hogy valamely feladatnak a végére járjanak és azt minden részletében megoldják. Összefügg ez a jelenség azzal a ténnyel, hogy ennek a kiállításnak fiataljai nagyobbrészt művészeti főiskolánk volt, vagy jelenlegi növendékei. Innen a sok stúdium. De innen a fölkészültség is és az alaposságra törekvés.

Míg a Kut fiataljainak legjobbjai inkább csak gyors impressziókat mutattak be, egy-egy élménynek a töredékeit, Szinyeiék fiataljai között a részek összefoglalására irányuló törekvés mutatkozik feltűnő módon. A természet részeinek egyszerű megérzékítése helyett ők inkább rakosgatják, szerkesztik a természetben megfigyelt részjelenségeket és olyanképpen alakítgatják őket, hogy belső élményeiket mentül teljesebben kifejezzék. Más szóval: komponálnak, mégpedig nagyszabású módon. Legtehetségesebbjeik munkáján megérzik mestereik szelleme, sokszor a példája is, de együttvéve mégis az ő műveiken keresztül tetszik föl a jövendő magyar képírásának iránya. Ennyiben históriai jelentőségűnek is tekinthető ez a kiállítás.

Hátra volna, hogy egyenként foglalkozzunk a rajta részt vett fiatalokkal. Ahhoz azonban túlságosan sokan vannak, másrészt pedig az okvetetlenül szükségesnél kevesebbet mutatnak meg magukból. Nem is mutathatnak még ma többet, ezért fiatalok. De nem kétséges, hogy ők jelentik művészetünknek jövendőjét, amely, a jelek szerint, nem lesz méltatlan jelenéhez.

Ha néhány nevet kiragadunk, - a meg nem említett többi fiatalnak nem jelenti az a megkisebbítését. De lehetetlen örömmel rá nem mutatni az olyan kiállításról-kiállításra izmosodó tehetségre, mint Barcsay Jenő, vagy a példátlanul eredeti képzeletjárású Istokovits Kálmánra, vagy Goebel Jenőre, Jeges Ernőre. Velük bizonyosan lesz még találkozásunk pályájuk további folyamán.