Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Ignotus Pál: Keér Dezső: 30 vers

Keér Dezső a becsületességével kap meg, a mondanivalónak azzal az őszinteségével s a megcsinálásnak azzal a szolidságával, amelyhez ragaszkodni már tehetség. S ő ragaszkodik hozzá; a kelleténél is jobban, dogmatikusabban ragaszkodik elsősorban ahhoz, hogy amit verseiben elmond, azt ne csak mint költő, hanem mint magánember, mint magyar-zsidó intellektuális fiatalember is vállalhassa. Bizonyára vállalja is, - ami azonban nem mindig ugyanolyan hasznos tulajdonság, mint amilyen szimpatikus. "Ne olvassátok ezt a verset - Gyűlölöm, mert olyan igaz - Megbűnhődsz, ki olvasni mered - Mert benne van a sorsod, lelked" - kezdi egyik igen jellemző költeményét. S csakugyan, megható az a vívódásos fájdalom, amely a sorokból kisugárzik, a nyavalyák tudatosodásának és önkínzó kimondásának dupla fájdalma. De ez a szókimondás még nagyon is nyersen, demonstratívan, hitvallóan, patetikusan és felsorolóan az. Szétrongyolja azt a ruhát is, amely levetkőztetőbb, mint maga a meztelenség, megfojtja azt a hazugságot is, amelyet - gondoljunk a Vojtina tanácsára - még nehezebb "rajtakapni", mint magát a valóságot. Ez a fiatal költő még nem találta meg a maga személyes, adaequat stílusát, amelynek belülről fakadó s magától értetődő volta megadhatná neki a biztonságos érzést, hogy minden igazán végigélt elképzelése és minden jól eltalált jelzője "olyan igaz". Az a lírikusi önboncoló hevesség azonban, amellyel mindig mer és tud legfájdalmasabb problémáihoz nyúlni, a legbiztosabb garancia arra, hogy ezt a stílust előbb-utóbb meg fogja találni.

Hangja még kiforratlan, kapkodó; a különböző irodalmi hatások túlságosan nyersen ütköznek ki rajta. De a dadogásból nem csinál, mint kortársaink nagy része, virtust; inkább a látszólag pretenciózusabb, a valóságban szerényebb és szemérmesebb eljárást választja: túlságos simasággal, brillírozgatással leplezi zavarát, mint a félszeg ember a feszengését. Amit könnyen meg is tehet, mert ügyes verselő, erős ritmusérzékkel és nagy rím-invencióval. Igazi formája, úgy látszik, a kötött vers.

Érthető - s nem volna vérbeli versíró, ha ez néha meg nem esnék vele -, hogy verselési készsége megrészegíti, elragadja s gyakran választ képet és kifejezést egy-egy szóvég kedvéért. Ami rendben van, ha észre nem vehetően vagy pedig éppen: szántszándékkal észrevehetően, játékosan, mintegy stilizáltan és műhely-ironikusan csinálják; Keér verseiben azonban gyakran kiabálja túl a rím a szó jelentését olyankor is, amikor a költő érezhető intenciójánál s a vers természeténél fogva azt kellene csak kihallanunk a verssorból, hogy mondanivalója "olyan igaz".

S a becsületes póztalanságon és a mesterségbeli készségen túl, megvan ezekben a versekben az a lendület is, amelyen azonnal érezni, hogy írójuk mondanivalói igaziak, patakzóak, kifejezésbe kívánkozóak. Olyan darab, amely kész, kiforrott költői egyéniséget reprezentálna, egy sincs közöttük; olyan, amelyet kár lett volna megírnia, még kevésbé.