Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám · / · Komjáth Aladár: Három halál

Komjáth Aladár: Három halál
II.

Este kilenc óra felé a mentők hozták be. Vele jött a lánya is, aki a klinikán volt orvos. Mikor lecsatolták róla a szíjakat s kibugyolálták a bundákból (április volt), előtűnt öreges, megtört alakja. Az apáca segítségével nagy kínnal levetkőztették s lefektették. Jött az ügyeletes orvos, pár szót váltott a lánnyal, megvizsgálta az öreget, kiadta az utasításokat, aztán elment. A többi betegek, akiknek idegeit összerázta az előbbi haláleset, nyugtalanul nézegettek az ágy felé, ahonnan időnként kínos jajgatás s még kínosabb hörgő lélegzés hallatszott.

Az öreg úr nyugtalankodott s egyre a lányát hívta. "Magda, Magda" - hallatszott szinte percenként - "add ide ezt, add ide azt." A lány gyöngéden biztatgatta. "Maradj nyugton, édesapám, majd holnap megvizsgál a doktor, Meglátod, minden jó lesz" s megigazította a párnát. "Ne félj, holnap bent leszek a klinikán, sokszor bejövök, nem lesz semmi baj" - mondogatta bátorságot mutatva, de mikor elfordult, titokban könnyet törölt ki a szeméből. Tett, vett, szorgoskodott az édesapja körül, letörölte homlokáról a verejtéket, igazgatta a takaróját, azután nehéz szívvel elment s magára hagyta az öreget.

Az apáca keresztkötést rakott az öreg úrra, eloltotta a villanyt s homály borult a teremre, Az öreg egész éjjel nyugtalankodott. Néha kínosan köhögött, sóhajtozott s ha egyet-egyet mozdult, hangosan feljajdult a szúró fájdalmak miatt. Értelmetlen szavakat és mondatokat mormolt, de időnként egész érthetően mondta: "Jaj Istenem, jaj Istenem, segíts meg." Hajnal felé elszunnyadt s csak néha törték meg lázas kábulatát hangos és értelmetlen felkiáltások.

Másnap valóságos búcsújárás volt az ágyánál. Tekintve, hogy kollega hozzátartozójáról volt szó, maga az adjunktus is bejött, megvizsgálta s hangosan és fölényesen adta ki az utasításokat. Hexeton injekciókat, oxigéntömlőt s keresztkötéseket rendelt. Aztán könnyedén kilejtett a teremből teniszcipőben, vékonyan, elegánsan ellenszenvesen. Látszott rajta, hogy mit neki Hekuba, legfeljebb meghal az öreg. Később a második emeleti tanársegéd jött le. Nagy kínnal megint felcibálták az öreget, miközben akkorákat jajgatott, hogy kihallatszott a folyosóra. Kopogtatták, ütögették, hallgatták a szívhangokat. Mikor mindezzel készen voltak, a tanársegéd olyan hangon, melynek erősségével a meggyőződés hiányát akarta takargatni, azt mondta: "Meg fog gyógyulni. Holnapra már jobban lesz."

Az öregurat teljesen kimerítették ezek a hiábavaló vizsgálatok. Apatikusan feküdt a párnáin, csak néha nyögött s köhögött erőtlenül. Hozták az oxigéntömlőt. Nagynehezen a szájába erőltették a csapot. Szemmel láthatólag megkönnyebbedett.

A lánya gyakran bejött, szolgálatkészen forgolódott az apja körül. Szemben erősnek és vidámnak mutatta magát, de a szemei ki voltak sírva s titokban az ágy mellett is könnyezett. A fia úgy délután két óra felé érkezett meg. Gyorsan lehajolt, megcsókolta s azt kérdezte: "Hogy vagy édesapám?" Nem kapott választ. A két testvér egymásra nézett, aztán az apjukra. Ott állt mellette a két fiatal élet, frissen, épen, egészségesen, akiket ő szólított ide a földi vándorterekre, de már nem érdekelték őt. Közömbösen feküdt az ágyán. Tejjel kínálták, nem fogadta el. Majd az oxigéntömlőt akarták a szájába erőszakolni, elfordította a fejét. A fiú ideges lett. "Muszáj édesapám, értsd meg - mondta izgatottan - ettől jobban leszel." Ő azonban makacsul egyre csak azt suttogta: "Később, még van idő." A fiú elfordult. Nagyokat fújt és a homlokát törölgette, Aztán újra kezdte. "Hát mit innál? Pezsgőt? Hozhatok!" Az öreg azonban mindenre csak a fejét rázta. Ekkor a fiú tehetetlen kétségbeesésében s hogy az elfogulatlant adja, a haldokló előtt az élet dolgairól, családi eseményekről kezdett beszélni. "A Matild néni írt. Megvolt az esküvő. De azt is írja, hogy Lina tante meghalt! - mondta ostobán és meggondolatlanul. Erre a szóra olyan fájdalmas nyögés tört elő az öregből, hogy a fiú megdöbbenve hallgatott el. Újra a zsebkendőjéhez nyúlt s a két testvér tanácstalanul nézett egymásra.

Közben az öreg elszunnyadt. Ekkor lábujjhegyen kimentek a teremből azzal a megállapodással, hogy a fiú estefelé visszajön. Egy darabig aránylag csöndesen feküdt az ágyán, de úgy délután négy óra felé hörögni kezdett s a szemei lassan felfelé fordultak.

Hívták az orvost. Megkezdődött a küzdelem, amelyet az emberi tudománynak mindenképpen el kellett veszíteni a halállal szemben. Egyik injekció a másikat érte. Karjába, lábába vadul döfködték a tűket, hogy kínos volt nézni. Minden injekció után kissé magához tért és felélénkült. De csakhamar ismét rosszabbul lett s időnként elveszítette az eszméletét. Makacsul a fal felé fordult s azt bámulta. "Poros" - mondta időnként, megtört szemeivel a lánya felé fordulva. "Poros" - mondta újra ingerülten -, ha ez nem sietett megerősíteni ezt a megállapítást. A lány valami iszonyú kábulatban, erőtlenül és kétségbeesetten nézte, hogy a kollegája mint viaskodik a lehetetlennel. Néha sírt, néha pedig száraz és közömbös szemekkel bámult maga elé, minta mindebből semmi sem érdekelné.

Mikor a fia estefelé visszatért, az öreg már nagyon rosszul volt. Az orvosnak másutt volt dolga s így csak a lánya volt mellette. Eszméletlenül feküdt s nem ismerte meg a gyermekeit sem. Hosszan, kínosan sípolva lélegzett, de időnként már teljesen elcsöndesült. Ilyenkor a lény szinte ész nélkül kapta ki a szívhallgatót a köpenyéből s vad arccal leste az egyre gyengülő szívhangokat. "Még hallok valamit" - kiáltotta s rohant az injekciós tűért. A kezei annyira reszkettek, hogy egymásután törte bele az apjába a tűket. A fiú megdöbbenve nézte ezt a küzdelmet. Óriásikat sóhajtott s zsebkendőjével egyre a homlokáról csorgó verejtéket törölgette.

A lélegzés azonban egyre gyengült s a halálosan elváltozott fej szelíden ingott a párnán jobbra, balra. Egyszerre vészjósló csönd támadt. A lány megint az öreg mellén feküdt s leste, követte a szívhangokat. "Még van valami" - suttogta lázban égő arccal. "Gyorsan egy injekciót, egyenesen a szívbe" s kegyetlenül beledöfött egy hosszú tűt a végletekig lesoványodott mellbe. Utána megint fülelt. Semmi eredmény. "Gyere" - kiáltotta már zokogva az öccsének -, "alkalmazzunk mesterséges légzést" - s elkezdték vadul rángatni a halottat, aki emiatt groteszk módon vergődni látszott az ágyon. Egy utolsó hallgatózás, aztán a lány zokogni kezdett s leejtette a karjait. A fiú is elővette a zsebkendőjét és sírt, most először. A két testvér egymásra nézett a könnyein át s a lány csak ennyit mondott: "Most már apánk sincs."

Egy ideig némán zokogtak, csak a lány csuklott fel néha hangosan. A fiú fogott egy fehér kendőt, gyöngéden felkötötte az apja állát s lezárta a szemeit. Bejött az apáca is, magasra tette a párnán a halott fejét, de nem takarta le. "Égve hagyjam a villanyt, vagy eloltsam" - kérdezte a nővér menet közben. "Nekünk teljesen mindegy " - morogták a többiek apatikusan. "Akkor inkább égve hagyom" - mondta s eltávozott a két testvérrel.

A villany égett s a halott néma csöndben ott feküdt az ágyán. Egyik-másik beteg felkelt és megnézegette. Az arc és a halántékok teljesen be voltak esve s az életében inkább bunkós orr most hegyesen és mereven nyúlt előre. Valami szigorú, zord béke omlott el rajta s mintha vak tekintetét a lámpa felé szegezte volna. Belépett egy pap, pár pillanatig az ágy mellett tartózkodott, aztán kiment.

A betegek nem szóltak egy szót sem s akkor sem szóltak, mikor őt is beledöntötték a halottszállító targoncába, miközben vékony, merevedni kezdő, petyhüdt lábai megkalimpáltak a levegőben s elvitték ki a hullakamrába más csöndes, hideg és közömbös halottak közé.

A nővér bejött, kinyitotta az ablakot s a betegek szótlanul bámulták a csillagokat és hallgatták a szél susogását, amely ott bujdosott valahol a fák lombjai között.