Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Vadász Tibor: Éveim

Vadász Tibor: Éveim
XVI.

Hatéves koromban kaptam anyámtól az első pofont - szeretetből. Rokon, nagy, csontos leány érkezett a házhoz, csak két hétig tartózkodott nálunk, míg helyet kapott a tüdőbetegek szanatóriumában.

Anyám, apám szigorúan kioktattak, hogy ne lábatlankodjak sohasem abban a szobában, melyet a vendégnek kijelöltek. A parancsot azonban nem tudtam betartani. Erzsi mindjárt megtetszett nekem. Már nagybetegen került hozzánk, lappangó lázakkal. Bátortalan, félénk, csúnya lány volt, de a tekintete mindig tüzelt: tudta, hogy súlyosan beteg és mindenáron élni akart. A szeme néha szinte meglobbant az élet melegében, a szárazra kifogott halak néznek olyan fennakadt tekintettel, mint ahogy Erzsi figyelt engem a sarkokból... Többnyire félrehúzódott, egyedül üldögélt, magába mélyedt szemmel, mintha láthatatlan ellenfelekkel viaskodna... Már az első napokban megközelítettem... Anyám rögtön kihívott a szobából... Erélyesen karomon fogott és kivonszolt a verandára:

- Hát nem megmondtam neked... - És elcsattant az első pofon. Mély szégyen borult rám, mintha bíborba mártottak volna...

Pár napig csak távolról figyeltem Erzsit. A kertben mindig a hátsó sarkot foglalta el. Sokat olvasott. Reggelenként hosszasan fésülködött, az arcát percekig nézdelte, mintha sohase akarná elfelejteni...

Mindenkinek a véleményében osztozni igyekezett. Ha nevettek, sietett mosolyogni... Egész remegő elfogódottsága, búcsúzkodás volt az emberektől és a tárgyaktól... Folyton keresgélt, különösen sokat motozott egy levelesdobozban, melyben apró tükröket, régi leveleket, ezüstpénzeket és kis parfümös fiolákat tartogatott... A gyerekeket pedig becézte, cukorral tömte és simogatta... Jól láttam, hogy engem is szeret, csak hozzám sohase közeledett... Én azonban megkörnyékeztem a kertben és egy óvatlan pillanatban szinte durcásan törleszkedtem hozzá... Magához rántott, homlokom, hajam elborította csókjaival, úgy a kebléhez szorított, hogy alig szusszantam, hirtelen zokogó sírásban tört ki, azután ellökött magától és a kert végébe futott.

Erzsi poharát, asztalkendőjét és evőeszközeit egy fluszpapírral bélelt fiókban tartogatták. Apám a nyakát válla közé húzta és szétvetette karjait:

- Így kell... így kell... - mondogatta, mintha valakivel vitatkozna magában. De győzött benne az orvos. Anyám azonban azt mondta:

- Ugyan kérlek, csak nincsen lelkiismeretfurdalásod... Erzsi okos lány, tudja, hogy meg van támadva a tüdeje... De amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is múlhat... - Erzsi pedig, valahányszor evőeszközeit és poharát az asztalra helyezték, összerezzent, mintha tűvel szurkálnák, mint az elfogott pillét a kegyetlenkedő gyerekek...

Az a drága, jó öreg nénike azonban, aki az udvar végében lakott, nem félt Erzsitől. Erzsi állandóan nála tanyázott és itt lopva gyakran találkoztunk... Tudja lelkem - mondta a néni, mindig tisztafőkötős, mosolygós fejjel - tizenöt évig ápoltam az uramat, Isten nyugosztalja... Az ételt is odavittem a szájához, még csak nem is köhintettem soha életemben... Az emberek mindig túlozzák a bajt.

Milyen szomorú, milyen szomorú - ismételgette szavajárását - hetvenötéves korában halt meg az az áldott, jó ember... Az volt a karosszéke...

Jól emlékeztem a tüdőbajos öreg úrra - hatalmas karosszéke érintetlenül állt a szoba sarkában - éveken keresztül naphosszat üldögélt benne, az ülés szálasra foszlott, mint az öreg úr fején az a pár szál haj, melyet a felesége reggelenként átfésült tar koponyáján; a támlák ráncos szövete és a kiálló rugók együtt öregedtek a csont és bőr öreg úrral... Képe szinte ott lebegett karosszéke felett, melyet a nénike, tipegő felesége kegyelettel őrzött, vigyázott is rá, bútorokkal vette körül, hogy csak nehezen tudják megközelíteni... Ez a csupa szív öreg néni istápolta Erzsit, ott töltötte a délelőttjét és a délutánját, ott tízóraizott és uzsonnázott és sokszor én is belopództam hozzájuk... A néni gyakran beszélt a fiairól.

Milyen szomorú, milyen szomorú, az egyik Berlinben él, a másik New-Yorkban... milyen szomorú, milyen szomorú... - Ő volt az anya, a csendes vágy... Egyszer azt mondta:

- Olyan messze kerülnek egymástól az emberek, a pajtások, a rokonok... - A rokonai Felsőmagyarországon éltek.

- Csak akkor találkozunk, ha meghal valaki... Az uram temetésére ideértek a fiúk... Itt voltak Pesten! Az egyik tíz év után!... Sírtam és nevettem, meg nevettem és sírtam - és könnyesen csillant meg a szeme.

- Milyen szomorú, milyen szomorú... - a szavak hintáin, mintha ringatna, rejtegetne valami nagy, puha, élő kincset, melynek én csak a dobbanásait hallom: "Milyen szomorú, milyen szomorú..."

- Ha meghalok, legalább találkoznak a fiúk...

Drága öreganyó, aki mint útszéli kalász, egyedül álltál és nem tudtad, hogy érett, telisteli szívedből a szeretet magját merre ejtsed, merre felejtsed... ott ültünk a kertben lábadnál, én és Erzsi, jó, melengetőn sütött a nap, az épületből muzsikahangok bomlottak és előttünk egy fa tetején a csupasz ágak, szárazak és bütykösek, mint a te karod, madárfészket lebegtettek: verébfiókák csipogtak benne.