Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Várkonyi Nándor: André Gide: Meztelen

Gyergyai Albert fordítása

André Gide azt hirdeti magáról, hogy műve még nem érkezett el végső szavához, amit avval is illusztrál, hogy eddig egyetlen "regényt" sem írt s könyveit, az Immoraliste-et csakúgy, mint a Porte Étroite-ot hangsúlyozottan elbeszéléseknek osztályozza. Szerinte a regény lényegében drámai műfaj, hol aktív - nem belső - küzdelmek árán jutunk el a kifejlethez. A regény, vagyis az igazi epikus mű eredménye ily módon mindig egy-egy objektív tétel, határozott megoldás, melynek érvénye a küzdelem összes résztvevőjére vonatkozik. Világos, hogy e nagy csúcsra, melyen a megoldott ember alakja áll, csakis egy teljessé épült rendszer segíthet el. Hogyan készül e nagy "regénye" elé André Gide?

Oly messziről, sőt mélyről kezdi a munkát, hogy a rendszer lépcsőfokai vagy tendenciája ma még szinte hiányzanak művéből. Csaknem példátlan feladatba fog: az autonóm embert akarja megteremteni, a maga tökéletes függetlenségében, sérthetetlen integritásával, hogy aztán belevesse a küzdelembe. S ez az alak már előttünk áll: idáig érkezett el Gide, bizonyára egy életműnek is elegendő művészi produkció befejezéséhez.

A kusza labirintusba, melyet az emberi természet rejt magában, egyetlen kilinccsel nyit be; módszere, s e módszer nála a rendszer alapmotívuma is, - az őszinteség. Minden gondolatunk, minden érzésünk, a legelfutóbb s leküzdöttebb mind egyformán és kötelező erővel a miénk; őszintének kell lennünk magunkkal szemben s vállalnunk a riasztó közösséget énünk komplex megmozdulásaival. Megfosztva a külső világ s minden objektív norma támaszától, az ember "meztelen" áll a feladat előtt, hogy önmagát élje. Gide embere a kizárólagossá lett szubjektum.

De ebben a szubjektumban nincs semmi állandóság, semmi egyöntetűség. Gondolatok kúsznak elő, készen, befejezetlenül, de sohasem egyedül; magukkal hozzák ellenképüket, az érzések egymásbanyúló, szertefoszló hálózatát, melyben végletek szövődnek egymás mellett vagy egymáson át, folyton alakulva s mégsem öltve sohasem formát. Ez a gomoly a lélek; nem vehetsz el belőle semmit, hogy meg ne csonkítanád, nem keresheted kristályosító pontjait, hogy meg ne merevítenéd s meg ne hamisítanád természetes életét. Gide nem osztályozza a lélekmozdulások kategóriáit, nincs lényegesebb, nincs belsőbb, mélyebb vagy uralkodó, hanem bizonyos, az akcipiáló képesség határain belül forgó iránytalanság, mely állandóan önmagát, egész összegét hangsúlyozza. Tehát anarchia sincs, mert nem értékel, hanem megállapít; nem mondja azt, hogy minden jó, hanem hogy van; nem jelent nihilizmust s nem idealizmust, mert nem ismer el és nem tagad semmi független ideát. Célja és állapota a teljes autonómia.

Gide művészete ennyiben tiszta pszichologizmus. S emberének, hogy ily exkluzív és gyakorlati pszichológussá válhassék, kétféle akciót kell lefolytatnia. El kell szakadnia minden éltető és gátló közösségtől, mely a világba fűzi s egyúttal folytonos kísérletekkel kell kutatnia saját énjének terjedelmét. Ezt a munkát mintegy keresztmetszetben mutatja be a magyar közönség számára nagy szerencsével kiválasztott könyve, az Immoraliste. Egy tudóst idegen akarat kivet a maga szinte öntudatlan életéből; a házasság ráébreszti a külön és valóságosan élő életek sokaságára a világban. (-"Így hát, akihez életemet fűztem, külön és valóságos életet él! Ennek az eszmének súlya több ízben felébresztett éjszaka"-), a maga külön valóságához pedig betegsége, a gyógyulás önzése vezeti el. Most kezdődik a meztelen élet; a lábadozó nyers, fizikai kéjjel korlátozza magát testi életére, aztán felszabadultan kutatja énjének határait, mozgási szabadságát: mi az mind, aminek átélésére képes, mily impresszióknak tudja megérezni súlyát, gazdagító hatalmát. Elszakad mindentől, még saját külső érdekeitől is: midőn szemeláttára meglopják, "csak örömet érez", - saját erdeje vadorzóival köt szövetséget, hogy lássa, mint hat önmagára. A végső eredmény a világ szükségtelensége, mert az ember ki tudja elégíteni önmagát: a teljes autonómia.

Gide produkciójának folytonos gazdagsága, sokrétű elágazása kevés szóval alig vázolható. Korának nagy szellemei mellett kíváncsi szemmel s nem haszon nélkül haladt. el. Sőt Goethe klasszicizmusa, az intéger önfejlesztés ideálja is megcsillanik regényeiben: a szellem és az ember szintézise. Nietzschétől inkább csak a felszabadulás nagy eszményét tanulta s nem haladási módját. Montaigne-nál az elfogulatlan introspekcióra láthatott példát s erre módszert Freudnál, utóbb Proustnál. De legnagyobb találkozása Dosztojevszkij volt.

A találkozás abban a lélekrétegben történt, melyet eddig Dosztojevszkij legsajátabb birodalmának hittünk. Ahova az öntudat lámpása nem hat: a szenvedélyek, ösztönök, indulatok lélekalatti harcainak világában, melynek az akaraton túl eldőlt vitái igazgatnak bennünket. Gide is elmerül e homályos mélységekbe, átadja magát annak, amit úgy őnála, mint Dosztojevszkijnél érzelmi anarchiának neveztek, holott egyiküknél sem az. Dosztojevszkij szemében minden út jó, mely Krisztushoz vezet (- "Ha átkozott, ha aljas, ha rossz vagyok is, de azért engedtessék meg nekem, hogy megcsókoljam annak a palástnak a szegélyét" - mondja a Karamazov Mityája -), Gide-nél pedig a probléma a moráltól függetlenül van felállítva, illetve a morál csak oly hatóerőként szerepel, mint lelkünk bármely más kvalitása. Éppen ezért kerekedik felül nála a klasszicizmus az anarchián, mert egy nagyobb egységet, az én teljes komplexumát szabja keretül. Bizonyos, hogy konkrét, a közösségek szemléletén alapuló morális felfogás itt hézagra talál s az ellenséges kritika ide is vágta be szigonyát, meglehetős hévvel. De az a hevesség Gide részéről provokálatlan, mert ő még nem mert el a "regényig", vagyis az alkalmazásig (- "tagadjuk-e, hogy e kegyetlen képességek idővel jóra is fordíthatók?" -) s maga a célja sem par excellence morális, mégha ily címet ad is könyvének. Gide az emberi individuum alapvető kérdését veti föl: van-e joga önmagához? Az ellenvélemény nem vette tekintetbe azt a roppant erőveszítést, melyet az önmagára koncentrált ember művészi megalkotásához ki kellett fejtenie. A művészet, mint Gide mondja, "gratuit". Vagyis az ő problémája elsősorban esztétikai volt, olyannyira, hogy szinte merőben új kifejezési eszközöket, új stílust követelt.

Ez a stílus egészen Gide sajátja. A lélek gomolygó életét tükrözi; nem törekszik plaszticitásra s nemcsak ritmikai, hanem inkább helyzeti, grammatikai szépsége van. Óvakodik a kiszabaduló, nekilendülő periódustól, a nyüzsgő gondolatot akarja egyre utolérni futásában s így felaprózott egyensúlyú, erősen intellektuális szerkezetű stílussá válik. A gondolat s a lélek magatartása mintegy impresszionálja a mondatot, belső, formától és jóhangzástól független intenzitást kölcsönöz neki. Szinte anyagtalan, folyton megkantározott s irtózik minden amplifikációtól.

E sajátságok rendkívül megnehezítik Gide hű átültetését. Nyelvünk pszichéje inkább a drámai, a reális festőiség kifejezésére hajlik, tehát éppen az ellenkező irányba. Gide fordítása olyasféle finomkezű munkát kíván, mint az operáló szemorvosé; Gyergyai stilizálása semmiben sem érezteti a műhelymunka nehézségeit, mintegy közvetítés nélkül, készen állítja elénk az eredetit, ami a fordítóra nézve talán a legnagyobb dicséret. Igen finoman magyarizál s a folyton váltakozó és alig tapinthatóan hullámzó árnyalatokat exakt pontossággal tudja megragadni, holott ezek itt döntő fontossággal jellemzők s a fordítói leleménynek, ügyeskedésnek szinte semmi teret sem adnak. A könyv magyar címe lehető szerencsével helyettesíti a lefordíthatatlan eredetit; de kár, hogy az első magyar Gide-regény mellől nélkülöznünk kell az útbaigazító ismertetést. Közönségünk előtt Gide még eléggé ismeretlen.