Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő

Tóth Aladár: Dohnányi Ernő és a magyar közönség
Dohnányi zongoraestje a Zeneakadémián

A régi Dohnányi-zongoraesték közönsége legutóbb teljes számban felvonult a Zeneakadémiában. Lázas várakozás, feszültség: ma hosszú távollét után ismét Dohnányi játszik; hogyan és mit fog játszani? a műsorokat egy-kettőre szétkapkodják. Valaki Eisenberger Severinről beszél... amott Güller Jourát emlegetik, a legfrissebb szenzációt, ő is játszotta Liszt h-moll szonátáját... Friedman tökéletes technikája... d'Albert letört, de azt mondják, hogy Gieseking... és így tovább. Nem, ez nem a régi Dohnányi-esték képe, ugyanazok az arcok, de a szemekben egészen más igények. A régi Dohnányi-esték, minden hónapra jutott egy-kettő, nem voltak ilyen külső szenzációk; belső szenzációk voltak. A közönség előtt feltárták Mozart, Beethoven akkoriban még kevéssé ismert világát. Ma már Dohnányit is szenzációként várják, mert hozzászoktak a szenzációs virtuózokhoz. Igen, a szenzációs előadóművészekhez, akik az ezerszer hallott művet is olyan "artisztikusan" tudják eljátszani, hogy az "egészen újszerű" s így "zseniálisan" kikerülik az "unalmasságot". Ne gondoljunk most Bartókra, d'Albertre, Sauerre, vagy Fischer Edwinre, ezekre a komoly, nagy művészekre; d'Albert letört, Sauer öregedik, Bartók csak ritkán lép pódiumra, Fischer is évente legfeljebb egyszer mutatja magát. De gondoljunk azokra a virtuózokra, akik tömegsikereket aratnak Dohnányi távollétében, akiknek a kompozíció sohasem elég jó, úgy, ahogy azt a komponista megírta, akiknek legfőbb törekvésük, hogy az előadott műből valami "artisztikus csodát" faragjanak, hogy a vélt unalmat így "érdekes felfogásukkal" elűzzék, egyszóval, hogy mindenből "csináljanak valamit", olyat, amilyet eddig még senki nem csinált belőle. Egyik ízlésesebben, másik brutálisabban, egyik rafinált objektivitással, másik rafinált szeszéllyel, de végeredményben mindegyik ezt csinálja. A közönség rászokott, hogy újszerű artisztikus csodákat várjon a világhírű művészektől, annyira, hogy most, Dohnányi hangverseny előtt is ezt várja. Várja az artisztikus csodát...

Dohnányi megjelenik a pódiumon. Akárcsak Vasa Prihodát, vagy Friedman Ignácot, fergeteges taps fogadja. Az emberek köhögnek, prüsszögnek, zajongva keresik helyüket. Dohnányi vár, míg a lárma lecsitul. S azután megszólal zongorája...

Beethoven polonaise, majd az Asz-dúr szonáta (Op. 26.). Igazán semmi "különös". Úgy játssza, ahogy ott van, ahogy Beethoven megírta. Milyen érdekes forzátók vannak a moll-variáció basszusában és ez a zongorista nem "aknázza ki" azokat; a gyászinduló triójában a dobok és a trombiták felelgetése: hej, hogy dobolnak és trombitálnak itt egymást túllicitálva más zongoraművészek. És ez a Dohnányi csak nem akar rájuk licitálni! Hát milyen művész ez? Bizony az összes ilyenfajta artisztikus csodák elmaradnak ezen a hangversenyen...

És mégis, a közönség tombol és ujjong. A válogatott ínyencségekkel agyonlakatott publikum, mely annyi fejtörést okoz a nagy virtuózoknak, hogy mivel lehetne felcsiklandozni étvágyát, most szomjasan, mohón issza Dohnányi művészetének kristálypatakját. Milyen csodálatos géniusz szárnycsapását érezte meg a közönség? A költői tisztánlátás géniuszának szárnycsapását. Dohnányi egyike ama legnagyobb interpretátoroknak, akik tisztában vannak azzal, hogy mi az előadandó mű költői lényege. Akik tudják, hogy ez a lényeg a legfontosabb, hogy a költészet az úr, és annak minden technikai eszköz alá van rendelve. A technika nem "szépít", a technika kifejez: ez Dohnányi nagyszerű művészetének mottója. S a másik mottó, mely az előbbinek előfeltétele: a remekművek igazi költői tartalma nem szorul rá az előadóművész önkényesen artisztikus, reinhardti bengáli-világítására; világít az önmagától s az előadóművész egyetlen célja, hogy saját lelkén át visszaverje a lelkében újjászületett eredeti sugarakat s az így előállott kép eleven új valóság, mert a tükör itt nem holtüveg, hanem eleven egyéniség. Dohnányi lelke csodálatos tükör: minden legkisebb fénysugarat, mely a mű költészetéből ráesik, visszaver. Nem ad hozzá új, magakitalálta sugarakat, nagyon jól tudja, ezek bár látszólag gazdagítják, valójában azonban eltakarják, megzavarják a mű képét, megbontják költői egységét. Ezért olyan páratlanul harmonikus, szerves és tiszta Dohnányi zongorajátéka. Milyen külsőséges az ilyen harmónia mellett a zongoraszín-virtuózok mesterséges szín-összehangolása, az ilyen tisztaság mellett az agyoncsiszolt stílus-művészek üveggyöngytisztasága! Milyen külsőséges és milyen unalmas! Mert ahol a költői lényeget kapjuk, ott a zongorahang örökké friss értékeket közöl velünk, "ott a gyönyör egyúttal kultúra, a szellemet Ideákra vezeti, míg ahol minden csupán a gyönyört szolgálja, ott a szellem eltompul, a gyönyör tárgya lassanként undort kelt és kedélyünk önmagával elégedetlen és szeszélyes lesz". (Kant.)

Dohnányi egyszer már megnevelte Budapest közönségét; megszerettette vele a zeneirodalom műremekeit. Most külföldi útjáról visszatérve, újabb nevelő feladat vár reá. A közönség időközben sok mindent megszeretett, sok olyant, aminek semmi köze sincs a művészet költői lényegéhez. Dohnányi újabb küldetésétől várjuk, hogy közönségünk csak azt fogja igazán szeretni, ami igazi költészet, igazi Kultúra, Szellem, Ideál. És mi vezetheti vissza a közönséget a zeneköltészet egyedül üdvözítő belsőségéhez, ha nem Dohnányi zongorája! Mely puritán egyszerűségében is lázba ejtette a zongoraszínorgiákhoz szoktatott publikumot!

Ha van szerzemény, mely külsőséges pátoszra, nagyképű titánkodásra, állírára és virtuóz bravúrokra csábítja a pianistát, úgy az Liszt h-moll szonátája. És milyen természetesen, milyen magától értetődően vezetett bennünket keresztül Dohnányi tüneményes játéka ennek a grandiózus kompozíciónak gazdag, nehéz problematikáján! Ki más tudja Liszt irodalmi és festői benyomásokkal megtermékenyített fantáziájának széles alfreskóalkotását ilyen csodálatos muzikális folyamatosságba foglalni! Sauer h-moll szonátájában talán több az arisztokratikus emelkedettség. D'Albert-ében talán lenyűgözőbb az ösztönös vad démonika. De egyiké sem ennyire teljes, kimerítő költészet. Bartók írta önéletrajzában, hogy a h-moll szonáta igazi koncepcióját először vele Dohnányi zongorajátéka ismertette meg. Valóban, szinte megáll az eszünk, hogyan hozhat ki valaki ennyire mindent ebből a roppant műből. Az első téma sötét sorsszerűségét, a másodiknak fausti küzdelmességét, a harmadik motívum sátáni kacaját. Hogy küzdenek ezek egymással! Hogyan pihen el a hős a nagy "szerelmi jelenet" után, a Brünhilda elaltatására emlékeztető ringatózó ritmus ölén, hogyan száll ki a fúgában újabb harcokra, kísérve Mefisztó pokoli iróniájától. Egy nagyszerű Faust-fantázia lesz ez a mű Dohnányi kezei alatt, megtelik forró vérrel, meleg lírával.

Liszt után, a patetikus csillogók kisajátított mestere után jött, Schubert, a finomkodók és hangulatoskodók kedvence. Nem volt Dohnányi játékában semmi "finomkodás" és "hangulatoskodás", még az f-moll "moment musical"-nál sem. De annál több igazi finomság és igazi hangulat. Igazi Schubert. S amilyen Dohnányi játéka, olyan a Schubert-valcerek legújabb Dohnányi-átírása. A legideálisabb zongoraszerűség, a legbensőségesebben egyszerű poézis szolgálatában. Írjunk külön nagy művészünk Schubert-interpretálásáról? Hiszen köztudomású: a nagy bécsi zeneköltő műveit Dohnányi játssza legszebben az egész világon.

És mire Dohnányi hangversenyét befejezte, a terem ismét a régi Dohnányi-koncertek képét mutatta. Ezek a tapsok már nem a Friedman-oknak, Prihodáknak kijáró tapsok voltak. A külső szenzációra éhesek elfeledték, hogy miért jöttek ide, mert egy feledhetetlen belső szenzációval lettek gazdagabbak.