Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Lányi Viktor: Szép Ernő szerzői estje

Van egy harctéri emlékem. Csata dúlt valahol Volhyniában.

Ostoba és becstelen helyzetben "dekkoltam" többedmagammal nyári délben a lengyel tarlón. A nappörkölte fűtorzsák közül egyszerre ismerős nesz kapott meg: egyhangú, együgyű hegedűszava Isten bogarának, egy árva mezei prücsöknek. S mint hajdani iskolakerülő kisdiák-koromban, ezt a cingár szólamot figyeltem; a méla prücsökzenének halk intenzitású ritmusa "túlharsogta" a tűz-vas orgiát, időtlen percekre meg is feledkeztem róla, hogy körülöttem a buta hullagyári végzet értelmetlen zenebonája tombol...

Szép Ernő költészete ezzel a majdnem ironikusan ártalmatlan prücsökzenével reagál szörnyű korunk tébolyult haláltáncára. S a céljavesztett küszködés vad deliriumában tántorgók egy-egy óvatlan pillanatban fölfigyelnek a költő konokul gyermekes, álmélkodó szavára, amely szenvedések és szenvedélyek viharában hópihék tétova szállingózására, sóhajok röppentyűire, holdsugarak fátyoltáncára figyelmeztet fáradhatatlanul és száz finom hasonlatot, ezer álmatag jelzőt talál hulldogáló őszi falevelekre, bárányfelhők szellős silhouettjeire. Néha gordonkabúgássá mélyül a tücsökzene, néha meg ficsúros füttyszóba csap át, vagy kisfiús, vásott kacagásba csattan fel, de minden változatában halk, szerény és szívhez-szóló az alaptónusa. Ez az alaptónus teszi összetéveszthetetlenül egyéniekké Szép Ernő költői megnyilatkozásait, bármily szétfolyó és igénytelenséget szenvelgő is olykor a megformálásuk. Nem a márványba vésendő szavak tipikus művésze ő - noha efemer ábrándjai nem egyszer ódai szárnyalásúak, vagy ami még több, az igazi népdal belső, anyagtalan tökélyével vetekedők, akárcsak az ősi japán dalnokok örökké üde lírai aforizmái. Hogy leírja őket, hogy nyomdászok kiszedik és könyvbe, újságba préselik, már ez is csaknem túlzottan pretenciózus eljárásnak tűnik fel leheletnyi verseivel, játszi, szórakozott ötleteivel kapcsolatban. Egy-egy sora, egy-egy mondata szinte fölröppen a papirosról, és az élőszó varázslatával válik feledhetetlenné.

Élőszó: kongeniális művészek élő, éltető szava zendítette meg a minap a Zeneakadémia termét megtöltő auditórium előtt Szép Ernő gyöngéd lantját. Varsányi Irén, Titkos Ilona, Basilides Mária, Németh Juliska, Bajor Gizi, Ilosvay Rózsi, Hegedűs Gyula, Baló Elemér, a magyar előadó-kultúra színejava állt ki nemes versengésre ezen a szerzői estén, amely a rögtönzöttség kedves illúzióját adó jellegével is karakterizálta valahogy a poétát. Venczell Béla búgó basszusa, Rózsahegyi Kálmán finom, öreges nótázása kedves baráti ajándékként díszítette a költő ünnepi asztalát.