Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Vadász Tibor: Éveim

Vadász Tibor: Éveim
VII.

A bácsim felépült és hozzánk költözött. Nem ismertem meg. Apám egy vadonatúj ruhát vásárolt a számára. Már új ruhában, borotváltan, tisztes külsővel járt és munkába állt: egy napilap szerkesztőségében dolgozott. Harmadnap, mikor a pappal találkozott a gangon, szép simára borotvált arca mélyen elpirult.

- Szívből örülök, hogy felgyógyult - szólt a pap és egyre csak a bácsi kezét rázta, ő azonban zavartan tekintett maga köré: - Elütött a villamos - mondta végül...

Igen, igen - felelte a pap.

Na, de mennem kell - indult nagybátyám.

Igen, igen - ismételte a másik és megszorították egymás kezét és szemük olyan meleg, tiszta fényben ragyogott, mint két nyáresti csillag.

De hónapok múlva a bácsi ismét a felhők előtt kezdett ámulni...

Nagybátyámnak, a magányos, szenvedélyes embernek a lelke fel-fellángolt, mint a hamu alól a parázs; a papomnak, az áldott embernek a lelke úgy égett oltárán, mint az örökmécses; az én gyermeklelkem pedig, mint a lepke röpködött az emberek körül; a részvét hímporával...