Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő

Tóth Aladár: A Waldbauer-Kerpely vonósnégyes hangversenye

Az elmúlt két hét legnagyobb zenei eseménye kétségkívül a Waldbauer-Kerpely-vonósnégyes kamarazene-estéje volt. Nagyszerű kvartett-társaságunk idei hangversenysorozata általában szenzációszámba ment volna minden olyan országban, hol a "szenzációt" nem aszerint ítélik meg, hogy hány előkelőség jelenik meg frakkban vagy mélyen kivágott toalettben. Beethoven utolsó vonósnégyeseinek sorozatos bemutatása a legnagyobb feladat, melyre csak kvartett-együttes vállakozhatik. Ezt a nagy feladatot Waldbauerék egész elsőrendűen oldották meg. Beethoven utolsó öt műve a fantáziának s az érzelmi elmélyedésnek hihetetlen erejét, a kifejezőképességnek egyedülálló koncentrálását követeli az előadóktól. Roppant nehéz szavakkal jelezni, hogy mi történik ezekben az utolsó, megrendítő Beethoven-alkotásokban, hogy mi történt általában az öreg Beethoven belső életében. Annyi bizonyos, hogy a zseni nagyszerű magányosságának mágikus hatalmát egyetlen zenemű sem érezteti annyira, mint ezek a kvartettek. ez a magányosság azonban már valahogy több a magányosságnál, szinte önmagát győzte le, nem érezünk benne semmi elszigeteltséget. Beethoven, élete alkonyán, mindinkább magába fordult s ezzel a teljes befeléfordulással saját lelkében egy hatalmas univerzumot fedezett fel. Ez a belső világegyetem, melynek gazdag alakzatait a négy kótavonal-rendszerre lejegyezte, teljesen spirituális élet, mely önmagában nyugszik; a belső élet legrejtettebb csírái virágoznak ki benne, olyan milliórétű, átláthatatlanul komplikált, elágazásaival végtelenségeket behálózó vegetáció, mint maga az élet, ugyanannyira elementáris, legmélyebb összefüggéseiben ugyanolyan titkos. Az egyéniség legvégső kibontakozásának atmoszférája ez a beethoveni magányosság, mely önmagát győzi le akkor, mikor az egyén belső életében az univerzumot fedezi fel. Mikor felfedezi, hogy az a világ, amit az ember önmagában hordoz, tulajdonképpen ugyanaz, mint az ami az embert körülveszi, mint a külső élet, a külvilág, természet vagy sors; hogy külső és belső élet egy dolog. S talán ez a művész világszemléletének legvégső beteljesedése. Shakespeare is ilyesfélét érezhetett, mikor a Viharban leírta: "Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink s kis életünk álomba van kerítve." Beethoven, szegény, emberkerülő Beethoven, te saját magányos álmaidhoz menekültél s ott dicsőségesen felfedezted, hogy körülötted zúgó világ ugyanaz a nagy álom, mint az, melyet magadban álmodtál! Mikor az élet zavaros, értelmetlen lármájától elbújtál süket egyedülvalóságodba, zenét hallottál, mely szíved muzsikája volt és megsúgta neked, hogy az a külső lárma is egy nagy Zene, melynek melódiái csodálatosan tökéletes kontrapunktban korrespondálnak saját lelked melódiáival, ritmusa együtt ver szíveddel a harmóniái rokonharmóniák. Menekültél az élet értelmetlenségétől és megtaláltad mély értelmét: önmagadban.

Beethovennek ez a legnagyobb költői állásfoglalása adja meg utolsó műveinek bámulatos leszűrődöttségét. Nem egyszerűsödés ez: a forma sohasem volt ennyire bonyolódott, az eszközök ennyire agyafúrtak: a kifejezés munkája szinte forradalmian merész. De maga a diszpozíció csupa letisztultság, csupa átszellemültség, ahogy mondani szokták, az utolsó Beethoven magassága: transcendens magasság. Érdekes lenne sorra venni, hogy szűrődnek ezekben a kvartettekben, a korábbi, még az élet hullámaiban küzdő Beethoven művészetének egyes elemei. Hogyan szellemülnek át azok a hangok, melyek mintegy az utcáról csendülnek be az elmerült költő gigantikus magányába; a német táncok, a vidám indulók, az ujjongó "Gassenhauerok", melyek szinte kézzelfoghatóan szimbolizálják a lélek lefüggönyzött ablak szobája és az ablak alatt zúgó külső élet metafizikai harmóniáját, mélységes kapcsolatát.

A Waldbaer-vonósnégyes ama ritka művészegyüttesek közé tartozik, melyek megértik Beethoven utolsó műveinek mindent hihetetlenül elmélyítő költői diszpozícióját. Ezt a megértést semmiféle finomkodás, artisztikum, szenvelgő "életentúliság" sem kísérheti. Itt a mélységekben is minden természetes és friss és elfogulatlan. Itt nem akarják különféle elcsavartságok, fátyolok a mélység látszatát kelteni. Waldbaueréknél minden önmagától emelkedik magasba. Legutóbbi hangversenyükön a B-dúr vonósnégyest hallottuk. Kiváló művészeink immár tökéletesen beledolgozták magukat ennek a maga nemében páratlan kompozíciónak stílusába. A második tételt meg kellett ismételniük. Pedig mily kevéssé "népszerűen" játsszák ezt a "népszerű" tételt. Milyen fantasztikusan, víziósan hangzik náluk ez a Presto; ki gondolna ebben a lélegzetfojtó koncentráltságban Beethoven fiatalkorúbb scherzóira! Ez már nem is scherzó, csak a scherzónak túlvilágról visszajáró kísértete, akárcsak a cisz-moll vonósnégyesnek egyébként ellentétes hangzású tétele. S aki tudni akarja mit jelentenek a "kedélyesség" pillanatai az öreg Beethovennek, az hallgassa meg az "alla danza tedesca"-t a Waldbauer-kvartett interpretálásában. S micsoda éteri szövetű csodálatos valami az andante humora! A legmélyebb élmény természetesen ezúttal is a Cavatina volt; a fájdalom és a felemelő szépség legcsodálatosabb egyesülése; ez a fájdalom, mintha az életre búcsúzva visszapillantó ember fájdalma volna, valami végtelenül forró visszaemlékezés, mindenre, ami szenvedés és eltűnt öröm az életben; de ez a fájdalom egyúttal végtelenül szépnek is látja azt, ami az életben tőlünk örökre eltávozott. És íme: ez a fájdalmasan boldog visszaálmodást egyszerre csak megszakítja egy fojtott, félénk, recitativó-szerűen megtört hegedű dallam; "beklemmt", írta itt Beethoven a partitúrába. Mintha a szomorú jelen és a félelmes jövő sötét árnyéka felriasztotta volna a költőt álmodozásából; mintha az elmúlt idők melódiáját egy szörnyű kérdés váltotta volna fel: mi jön ezután? Mi vár rám? Mi van még hátra, mit tartogathat a jövő ennyi fájó szépség után. Olyan lélek kérdése, mely megraboltnak érzi magát a jelenben; de gazdagnak örök élményeiben s ezért a rövid tragikus intermezzót újra felválthatja a Cavatina visszatérő melódiája.

Jól tudjuk: az ilyen értelmezések mindig korlátoltak és keveset mondanak a költői mű lényegéről. Aki többet akar róla tudni, az forduljon magához a műhöz, az menjen el a Waldbauer-Kerpely-estékre. Bizony, nem tudjuk eléggé megbecsülni azt az áldást, melyet Waldbauerék munkássága jelent nekünk, magyaroknak. Van-e egyáltalában szebb hivatás, mint a legnagyobb művészek legnagyobb mondanivalójának hiteles tolmácsolása?

A Waldbauer-Kerpely-vonósnégyes legutóbbi hangversenyén, még Dohnányi Ernőnek egyik legszebb (vagy talán a legszebb) kompozícióját, a trió-szerenádot is hallhattuk. Ugyanezen az estén kiváló intelligenciájú, meglepően nagykultúrájú énekművésznővel ismerkedtünk meg: Jendrassik Ernőnével, aki Bach egyik alt-áriáján kívül Grecsaninov-dalokat énekelt vonósnégyes kísérettel. Jendrassikné éneke iskolapéldája a legteljesebb művészi odaadásnak. Egészen felolvad az előadandó műben, bámulatos intuícióval fedi fel a komponista költői szándékait; eszközei ritka ízlésre és megállapodott, komoly művészi öntudatra vallanak. Szerény és alázatos s ezért erőteljes muzikális temperamentuma, értékes és markáns egyénisége csak annál tisztábban és természetesebben bontakozik ki. Jendrassik Ernőné helyét legkiválóbb hangverseny-énekesnőink sorában kell kijelölnünk.