Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Rabinovszky Márius: Művészeti életünk pangásáról

A modern művészeti élet átalakulását nagyjában öt tényező befolyásolja. A művész, a közönség, a sajtó, a hatóság és a kiállítási valamint műkereskedői üzem. (Az iskoláról, mint fontos tényezőről, más összefüggésben kellene szólnunk.) Udvar, egyház és akadémia, a barokk művészi élet három hatalmas tényezője, a 18. század vége óta mindinkább háttérbe szorul, az első kettő beleolvad a nagyközönség fogalmába és lényegesebb szerepet a művészi életben még így sem játszik. Az akadémia mint kritikai fórum úgyszólván teljesen megszűnt, mint iskola tekintélyében lényegesen csorbult.

A tájékozatlanság és bizonytalanság a művészeti élet terén világjelenség. De Magyarországon a háború vége óta még fokozottabb mértékben találunk olyan zavarosságot, mely végül is szürke tespedésbe kell hogy fúljon. E jelenségek általános mélyebb okai, mondottuk, nemzetköziek. De vannak bizonyos súlyosbító, különösen a magyar viszonyokra vonatkozó körülmények, melyekre rá szeretnék mutatni.

Művészeink nem csoportosulnak belső, művészi orientációjuk szerint. Nincsen csoportonként közös programjuk. Az éltető eszmeharc hiányzik.

A közönség szervezetlen és tájékozatlan, nagy részben szeszélyes és amellett visszatartó úgy elismerésben, mint tagadásban.

A kritika általában határozott szempontok nélkül dolgozik. Az elismerés hangja jut ki mindenkinek, ritkán exponálja magát valaki eszmék mellett vagy ellen.

Műkereskedelmünk súlytalan, kiállítási üzemünk általában csak ötletszerűen vagy presztízs-szempontok által vezérelten dolgozik.

Hatóságaink minden koncepció nélkül diplomatizálnak, személyi szempontok vezetik őket.

A kölcsönhatás eredménye az a zavaros és bizonytalan kép, melyet nyerünk, ha a művészi életünk jelenségein végigpillantunk.

1. Nagybánya volt az egyetlen magyar iskola, az egyetlen országos jelentőségű stílusalkotó központ. Eszmei, pedagógiai, szervezkedési és gazdasági testületet alkotott. Igazi szellemi közösségben tartotta a művészifjúság színe-javát és onnan indult ki később a magyar expresszionizmus első hulláma is. Ma művészetünknek nincsenek ilyen központjai. A meglévő gócpontokban a szálak inkább összekuszálódnak, semmint rendeződnek. Három nagy és sok kisebb művészcsoport létezik. Az első nagy csoport a konzervatív akadémikusoké és dilettánsoké. Egyetlen életmegnyilvánulása a műcsarnoki kiállítás, melyet sajtó és műértő közönség évek óta elejt s mely kizárólag régi tekintélyekből él. A második, szervezeti súlyban jóval jelentősebb csoport, a Szinyei-Társaság. Az egyetlen, mely elismerésre méltó aktivitást fejt ki, mely igyekszik nem csak gazdasági, de szellemi központ is lenni. Eredendő hibája, hogy művésztestülete éppen oly heterogén, mint minden más társaságé, hogy kifejezett művész programja nincs, úgy, hogy a gyakorlatban ismét csak a személyi szempontok határozzák meg politikáját. A harmadik nagy és tekintélyben egyre növekvő csoport a Kut. Szervezetében a Szinyei-Társaság hézagos mása, és - legalább is egyelőre még - sokkal kevésbé agilis és sokoldalú ennél. Határozott művész programja szintén nincs, mert a fiatalok protekciója önmagában még nem program akkor, amikor a fiatalok legtöbbje sem tudja, sem tudhatja még, mit akar és mit akarjon. Egyébként Szinyeiék is programszerűleg pártolják a fiatalokat. A kisebb társaságok pedig - akár a régi, tekintélyeseket nézzük: a Céhbelieket, a Kévét - akár az újabb Benczúr-Társaságot, Kupetzkyéket, a Spirituálisok stb. - mindenütt ugyanaz a különneműség uralkodik, programjuk vagy csökevényes, vagy szervetlen.

És ami a legfontosabb: az eszmék harcának az egyes nemzedékek, az egyes táborok között nyomát sem látjuk. Az egyes művészi-lelki problémáikat magányosan intézik el, termékenyítő közdelem nélkül. A művészkávéház kitűnő intézménye is megszűnt, de keletje legföljebb művésztőzsdének volna, ha ezt a gazdasági pangás eleve nem tenné feleslegessé. Igen: az anyagiakért folytatott küzdelem túlontúl igénybe veszi művészeink energiáit és figyelmét, így szervezkedésük is elsősorban anyagi érdekű. Mentségükre szól: a nyomorúság közöttük kétségtelenül nagy. De a történelem művészek még sokkal nagyobb nyomorúságáról ad számot. A gazdasági fellendülés önmagában még nem jelent semmit. A gründerévek aranyesejéből a ma arannyal felmért remekek alkotóinak nem jutott semmi. Ellenben egy intenzív művészi-szellemi élet bűvkörébe vonhatna áldozatkész műpártolókat, amint az a múltban is történt.

2. De a közönség ma nem áldozatkész. Igaz. Nagyon kevesen lelkesednek a művészetért, a legtöbben csak érdeklődnek. Ám áldozatokra csak a lelkesedés késztet. A legfőbb baj, hogy a művészet megszűnt közügy lenni, Egy-egy nagystílűbb kiállítás (nagystílűen jó vagy nagystílűen rossz), egy-egy új tehetség felbukkanása, harmadrendű napi aktualitássá süllyedt. Bizonyos szűk köröket felületesen érint, de a lelkek mélyére nem hat. Ami a szélesebb néprétegeknek például a futball, azzá nem tud válni az entellektüelek szűk köre számára sem a művészet. A futball a nép közügye, benne él a százezrek lelkében. Ám nincsenek ezreink, de még százaink sem, akiknek lelkében a művészet élne: mint közügy, akiknek vasárnapja a kiállítás volna, hőse a festő, a szobrász, idegeinek pihentetése a művészet. A közönség szervezetlen és - tájékozatlan. És nem áhítozik úgy tájékozódás után, mint például a német közönség. Ítélete bizonytalan, ha gyűjt, rendszerint esetlegességeknek szolgáltatja ki magát, céltudatos szempontok ritkán vezérlik. Nincs pártállása. Merészen egy mozgalom mellé állni nincs elég rugalmassága, merészen tagadni restell. Általában csak a művészetileg kevésbé művelt, az autszeider elég bátor ahhoz, hogy kézlegyintéssel intézzen el egész mozgalmakat.

3. Persze: sajtó nem áll oly mértékben a közönség tájékozása, vezetése szolgálatában, mint ahogy kötelessége volna. A szaksajtóról ezúttal nem szólok, ez speciális probléma. A álunk oly fontos szerepet vivő napisajtó nem teszi meg e téren kötelességét. Az élet-halál-konkurrencia, mely a magyar újságírást a mindenáron való szenzációhajhászás és a látszatteljesítmények szolgálatába kényszeríti, csak itt-ott veszi ki a pikantériáját egy-egy művészi problémának. A művészeti kritika langyosan jóindulatú, nem bátor és nem határozott. Senki sem akarja a következő nemzedék előtt blamálni magát, nem akar az lenni, akit majdan emlegetnek, mint aki nagyképűen félreismerte azt a bizonyos izmust, melynek azóta a múzeumokban külön termet szentelnek. És fordítva: nem merik magukat exponálni egy "izmus" vagy "ista" mellett sem, nehogy a szezononként változó divat meghazudtolja lelkesedésüket. És itt nem is annyira az egyes kritikusok mint egyének hibájáról van szó, mint inkább a rendszer hibájáról, melyet a szerkesztőn keresztül gyakran a kiadó diktál.

4. Fejlett műkereskedelmünk sincs, de nem is volt. Céltudatosan, okosan szervezve csak a giccskereskedelem dolgozik: a furulyaszó mellett legelésző ökrök, az aranyhalas pipacs-csendéletek, a hegedülő cigánypurdék festészetének megvan a jólszervezett, pontosan mozgó, határozott szabványok szerint működő piaca. Egyébként műkereskedőinknek nincs koncepciójuk, inkább csak véletlenszerűen kapnak fel itt-ott egy-egy művészt, teljesen alávetik magukat a közönségük szeszélyének, ahelyett hogy értő közönséget igyekeznének maguknak nevelni.

Történtek e téren bizonyos sokatígérő kísérletek. De a tőke meghökkent a kezdet nehézségeitől, éppen, amikor a legbiztatóbb kilátások nyíltak. A kiállítások és a műkereskedelem ügyét ma biztos szempontok nem irányítják. A nem nagyon magasröptű hatalmi vagy anyagi szempontok döntenek. Itt tehát nem az elvek között folyik a harc: úgy értem, az üzleti elvek között; mert hát a kiállítások és a kereskedelem ügye mindenképpen üzlet. De nálunk ma különösen koncepciótlan üzlet. És ez művésznek, közönségnek egyaránt kárára van.

5. A hatóságok a magyar művészi életben jelenleg alárendelt szerepet játszanak. De belátható időn belül talán mégis nagyobb mértékben indulnak meg a művészi közmunkák és akkor üléstermek falai, lépcsőházak fülkéi, terek és parkok újra benépesednek művészek kezemunkájával. A hatóságok mai tevékenysége a főiskolák adminisztrációjában, a külföldi kiállítások pártolásában, újabban szerény ösztöndíjak adományozásában merül ki. Hogy itt bármely művészi-elvi szempontok, akármily szerény koncepció vezetné a hatóságokat, azt nem látni. Ami itt-ott kitudódik, az a személyi harcok befolyására enged következtetni. Hisz a befolyást gyakorló személyek néha igen jóértelemben működnek, de mivel sem járulnak hozzá egy egészségesebb atmoszféra kialakulásához, mert általános értékű művészi eredményeket csak átfogó elvi programmal lehet megvalósítani.

*

Mi a teendő? Nem hatóságokhoz szólok, sem a műkereskedőkhöz, sem a sajtóhoz. Hanem elsősorban a művészekhez. A kezdeményezésnek az ő körükből kell kiindulnia. Nekik kell kivezetniök bennünket a kölcsönhatások labirintusából. Nekik kell háttérbe szorítaniok gazdasági érdeklődésüket és kell összefogniok egy eszmeibb küzdelem érdekében. Bízhatnak benne, hogy ennek az új tájékozódásnak gazdasági hatása sem maradhatna el. De így, ha értékes erőiket a materiális hajszára pazarolják, szikkadttá teszik a talajt, mely a művészi eszmék harcának viharos és termékeny esővel teli atmoszférája után áhítozik.