Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Vadász Tibor: Éveim

Vadász Tibor: Éveim
XV.

Utazunk! Én és apám! A lelkesedés mámora fogott el, hogy felülünk a vonatra, mely házunk előtt, a messze hegyek alatt füttyentgetett.

Ceglédre utaztunk, apám régi pácienséhez. Már félórával az indulás előtt helyet foglaltunk a vonaton. Hordár! Hordár! - a mozgalmasság, a füst szaga, a mozdonyok sustorgása, a pályaudvar zsibongása, az indulás, az út varázsa, melytől sohasem szabadultam, frissen bontotta szárnyát felettem... De apám is épp úgy örült, mint én. Az emberek benn ültek a fülkéikben, de mink, mint a mókusok, ugráltunk fel-le a vonatról, apám újságot vett meg csokoládét. Aztán megnéztük az étkezőkocsit és apám szóbaelegyedett a pincérekkel.

Alig robogtunk ki a pályaudvarról, azt mondta apám egy nagy, szürke épületre mutatva: "Köszönj a Walla-gyárnak." És én integettem a Walla-gyárnak.

- Hm!? A hirdetőoszlop már nincs itt... megöregedett, kikorhadt, kidöntötték... már nincs itt... valóban. - Ilyen csendes, végtelen beszélgetéseket, mint a mindenütt jelenlévő, tárgyakon, embereken susogó szél, mormolgatott az apám.

A mozdony csak úgy nyelte az utakat, a messze lankák, mezők és erdők képe bevillant és apám feje kibókolt az ablakon: egész bizonyos, hogy lélekben köszöntötték egymást. Az apám mindig ott állt a vonat ablakánál vagy kihajolt rajta... És fehér kendőt lobogtattunk... nyájakra, pásztorokra, emberekre.

Cegléd közelében már felszedelőzködtünk. Apám fel-alá járt a folyosón, láthatóan türelmetlenkedett, örült, hogy viszontlátja régi embereit.

*

A beteg családja az örömnek olyan kitörésével fogadott bennünket, engem úgy megforgattak, a levegőbe emeltek és kézről kézre kapkodtak, hogy az első pillanatokban nem jutottunk szóhoz.

A beteg, egy halványarcú fiatalember, egyre az apám kezét szorongatta: "Most itt maradnak nálunk... úgy örülünk, legalább nevetni is fogunk"... Az apám tiszta, televény, messze hangzó kacagása, mint a guruló aranyak, mindig az emberek kapkodó hahotájával hangzott el...

Az apám megvizsgálta és megnyugtatta a beteget.

Dédelgettek, megvendégeltek bennünket és csak az esti vonattal tudtunk elutazni.

*

Már öreg este lett, amikor a Keleti pályaudvar villamos megállójánál várakoztunk. Apám a kezében egy kis kézitáskát és karján egy plédet tartott. A villamos megállt, felléptem a kocsira, a kalauz csöngetett s apám épp hogy meg tudott fogódzni a felszálló rézrúdjában, ami az induló kocsival úgy elrántotta, hogy előrevágódott, de szerencsére a karján fekvő plédre zuhant... nagyot sikoltottam. Apám feltápászkodott és én görcsösen kapaszkodtam a karjába... Nem ütötte meg magát, ijedelmében nagyokat hápogva, dühös arccal majd felfalta a kalauzt, de elnyelte a haragját és csak annyit mondott: "Megtanítom én magát barátom! Lecsöngette a kocsit!" Elővette receptkönyvét és ceruzáját. A kalauz nem szólt, lehajtotta a fejét, ő pedig egy kitépett lapra ráfirkantotta a 224-es számot.

Aztán beültünk az üres villamosba. Igen - mormolta apám - meg kell büntetni a kalauzt, ilyenkor késő este mindig sietnek... Majd... megcsúsztam... ha azonban nem kapom el olyan ügyesen a rézrudat... És szinte haragos megilletődéssel gondolt arra, hogy milyen ostoba véletleneken múlik a szerencsétlenség és éreztem, hogy erősebben szorít magához... De elbánik majd azzal a kétszázhuszonnégyessel! Sajnos még egy másik kocsira is kell várakoznunk, pedig de jól esne már otthon betoppanni!...

Beálló kocsi! A remizbe megyünk! - kiáltja a kalauz. Remek, át sem kell szállnunk - mondja az apám - és a végállomásnál mindjárt bepanaszolhatom emberem.

A kocsi a kültelek felé már biztos iramban robog, a megállóknál gyors és energikus csengőváltás fut le a pótkocsiról a vezetőig. Végállomás - halljuk... de előbb apám elintézi a panaszát és már mormolta is a kalauz számát és a kezében szorongatta a cédulát... A leszállásnál még vigyázni akart, mert komisz a csúszós sár... a kétszázhuszonnégyes azonban nem gondolt a bizonytalan lépésekre, leugrott előtte és egy kendős asszonnyal hosszan ölelkezett, majd kéz a kézben indultak apám után, aki a karomnál fogva húzott maga után, mert folyton hátrabámészkodtam... Az ellenőri viskó előtt azonban lekanyarodtunk a járdára és lépteink mellett csak a receptlap széttépett darabkái maradtak az úton...

Valóban, jó ember volt az apám, minden csendes pillanatban.