Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Idestova két teljes évtizede, hogy feltűnt, a Nyugat első évében. Húsz éves sem volt akkor. Azokban az években a líra áradt forró hullámokban az országon keresztül: a dolgok pórusaiból - minden dologból - líra patakzott. Peterdi István akkoriban írta meg néhány legszebb versét. Idestova két évtizede. Ma nagyritkán, évente ha csurran-csöppen egy vers a tollából. Az egész verstermése mindmáig alig tenne ki egy nagyon vékony kötetet. Írni még nem írt róla senki.
De van egy nemzedék, amely, ha ifjúsága legfelejthetetlenebb versemlékei után kutat, ott-találja köztük Peterdi néhány versét: az "Az ne legyen áldott", a "Vasúton" és a "Húszéves lány halálára" címűeket. Peterdi maga sem tudott eddig erről. Vannak ilyen nem-emlegetett poéták, akik nem is sejtik, hogy ismeretlen zugokban az ő verseik körül melegszenek emberek.
Ha az ember végigolvassa Peterdi kisterjedelmű oeuvre-jét, csakhamar megérti, honnan ez a szűkszavúság. Ez a költő örök közelmet vívott az érzések szédületei ellen, az élet ellen, amely folytonosan újra meg újra fel-felbuzdult benne, a könnyelmű és hazug szavak ellen: az élet és a költészet ellen. Ellenségei: az illúzió, a szerelem, a nő: minden, ami életet küld s ami "nagynak és komolynak és becsületesnek lenni sem enged". Mert gyengeség és alacsonyság illúziónak adni át magunkat: egy férfi sosem felejti el az igazi lényeget, a sors és a maga sivár ürességét.
Ady akkoriban már - a gyermeki és isteni mindenhatóság nevében - felszakította az ösztönök és a képzelet zsilipjeit. Sosemhallott vágyak, megsejtések, elképzelések káprázatos zápora zuhogott mindenfelől. A valóság megengedi-e, törvény nem tiltja-e azoknak a vágyaknak az elérését? Alapos utánanézés nem cáfolná-e meg az átsuhanó sejtelmeinket? Mindegy: ha jelentkeztek bennünk, elég ok rá, hogy komolyan vegyük őket. S ha Ady a mindent-kiélő Szabadság nevében mondott le az érzései ellenőrzéséről, egy másik csoport a Szépség kedvéért keresett új - ha nem is igazolható - összefüggéseket.
Peterdi István és - akkoriban legjobb barátja - Füst Milán egész lénye: szembeszegülés mindkét áramlattal. Ők nem akarnak mindent kiélni, csak azt, ami egy férfihoz méltó, amit a gondolat nem talál nevetségesnek. És kissé lenézik, léhának érzik a szépség keresését is: az igaz ember csak az igazságot, a lényeges igazságot keresheti. Ady imádta, ők kerülték az életet. A gáttalan szubjektivitás ez éveiben oly különös magányban állnak ott: tarkaruhás, fürge költők között mint két komoly és merev bálvány. A magukat szabadon eresztő költők közt a gátlás két lírikusa. Füst Milán szemében a végtelen világok perspektívája törpíti torzzá a fájdalmait, Peterdi az igazi valóság sivár arcát látva átallja, hogy felüljön a felszín csalóka szépségének.
Egy majdnem két évtizedes oeuvre előtt állunk, de csak a tetszésünktől függ, hol kezdjük az átnézését. Mert ebben a költészetben nincs szerepe az időnek. Mert ez a költészet kezdettől fogva a lényegre függeszti a szemét, a lényegben pedig nincsen változás. Itt mindig ugyanazt látjuk: folytonos jelenlétét egy nyomott közérzetnek és állandó védekezést az élet csábításai ellen. Mert a szép és színes felszín hazug; az igazság az, hogy jelentéktelen férgek vagyunk. Peterdi megmondja egy embernek, "kinek üres lelke az enyémhez hasonló", hogy hiába bölcs a szád, van tűz a szemedben,
... a mit mondasz
Kong mégis, mint' faálcád volna és gödör
A két szemed helyén és a lelkedben fekete sötétség
És mintha ürben állanál és bambán merednél belé
S a mozdulatod ocsmány: hogy kegyetlen halált érdemelsz.
(1909-ből)
Az élet legerősebb csábítása a nő. Olykor Peterdi sem tud ellenállni; de annyira sosem vakul el, hogy legalább a vakságát ne látná. Nincs az a mámor, amely el tudná felejtetni vele a valóság menthetetlenül sivár alacsonyságát. Talán részben a költő és az orvos küzdelme ez Peterdiben. Írtak-e már különösebb szerelmesverset?:
Mi vagy, mi vagy, ki úgy jársz a gondok között, mint én
Messze, s életszükségleteid elégíted és tudatod
Nem mutat többnek igaz órádban, mint magamat magamnak,
S úgy sírsz talán, mert elhibázott életed és irígyelsz mást -
Mi vagy, hogy így feléd suhintom mentő horgonyom
Hogy megálljak? S hogy káprázatom százszor felcsillog újra,
Hihetlek szilárdnak s nem nevetek fel
S a rút komédiának örökre véget nem vetek?
(Sorok, 1911-ből)
Ha szerelmes is, a legmélyén mindig tudja: "Te is olyan vagy, mint a nők, kik életemhez közel állnak, Esznek, isznak, csevegnek és járnak."
De hasztalan a küzdelem, hasztalan fölényesen mosolyogni a kedves lány gáncsoló szavait hallgatva, hogy: "A szoba kicsiny s az idő örök" (egyike Peterdi legtökéletesebb szavainak: mint egy márványba vésett latin idézet), az élet győz, az ember megfeledkezik s a lélek "újra készületlen". Örök panasza ez Peterdinek, mikor kijózanodva ráeszmél, hogy megint megaláztatott: 1909-ben mondja el először és - tizenhét év alatt semmi változás - 1926-ban újra elpanaszolja. 1909-ben csodálkozik el először, hogy "Meddig szerelem?" és hogy megint nem mosolyog azon, hogy
"állunk, állunk, a míg úgy érzem, hogy repülünk,
S hogy a gondolhatatlanul nagy és keringő világról s életeiről s üzleteiről
mit sem akarok tudni?"
és hogy jön el a "nyugodt és az isteni élet". De nem a blazírtság könnyű frivol nevetésével leplezi le az illúziókat, hanem csendes komor pátoszával valakinek, akit egy zord muszáj kényszerít a valóság állandó látásra. Mert nem a csodahívés káprázatai közt, a bajban van ő gazán otthon:
Lám, tegnap még, ha asszony járt az utcán,
Hogy mondtad: mintha finom keretében
Egy örök mozdulattal állna és mosolyogna.
S már újra tudja, hogy a nő nem "harcszakító szép szerszáma a csudás természetnek":
Ugy-e hogy sírva látod: nincsen mit várni honnan?
Hogy őrjítő közöny ellened esküdött?
Hogy akkor vagy igaz, ha szádban ezer baj van
És máskor ostoba, igaztalan és léha -
(A bajban, 1909-ből)
A Nyugatban a minap volt olvasható Peterdi "Panasz" című verse - a költőt meglepte, mikor e versnek az elébb idézett régi költeményeivel való hasonlóságára figyelmeztettünk. Ő már nem emlékezett a két régi versre. A "Panasz" testamentumain egyszerű és teli sorokkal kezdi mondani a régi bajt:
Ó nem a te szemed csak, amelynek nagy mély lélegzettel
Szívom szivemre isteni, állati fényét, Ó nem egy
Szempár, mely mondja könyörtelenül: A te nyugalmad még nem érkezett el.
Az "önként megdermedni menő" lélek egyetlen átka ez: hogy ilyen szemekkel találkozik néha, amelyek szörnyűbbek az élettől megfosztó fegyvereknél: mert életet küldenek. A lelke középpontjából beszélő költőnél nem meglepő az ilyen ismétlődés: középpontja csak egy van az embernek.
És lénye legmélyén mégis érzi az illúzió áldásos erejét. És kissé gőgös, kissé irigy megértéssel áll meg egyik legmegakadástalanabbul búgó versében a halott húszéves lény előtt, akinek életét megszépítette az önámító fantázia:
Olyan kicsiny volt s olyan közönséges s mégis boldog.
Mert sírt ha arra gondolt: élni; s lelkét megszentelték a könnyek.
És minden képzelt kínját gyógyította az elképzelt kereszt, mit elképzelve hordott
És mind büszkébben emelődött feje s arca sugárzóbb lett s járása könnyebb.
Talán voltak idők - érzi egy német renaissance-kép előtt -, mikor részegítő bőségben lehetett élni: de ma nincs illúzió, ma még összegyűjteni sem lehet magunkat s fájdalmainkat "egy markolással formába roppantanunk".
Ó bús irigység a meghasonlottan töprengő emberben, aki felismeri a maga kárhozott voltát, irigység, amely végül meleg és szomorú áldássá válik, alázatos főhajtássá a gondolattalan, természetes lét előtt. Sehol oly átérzetten, oly érett és tiszta melankóliával és olyan zsoltáros, fájó búgással nem fogalmazta meg Peterdi az élete bánatát, mint a "Ne legyen áldott" című versében. Még szinte gyerekfővel írta:
Az legyen áldott, ki úgy élt, mint virág a réten,
Örült ha érte nap és éledt az esőn.
Az legyen áldott, aki csak
vette és élte és nem magyarázta a világot.
De jaj ki sírt mert volt s szeretett csak, mert szeretnie kellett.
Ki tudta, hogy mi néki kardcsapása, fiában palloscsattanássá nő meg.
És megragadta mégis derekát és ajakára nyomta ajakát a nőnek.
Az ne legyen áldott.
És jóval később, egy orosz fogolytáborban, mikor már minden lényegtelen fölösleget lefaragott magáról, mikor már csak igaz maga szobrává lett - "márvány, szobrász kezén" -, a kész szobor visszasírja egy percben vékony tagjaira a lehasított anyagot, ami valaha együttélt vele s ő volt.
S az illúzió-üldöző és lényeget kereső ember a szavaiban is meg fogja vetni a fölös és hazug pompát. Peterdi tudja, hogy a legegyszerűbb szó, ha igaz ember mondja, magába foglalhat mindent. Az artisztikus szépség legmohóbb vadászata idején ő lemond a szépségről. Mily mélyen jellemző rá, amit - szintén egész fiatalon - "Vasúton" című költeményében mond:
Mért vetsz meg, mondd, hiszen ha két szám ejlik,
Bizonyos mélységből jön, melyet nagyon sokáig furtak;
- - -
És művelt dolgokon keresztül jő fel
S úgy tette ízessé mindenféle érték
Mint a hegyi vizet, mely a föld finom anyagait oldta
Az úton, amelyet megtett?
- - -
- - ... és megtisztellek,
ha bizalmasan mondom: szép a vidék
Mert sokkal is ezt mondanám, s nem is lehet
Mást mondani, mélyebbet, igazabbat.
És tizennégy évvel későbbről idézhetnénk megint hasonlót:
Százfélekép ha mondom: asszony: egy.
Ha mondom: kín, bűn, szegénység, nyomor -
Egy mélyre megy.
Ha mondom: feleség - úgy belerendül
A valamikor fiatal szív, amely táncolt a szerelemtül
Mintha azt mondom: munka.
Szó, egy, - elég.
Igen, szó, egy, elég: de az a szó legyen megtalált teli szó. Végzetes szó. Súlyát növesszék meg a látatlanul körülötte ülő ki-nem-mondott szavak. Az ember érezze, hogy itt nem állhat más szó. Peterdinek stílus-ideálja is a márvány, mely szoborrá faragtatása közben "tömbjéből többé válik, míg egyre kevesebb." Mikor legfőbb cél a nyelv minél finomabb ápoltsága volt s mikor a nyelv szépségén szokatlan színfoltokat és iparművészies esztergályozottságot értettek, nem sok megértőre találhatott Peterdi stílus-ideálja: a csak szükségszerű szavakat tűrő, komoran cicomátlan stílus. Ez az ideál az anti-impresszionizmus volt maga: a suhanó tarkaság helyett a megmaradó, egyetlen lényeg megragadása. Mert "a szoba kicsiny s az idő örök."
Néha kissé a kopárságig és a bágyadtságig túlozta is Peterdi a festőiség megtagadását, - nemcsak a kábító jelzőktől terhes impresszionista költőkhöz, hanem a szintén sokkal érzékibb Füst Milánhoz viszonyítva is. Úgy érzem, valami római - vagy biblikus - van az ő stílus-ideáljában: klasszikus epigrammák tömör és sztoikus méltóságára törekszik. Ha, ritkán, meglepő ravasz és biztos ösztönnel egy-egy latinos nyelv-szerkezetet alkalmaz (mint: "s járásra könnyebb"), az kitűnően simul Peterdi stílusához. Az oly régies nyelv-alak is, mint "életszükségletid elégíted", a maga kissé játékos-ízű stilizáltságával sikerülten hárítja el a tragikus szavaktól a próza veszedelmét. Az ilyen sorokban érzem leginkább Peterdi ízét: "S a mozdulatod ocsmány: hogy kegyetlen halált érdemelsz": e sor hóhéri rideg kegyetlenségében és hangzásának - egy szigorú gép irgalmatlan, bár ütemes lüktetésével ható - kegyetlen elnyújtottságában. És az olyan sorokban, melyekben zord keménységét teltebbé, melegebbé lágyítja a fájdalom és felhullámzó anapesztusok lendülnek a jambuszok egyenes verésébe: "Aki húsz éves, az hunyja be szemét, Mikor úgy érzi, valamit tennie kell... Az, amit várunk, Csirázik és nő. Egykor eltelíti A lelket és egy napon él és szilárd a világ. Addig csak járjon és keljen és fájjon." A szabadvershez is, amelyet - Füst Milánnal együtt - Peterdi használ először teljes bátorsággal a magyar lírában, nyilván a fölösleges vagy nem-indokolható cicoma kerülése, a fenséges meztelen igazság keresése vezethette el.
Peterdi Istvánt nagyon meglepte, mikor megtudta, hogy - valaki, akit eddig sosem látott - írni akarok róla: Hogyan - kérdezte, rezignációjából felcsodálkozva -, hát van, aki észrevette őt? Az első visszhang, húsz év óta... Igaz, máig alig van egy kötetre való verse, - persze egy hosszú, sokéves fogság volt közben, élmények nélkül, - de még fog írni, érzi, néhány verset: a "bús férfi panaszai"-t, nem, nem, az érett férfi életét fogja megírni... Igen, őszintén szólva, néha azért kissé csodálkozott titokban, hogy nem vette észre senki: az ember mindig igazat írt, csak akkor mikor már nagyon kellett, mert szinte már a testét is megtöltötte az érzés és mikor egy-egy érzésében az egész élet szimbólumát látta...
Tehát még várhatunk néhány Peterdi-verset, - aligha sokat és aligha igen eltérőt az eddigiektől. A költő nem hallgat, csak hallgatag. De ez a nagy szótlanság szükségszerű. Nem a fogság eseménytelensége idézte elő: lám, Peterdi rokona, Füst Milán is néma. De bugyoghatnak-e abból a dalok, akinek a mozdulatlanság a célja, aki zord kritikával küzd magában az illúziók ellen, az élet repkedése ellen? A gátlás költői, a tárgyilagosság sztoikus költői, akik sorra ölték az érzéseiket, mert az élet ugratásait látták bennök és akik a megkegyelmezett érzéseket is csak módjával engedték szóhoz jutni, csak azokat, amelyek egy egész exisztencia, az egész sors jelképei voltak (mert a lényegtelen ellen úgy küzdöttek, mint valami szemét ellen), nem lehettek termékeny és beszédes költők. Mindegy! "Tán azt hiszed, hogy sok kicsi sokra megy? Pedig a soknál mennyire több az egy!"