Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: A nyomorultak

Victor Hugo Les Miserables-ének első filmfeldolgozása a háború előtti kinematográfiának egyik legnépszerűbb és legnagyobbszabású eredménye volt. Heteken, hónapokon keresztül játszották a világ valamennyi városában és sikeréhez legfeljebb csak a Quo vadis sikere volt fogható. A filmgyártásnak azóta megtett rohamos fejlődése azonban elavulttá tette A nyomorultak első filmváltozatát. Az elsőnek a sikere most arra buzdította a francia Pathé gyárat, hogy újra feldolgozza a regényt.

A régi és az új feldolgozás között lényeges eltérések vannak. A régi végigkíséri Jean Valjean történetét fegyházba jutásától kezdve haláláig. Úgy terjedelemben, mint beállításban igen nagy helyet foglalt el az első feldolgozásban a börtönélet, a fegyenc többször megismételt izgalmas szökései kísérletei és általában mindaz, ami a regény érzelmi romantikája mellett a régebbi moziízlésnek annyira megfelelő bűnügyi és kalandorromantikáját jelentette. Az új feldolgozás Valjean kiszabadulásával kezdi a mesét és a fegyenc előző életéből csak emlékkép formájában bukkan fel egy-két jelenet. Ezáltal megrövidül a film a régi, folytatásokban adott filmkolosszusból egyetlen előadást betöltő filmregénnyé.

A börtönélet elhagyásának azonban nem ebben a terjedelmi rövidülésben mutatkozik meg a legnagyobb előnye, hanem abban, hogy így a regény etikai tendenciája határozottan és tisztán kidomborítható lett. Kidomborodott anélkül, hogy szegényítette, vagy csorbította volna a regény meséjének romantikus és izgatóan szövevényes gazdagságát.

A morális tendencia mellett azonban túlontúl kihangsúlyozta a rendezés a regény szentimentális pontjait és azokat közönségríkató és megható színpadias tablókká emelte ki. Ezek a helyek kétségtelenül rikítóbbak, sokszor bántóan rikítóbbak, mint a regény megfelelő helyei, gyakran pedig közel járnak ahhoz is, amit limonádé-érzelmességnek szoktak nevezni. Az új filmváltozat szerzőjének azonban éppen az bizonyítja ügyességét és végeredményben mégis csak jóhiszemű törekvését, hogy a regény erkölcsi tartalma túlragyog ezeken a túlromantikus, émelygősen érzelmes, naivan és primitívül valláserkölcsös foltokon, hogy meggyőzzön bennünket az emberi jóságnak tisztító, igazzátevő, újabb jóságot szülő hatalmáról.

A rendező, Louis Nalpas, közepesen jó munkát végzett, mint ahogy legfeljebb közepesen jó tud lenni a világversenyből nagyon lemaradt egész francia filmgyártás. A jelenetszerkesztés és a képkapcsolás módszerei teljességgel figyelmen kívül hagyják a modern filmrendezés döntő újításait. Az egyes jelenetek nem bomlanak szét a beállítások, az egymást követő drámai játékmotívumok szerint, hanem megmaradnak egyetlen egységnek, azonos színtérben és azonos gépbeállítással felvett, önmagában lezárt mozgású jelenetnek. Új mozgással új kép is kezdődik és viszont. A megkezdett mozdulat mindig befejeződik a jelenettel együtt, sohasem megy át a másik jelenetbe és így az egymásután következő képek között nem adódik szerves mozgáskapcsolat, ami aztán az igazán filmszerű, dinamikus gördülékenységet adná a cselekményvezetésnek. Ennek a régimódi jelenetezésnek még egy nagy hátránya mutatkozik: a nagyobb jelenetegységek szétbontatlan megtartása egyúttal azzal is együtt jár, hogy a rendező kénytelen mindig tágas színtereken maradni, szakszerűbb nyelven szólva, a történet lényeges részeit totál plánokon fotografálni. A totál lant egészen kikerülni nem lehet, uralkodása azonban nagyon káros, egyrészt mert benne az elkicsinyedett alakok nem fejezhetik ki magukat eléggé finom és eléggé differenciált arcjátékkal, másrészt pedig a totál plánban a rendezőnek nincs módja arra, hogy a néző figyelmét mindig a legfontosabb momentumra irányítsa.

Nagy szerencséje volt Nalpasnak, hogy maga a téma, az eleven lüktető romantikus történet önmagának biztosította a tempósságot és így neki csak arra kellett ügyelni, hogy ezt a tempót kihozza és el ne rontsa. Ennyi sikerült is neki, de semmi több. Mintha ő maga is érezte volna rendezői módszerének régimódiságát, itt-ott alkalmazott néhány olyan újszerű eljárást, amelyet újabb törekvésű francia rendezőktől, főként Abel Gance-től lesett el: arcok ködszerű fénygyűrűbe foglalása és a blendenyílás összeszűkítése valamilyen fontos motívum körül. Ezek az eljárások azonban természetesen idegenül és stílustalanul elütnek Nalpas általános rendezői elveitől.

A romantikusan eltúlzott karakterek ábrázolása igen nehéz feladat elé állította a filmregény szereplőit. Feladatuk nehézségét különösen a giccses részek fokozták, amelyeknek elhitetése mindig tisztára rajtuk múlott. A kettős női főszerepet, Fantinét és Cochettét az orosz tragika, Sandra Milovanoff alakította, Javert rendőrfelügyelőt Jean Toulout, Thenardiert E. G. Saillard, Jean Valjeannak, a főhősnek alakját pedig Gabreile Gabrio testesítette meg, hatalmas realizmusú kifejezőerőről és a színjátszó emberábrázolás nem mindennapian gazdag skálájáról téve tanúbizonyságot.