Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám

Maxim Gorkij: Az Artamónovok
Regény (3. közlemény)

Copyright by Nyugat

... Minden reggel, napkeltekor, amikor a pásztor, összeterelve nyáját, bánatos nótáját fújta hosszú fakéreg-sípján, - a folyó túlsó oldalán kezdetét vette a balták kopácsolása és a lakók, mialatt kihajtották az utcára teheneiket, birkáikat, gúnyosan mondogatták egymásnak:

- Tyűh, már megint rákezdték; pedig még meg se virradt igazában...

- Mohóság a nyugalom legádázabb ellensége.

Artamónov Ilja néha azt hitte, hogy már sikerült leküzdenie a város lusta ellenségeskedését; a drjómoviak tisztelettel emelték le előtte sapkájukat, figyelmesen hallgatták a Ratszkij hercegekről szóló elbeszéléseit, de egyikük vagy másikuk csaknem minden egyes esetben megjegyezte s nem minden büszkeség nélkül:

- Nálunk az uraságok egyszerűbbek, szegényebbek, de nemesebbek, mint a tieitek.

Ünnepnapokon, esténként, Ilja Barszkij korcsmájának szép, sűrű kertjében üldögélt az Oka partján s ilyenkor így beszélt a gazdagokhoz, Drjómov hatalmasságaihoz:

- Az én vállalkozásomból haszna lesz mindnyájatoknak.

- Adja Isten, - felelte Pomjalov, rövid kutya-mosolyra húzta száját és az ember nem tudhatta: hízelkedve kezet-nyalni vagy harapni készül-e? Gyűrött arcának nem sikerül megbújnia kender-szakállában, szürke orra bizalmatlanul szaglász mindenfelé, makk-szemei pedig ijedten és alattomosan néznek.

- Adja Isten; - ismétli, - nélküled sem éltünk ugyan rosszul, de talán veled is eléldegélünk valahogy.

Artamónov homlokát ráncolja.

- Kétértelműen beszélsz, nem barátként.

Barszkij felkacag:

- Ő már ilyen! - kiáltja.

Barszkij arcának helyére vörös húsdarabokat mázolt sebtében egy fukarkodó festő-kéz; rengeteg nagy feje, nyaka, orcái, kezei - egész teste vastag medveszőrrel van sűrűn benőve; fülei nem látszanak; felesleges szemei zsíros párnákban rejtőzködnek.

- Minden erőm zsírrá változott, - mondja és hahotázik, szélesen kitátva száját, mely tömpe fogakkal van tele.

A kocsigyártó Voropónov végigméri Artamónovot nagyon világos szemeivel és száraz hangján oktatja:

- Az üzlet - üzlet, de Istenről sem szabad megfeledkezni. Az Írás is mondja: "Márfa, Márfa, sokban vagy szorgos, pedig csak egy a szükséges."

Világos és szinte üres szemei úgy néznek, mintha rejtély felett elmélkednék s bármely pillanatban valami rendkívüli szóval süketíthetné meg a világot. Néha mintha bele is kezdene valamibe:

- Természetesen, azért Krisztus is megízlelte a kenyeret és így Márfa...

- Na-na-na, - szakította félbe a bőrkereskedő Zsityéjkin, a templomi előljáró, - mit locsogsz?

Voropónov elhallgatott, szürke fülei mozogtak, Ilja pedig megkérdezte a bőrkereskedőt:

- Hát azt a vállalkozást érted-e, amihez én kezdek?

- Mire lenne jó? - csodálkozott el Zsityéjkin őszintén. - A vállalkozás a tied, neked is kell értened hozzá, fura ember! Neked ott a te üzleted, nekem - az enyém.

Artamónov sűrű sört ivott és a fákon keresztül az Oka zavaros csíkját és a tőle balra eső területet nézte, ahol a szabályosan kacskaringózó Vataraksa zöld kígyóként bújt ki oldalába a fenyvesből, a mocsarak közül. Ott, a földnyelven, a homok aranyos brokátján, zsírosan világít a fahulladék és a forgács, a letaposott rekettye-bokrok között tégla vöröslik, már áll a hosszú, hússzínű gyár, mint egy fedélnélküli koporsó. Ég a napon a még meg nem festett, fénytelen vaspléhvel fedett hambár és viaszként olvad a kétemeletes ház sárga ácsmunkája, a forró ég felé emelve erősen megfeszített aranyszínű tetőgerendáit, - találóan jegyezte meg Alekszéj, hogy távolról a ház guszlicára hasonlít. Alekszéj itt lakik, lehetőleg messze a város legényeitől és leányairól; nehéz megférni vele, heves és lobbanékony, - úri vér. Pjótr nehézkesebb nála, Pjótrban van valami kiforratlan; még nem tudja, mire képes a bátor.

Artamónov arcán árnyék szalad keresztül, mosolyogva nézi sűrű szemöldökei alól a polgárokat, - olcsó portéka, félénk tettrevágyással, a valódi hév teljes hiányával.

Éjszakánként, amikor a város halottan alszik, Artamónov mint a tolvaj oson a folyóparton végig, a hátsó udvarokon keresztül, az özvegy Bajmakóva kertjébe. A meleg levegőben szúnyogok dünnyögnek s mintha ők hordanák magukkal szerteszét a földön az uborka, alma, kapor ínycsiklandó illatát. A hold szürke felhők között gördül, a folyót árnyékok simogatják. Artamónov a fonott kerítésen átmászik a kertbe, lábujjhegyen bemegy az udvarba, - már ott is van a sötét hambárban, melynek szögletéből félénk suttogás repes felé:

- Nem vettek észre?

A férfi ledobja ruháit és mérgesen dohogja:

- Borzasztó, hogy bujkálnom kell! Nem vagyok gyerek!

- Akkor ne tarts magadnak szeretőt.

- Szívesen nem tartanék; Isten varrta a nyakamba.

- Mit beszélsz, eretnek! Istentelen dolgot művelünk...

- Jól van, jól, Erről - majd azután. Eh, Uljána, micsoda emberek vannak köztetek...

- Hagyd abba, ne emészd magad, - suttogja az asszony és féktelen mohósággal vigasztalja öleléseivel; mikor pedig kipihente magát, töviről-hegyire elmond mindent mindenkiről: kitől kell félni, ki okos, ki becstelen, kinek van felesleges pénze.

- Pomjalov és Voropónov tudják, hogy sok fára van szükséged; össze akarják vásárolni a környéken az erdőket, hogy így megszorítsanak.

- Elkéstek; a herceg nekem adta el az erdőit.

Körülöttük, felettük, áthatolhatatlanul fekete a sötétség; még egymás szemeit sem látják és beszédjük hangtalan suttogás. Széna- és nyírfavessző-szag terjeng a levegőben, a pincéből nedves, kellemes hűvösség száll fel. Nehéz, akárcsak ólomból öntött csend feküdt a városkára; csak néha szalad át egy patkány a hambáron és cincognak az egerek, míg Nyikola tornyának horpadozott harangja óránként küldi a sötétségbe bánatos, betegesen reszkető hantjait.

- Milyen telt vagy! - lelkesül Artamónov és az asszony forró, buja testét simogatja. - Milyen erős! Hogyan van, hogy csak kevés gyermeket szültél?

- Natálján kívül még kettő volt; gyengék, elpusztultak.

- Szóval a férjed a hibás...

- Talán el sem hiszed, - suttogja az asszony: - előtted nem is tudtam, mi fán terem a szerelem. Asszony-barátnőim néha beszéltek róla, de nem hittem nekik; szégyenükben hazudnak, - gondoltak magamban. Hiszen szégyenkezésen kívül nem is ismertem meg semmit férjemtől; úgy feküdtem az ágyba, mint kínpadra. Imádkoztam Istenhez: bárcsak elaludna, bárcsak ne nyúlna hozzám! Jó ember volt, csendes, okos, de a szerelemhez nem adott neki Isten tehetséget...

Szavai új vágyat ébresztenek Artamónovban és bámulatba is ejtik; mialatt erősen simogatja az asszony buja kebleit, maga elé dünnyögi:

- Lám, lám; nem is tudtam, hogy ez is lehetséges. Mindig azt hittem: minden férfi édes az asszonynépnek.

Erősebbnek és okosabbnak érzi magát e mellett a nő mellett, aki nappal mindig kimért, nyugodt, okos gazdaasszony és akit a város becsül eszéért és írni-olvasni tudásáért. Egy ízben, leányos öleléseinek hatása alatt, így szólt:

- Most látom csak, mekkora áldozatot hoztál. Kár volt összeadnunk gyermekeinket; nekünk kellett volna megesküdnünk...

- A te gyerekeid - derék fiúk; ha meg is tudják viszonyunkat, sebaj; de ha a város tudomást szerez róla...

Egész testében megborzongott.

- Nyugodj meg, - suttogta Artamónov.

Egy másik alkalommal az asszony kíváncsiskodott:

- Mondd csak: te már embert is öltél; nem álmodsz róla?

Ilja közömbösen vakarta szakállát és így felelt:

- Nem; mélyen alszom, nincsenek álmaim. És miről is álmodhatnék? Még csak nem is láttam, miféle szerzet volt. Valamivel megütöttek, úgy, hogy alig maradtam állva lábaimon; valakit fejbe kólintottam öklözőmmel, azután még valakit, a harmadik meg elinalt.

Felsóhajtott és szinte bántódottan mormogta:

- Valami bolondok nekiesnek az embernek és még ő feleljen miattuk Isten előtt...

Néhány percig szótlanul feküdt.

- Elszunnyadtál?

- Nem.

- Menj hát, nemsokára virrad; megnézed az építkezést? Oh, kimerülsz te velem...

- Ne félj; a hétköznapokra futotta, futni fogja az ünnepekre is, - dicsekedett Artamónov öltözködés közben.

Megy a kora-reggel hűsében, a gyöngyházszínű szürkületben; fel-alá jár földjén, kakasfarkkénk felemelkedő kaftánja alatt háta mögé dugva kezeit; súlyos lábbal tapossa a forgácsot, fahulladékot és gondolkodik:

- Aljóskának engedni kell, hogy kitombolja magát; hadd hulljon le róla a tajték. Nehéz természetű, de jó fiú.

Lefekszik a homokra, vagy egy forgácsdombra és gyorsan elalszik. A zöldes égen fokozatosan lobban lángra a pirkadás; a nap már kérkedve feszítette ki sugarai pávafarkát a föld felett s maga is felbukik nyomában, aranyban fürödve; a munkások felébredtek s amikor meglátják a gazda elnyúlt, hatalmas testét, figyelmeztetik egymást:

- Ott van.

A kiálló pofacsontú Vjálov Tyihon vasásót tart vállán és úgy néz csillogó szemeivel Artamónovra, mintha keresztül akarna lépni rajta és - nem merne.

Az emberek hangyabolyszerű sürgés-forgása, a kiáltások, kopácsolás nem ébresztik fel Ilját; arccal az ég felé fekszik és horkol, akár egy tompa fűrész; - a földmunkás továbbmegy, közben hátra tekintget és úgy lép, mint akit fejbe vágtak. A házból Alakszéj jön ki, könnyedén, mintha a levegőben járna, fehér vászoningben és kék alsónadrágban; fürdeni megy és óvatosan megkerüli nagybátyját, mintha csak attól félne, hogy lábai alatt a forgács halk reccsenése felébresztheti. Nyikíta még hajnalban kihajtott az erdőbe; csaknem mindennap két fuvar rothadó harasztot hoz onnan és kihányja a kert számára kiirtott tisztáson; nyírfákat, jávort, kőrist, bengefát már ültetett, most pedig mély gödröket ás a homokban és haraszttal, iszappal, agyaggal döngeti le, - ide kerülnek a gyümölcsfák. Ünnepnapokon Vjálov Tyihon segít neki.

- Kertet ültetni ártalmatlan foglalkozás, - mondja.

Artamónov Pjótr fülcimpáját húzogatva jár-kel és ügyel fel a munkára. Öblösen horkol fel a fürész, amint beleeszi magát a fába; a gyaluk súrolva fütyörésznek, csengve csapnak le a balták, hallani a mész nedves lottyanásait és felsír a köszörűkő, amint a szekercék élét nyaldossa. Az ácsok egy gerendát emelnek vállukra és a "Furkós"-t éneklik; a szólót egy fiatal hang cifrázza:

Zahárij Márja komája,
Ha hozzá megy, képen vágja...

- Durva nótát énekelnek, - mondta Pjótr Vjálovnak; a földmunkás, aki térdig homokban áll, így felel:

- Mindegy, hogy mit énekelnek...

- Miért?

- A szavakban nincsen lélek.

- Érthetetlen egy paraszt, - gondolta magában Pjótr, amint otthagyta és eszébe jutott, hogy amikor apja munkafelügyelői állást kínált Vjálovnak, az ezt felelte, csizmája orrát nézve:

- Nem; erre az állásra nem vagyok jó; nem tudok az embereknek parancsolni. Fogadj fel inkább házadba udvarosnak...

Apja alaposan lehordta.

... Hidegen, esőkkel köszöntött be az ősz; a kerteket rozsda futotta be, a fekete, sudár erdők helyenként rőt foltoktól tarkáltak, nedves szél fütyörészett és sápadt, széttaposott forgácsot söpört a folyóba. Kócos lovak minden reggel lennel megrakott szekerekkel állottak a hambár elé. Az árút Pjótr vette át és gondosan ügyelt, hogy a nagyszakállú, mogorva parasztok "izzadt", "súly kedvéért" megvizesített lent ne csempésszenek a fuvarba, hogy közönséges lent ne sózzanak rá nemesített árában; nehéz dolog volt békésen nyélbe ütni a vásárt és a türelmetlen Alekszéj bőszen szitkozódott. Az apa Moszkvába utazott: rögtön utána felkerekedett az anyós is, állítólag búcsújárásra. Esténként, a vacsorai teánál Alekszéj dühösen panaszkodott:

- Unalmas ez az élet; nem szívlelem az ittenieket...

Szavai ingerelték Pjótrt.

- Magad is jó pipa vagy! Mindenkibe belekötsz. Egyebet se teszel, csak kérkedsz.

- Van mivel, azért kérkedem.

Megrázta szőke fürtjeit, kihúzta vállait, kidüllesztette mellét és kihívóan összehunyorított szemekkel nézett fivéreire, sógornőjére. Natálja lehetőleg kerülte, mintha csak félt volna tőle és szárazon felelt kérdéseire.

Ebéd után, amikor férje és Alekszéj ismét ellenőrizni mentek a munkálatokat, az asszony Nyikíta parányi szerzetes-szobájába húzódott be és varrásával kezében leült az ablak mellé egy karosszékbe, amelyet a púpos nyírfából ácsolt művésziesen számára. Nyikíta, aki a könyveket vezette, reggeltől estig írt, számolt, de mikor Natálja bejött hozzá, abbahagyta munkáját és arról mesélgetett, hogyan éltek a hercegek, milyen virágok nőttek melegházaikban. Magas leányhangja figyelmesen és lágyan csengett, kék szemei az asszony arcát súrolva az ablakra néztek, Natálja pedig varrása fölé hajolt és oly gondolatokba-merülten hallgatott, mint az az ember hallgat, aki egyedül van önmagával. Így üldögéltek egy-két órahosszat s szinte fel sem tekintettek egymásra; néha azonban Nyikíta kék szemeinek gyengéd melegével óvatosan és mintegy önkéntelenül átölelte sógornőjét és nagy kutyafülei észrevehetően kirózsaszínesedtek ilyenkor. Ez a simogató pillantás aztán arra készteti az asszonyt, hogy ő is sógorára nézzen és rámosolyogjon kegyes mosolyával, - azzal a különös mosollyal, amely olyan, mintha Nyikítának választ adna nyugtalanító érzéseire, majd sértődöttnek látszik s a fiú bűnösen süti le előtte szemeit.

Odakünn csobog és bugyborékol az eső, lemossa a nyár kifakult színeit; hallani Alekszéj kiáltozását, az udvar sarkában nemrég megláncolt medvebocs dörmögését, a lentörők pergését. Alekszéj nagy zajjal állít be a szobába, nedvesen, sárosan, tarkójára tolt sapkában, de mégis tavaszi napra emlékeztetőn; nevetgélve beszéli el, hogy Vjálov Tyihon baltával levágta egyik ujját.

- Azt állítja: véletlenül, de világos, hogy a katonáskodástól fél. Pedig én még katonának is szívesen felcsapnék, csakhogy innen elszabaduljak.

És homlokát ráncolva dörmögi, akár egy medvebocs:

- Minket is jól eldugtak az Isten háta mögé...

Azután követelőn nyújtja ki kezét:

- Adj tizenöt kopeket; bemegyek a városba.

- Minek?

- Semmi közöd hozzá, - s amikor távozik, orra alatt dúdolja:

Babájához megy a lány,
Friss lepényt visz szaporán.

- Még megjárhatja - mondja Natálja. - Barátnőim sűrűn látják együtt Orlóva Olgunykával, pedig az a lány csak tizenötödik évében van, anyátlan, apja korhely... - Nyikítának nem tetszik az asszony hangja: előbuggyanó bánatot, kicsorduló aggodalmat és némi irígységet hall ki belőle.

A púpos szótlanul néz ki az ablakon; a nedves levegőben fenyők himbálják mancsaikat és higanyszerű vízcsöppeket ráznak le zöld tűikről. A fenyőket ő ültette; az ő keze ültetett minden fát a ház körül...

Pjótr rosszkedvűen és fáradtan jön haza.

- Ideje, hogy teázzunk, Natálja.

- Még korán van.

- Ideje, ha mondom! - kiáltja a férj; mikor pedig felesége kimegy a szobából, leül helyére s ő is dohogni kezd, panaszosan:

- Az egész gépezet az én vállaimat nyomja. Forgok, akár egy kerék, de hogy hová lyukadok ki: nem tudom. Pedig ha nem úgy vág minden, amint kellene, lesz apától nemulass...

Nyikíta kíméletesen és tapintatosan Alekszéjről és Orlováról próbál beszélni, de fivére csak legyint, - nyilván nem is figyelt szavaira.

- Ugyan jókor hozakodsz nekem leányokkal elő! Hiszen feleségemet is csak éjjel, álomtól leragadó szemekkel látom; nappal pedig vak vagyok, akár egy fülesbagoly. Butaságok motoszkálnak a fejedben... - És fülcimpáját húzogatva óvatosan teszi hozzá:

- Nem nekünk való ez a gyár! Jobb lenne kimenni a steppére, földet vetni, parasztéletet élni. A hűhó kevesebb volna, de több lenne az értelme...

Artamónov Ilja vidám hangulatban, megfiatalodva érkezett vissza; szakállát megnyiratta, vállai még szélesebbre feszültek, szemei fényesebben csillogtak, az egész ember olyan volt, mint az újból kikovácsolt eke. nagyúrként végigheveredett a díványon és így mondta:

- Mindennek úgy kell mennie, mint a karikacsapás. Munka lesz elég; nektek is, gyerekeiteknek is és unokáitoknak is. Háromszáz évre. Nemzetgazdaságunk nagy díszévé kell válnia, ami tőlünk, Artamónovoktól kiindul!

Szemeivel megtapogatta menyét és rákiáltott:

- Dagadsz, Natálja? Ha fiút szülsz, szép ajándékot kapsz érte.

Este, amikor lefeküdni készültek, Natálja így szólt férjéhez:

- Apa kedves, amikor vidám.

Férje rásandított és mogorván felelte:

- Persze, hogy kedves; hiszen ajándékot ígért.

Két-három hét múlva azonban Artamónov szótlanná vált, gondolataiba merült; Natálja megkérdezte Nyikítát:

- Miért haragszik apa?

- Nem tudom. Nehéz őt kiismerni.

Ugyanaznap este, a teánál, Alekszéj egyszerre csak azt mondta határozott és nyugodt hangon:

- Apa, - adj be katonának.

- M-minek? - kérdezte Ilja akadozva.

- Nem akarok itt maradni...

- Menjetek ki! - parancsolta Artamónov gyermekeinek, de amikor Alekszéj is megindult az ajtó felé, rákiáltott:

- Te maradj, Aljóska!

Kezeit hátára tette és szemöldökeit rángatva végigmérte a legényt tetőtől talpáig és megszólalt:

- És én még azt hittem: ez az én sasom!

- Nem tudom megszokni ezt a fészket.

- Hazudsz. A te helyed itt van. Anyád nekem adott át, kényemre-kedvemre, - Menj!

Alekszéj lépett egyet, mint akinek lábai össze vannak kötözve, de nagybátyja megragadta vállainál.

- Nem így kellene beszélnem veled, - velem az én apám ököllel beszélt. Menj. - De ismét visszahívta és szigorúan hozzátette:

- Neked nagy embernek kell lenned, megértettél? A jövőben pedig ne halljak nyivákolást...

Mihelyt egyedül maradt, megállt az ablaknál, öklébe szorította szakállát és sokáig elnézte, hogyan hull a földre a szürke, nedves hó; mikor pedig olyan sötét lett odakünn, mint a pincében, bement a városba. Bajmakóva kapuja már zárva volt. Bekopogott az ablakon; Uljána maga nyitott neki ajtót és nehezteléssel kérdezte:

- Mi az, hogy ilyenkor jössz?

Feleletet nem adott, le sem vetkőzött, hanem egyenesen bement a szobába; földre dobta sapkáját, leült az asztal mellé, rátámaszkodott könyökeivel, szakállába fúrta ujjait és elmondta, mi volt Alekszéjjel.

- Idegen; nővérem egy úrral enyelgett, - meg is látszik rajta.

Az asszony megnézte, hogy jól vannak-e betéve a zsaluk, elfújta a gyertyát, - a szögletben, a szentképek előtt, ezüst tányérú kék mécses pislákolt.

- Házasítsd meg mielőbb; ezzel idekötöd, - vélte.

- Igen, ez a teendő. Csakhogy ez még nem minden. Pjótrban - nincs kezdeményezés, itt a bökkenő! Kezdeményezés nélkül pedig nincs se élet, se halál. Úgy dolgozik, mintha nem magának, hanem még mindig az uraságnak dolgozzék, mintha még mindig jobbágy volna; nem érez akaratot magában, - érted? Nyikítáról nem beszélek: nyomorék, csak kertek, virágok járnak a fejében. Azt vártam, hogy Alekszéjnek kedve lesz a vállalkozáshoz...

Bajmakóva igyekezett megnyugtatni:

- Korán az aggodalom. Légy türelemmel;csak lendüljön a kerék gyorsabb forgásba, elkapja és magával ragadja mindegyiküket.

Egymáshoz bújva éjfélig elbeszélgettek a szoba meleg csöndjében, - kékes fény ködös felhője remegett, félénk tűz-virág lobogott a sarokban. Artamónov a vállalkozási szellem hiányát panaszolta el gyermekeiben, de nem mentek ki a fejéből a polgárok sem:

- Önző emberek.

- Nem szívlelnek, mert sikered van; a sikerért csak mi, asszonyok szeretünk, de a te fajtádnak más ember sikere - szálka a szemében. - Bajmakóva Uljána tudta, mivel vigasztalja és nyugtassa meg Artamónovot, aki csak elégedetlenül krákogott, amikor a nő ezzel hozakodott elő:

- Én meg egytől félek halálosan: hogy teherbe esem tőled...

- Moszkvában csak úgy ég a munka! - mondta Ilja és felállt, miután az asszony megölelte. - Eh, ha te férfi lennél...

- Isten áldjon, drágám, menj!

A férfi erősen megcsókolta és elment.

... A vaj-héten Jerdánszkaja rongyokra tépett ruhában, agyba-főbe verve, eszméletlen állapotban hozta haza Alekszéjt egy szánkóban a városból. A javasasszony és Nyikíta sokáig dörzsölték testét vodkába áztatott reszelt tormával; a fiú csak sóhajtozott, de egyetlen szó sem hagyta el száját. Artamónov vadállatként szaladgált fel-alá, feltűrte is ismét letűrte ingujjait, fogait csikorgatta, mikor pedig Alekszéj magához tért, ráordított és öklét rázta:

- Ki bántott? Beszélj!

A fiú szánalmasan nyitotta fel dühtől égő, megdagadt szemeit és fulladozva, vért köpködve hörögte:

- Csak üss agyon...

Natálja rémületében hangosan felsírt, - apósa dobbantott rá lábával:

- Sicc! Kifelé!

Alekszéj fejéhez kapott kezeivel, mintha le akarná szakítani és tovább nyöszörgött:

- Jaj, a kezeim... jaj, a kezeim...

Azután szétvetette karjait, oldalára dűlt, kitátotta véres, hörgő száját és mozdulatlanná dermedt; az asztalon, az ágy mellett, egy gyertya pislogott, az alaktalanná vált testen árnyékok kúsztak, - úgy látszott, hogy Alekszéj mind jobban megfeketedik, felpuffad. Lábainál némán és lesújtva álltak fivérei, apja gyors léptekkel mérte a szobát és maga elé mormogta:

- Csak nem pusztul bele, mi?

Nyolc nap elteltével azonban Alekszéj felkelt, nyálasan köhécselt, vért köpött; sűrűn járt a fürdőbe, gőzölte magát, borsos vodkát ivott; szemeiben sötét, komor tűz lángolt fel és még szebbekké tette azokat. Nem akarta bevallani, hogy ki verte össze, de Jerdánszkaja kipuhatolta, hogy Barszkij Sztyepán, két tűzoltó és Voropónov mordvin cselédje hagyták helyben. Amikor Artamónov megkérdezte Alekszéjt: így van-e? - az ezt felelte:

- Nem tudom.

- Hazudsz.

- Nem láttam; hátulról valami kaftán-félét dobtak a fejemre.

- Valamit titkolsz előttem - találta el Artamónov; Alekszéj baljóslatúan lobogó szemekkel nézett arcába és így szólt:

- Leszek még egészséges!

- Egyél többet! - tanácsolta az apa és szakállába dünnyögte: - Ilyesmiért a vörös kakast kellene rájuk ereszteni, hogy megperzseljék mancsukat...

Még figyelmesebb, durván gyengéd lett Alekszéjhez és tüntetően dolgozott, nem titkolva célját: szenvedélyt éleszteni fel gyermekeiben a munka iránt.

- Tegyetek meg mindent, ne fanyalogjatok semmitől! - oktatta a fiúkat és sok olyat tett, amit nem kellett volna magának tennie, vadállati, éleslátó ügyességről téve mindenütt tanúságot, - e képessége alapján pontosan meg tudta állapítani, hol a legkonokabb az ellenállás az erővel szemben és hogyan lehet azt a legkönnyebben legyőzni.

Menye terhessége természetellenesen sokáig húzódott, mikor pedig Natálja két napi kínlódás után leánygyermeknek adott életet, Artamónov csalódottan mondta:

- Hát ez meg micsoda...

- Adj hálát Istennek kegyéért, - tanácsolta Uljána szigorúan, - ma van Lentermelő Jeléna napja.

- Valóban?

Felkapta a templomi naptárt, megnézte és gyerekesen megörült:

- Vezess leányodhoz!

Letett menye mellére egy rubinköves fülbevalót és öt aranyat és felkiáltott:

- Vedd! Ha nem is legényt szültél, derék menyecske vagy!

És megkérdezte Pjótrt:

- No, te harcsa, örülsz? Én örültem, amikor te megszülettél!

Pjótr ijedten nézett felesége vértelen, megkínzott, csaknem ismeretlen arcába; az asszony fáradt szemei fekete gödrökbe zuhantak és úgy tekintettek onnan az emberekre és tárgyakra, mintha valami régen elfelejtettre emlékeznének vissza; nyelvét lassan mozgatva, véresre harapott ajkait nyaldosta.

- Miért hallgat? - kérdezte Pjótr anyósát.

- Eleget kiáltozott, - magyarázta meg Uljána és kituszkolta a szobából.

Kétszer huszonnégy órán keresztül, éjjel és nappal hallgatta felesége jajveszékelését; kezdetben sajnálta, félt, hogy meghal, de a sikoltozás csakhamar süketté tette, az egész ház sürgés-forgása eltompította: kifáradt félni is, sajnálkozni is. Csak arra vágyott, hogy minél messzebbre futhasson, ahová nem ér el felesége nyögése; de nem sikerült elbújnia előle: a nyöszörgés ott rezgett valahol fejében és szokatlan gondolatokat ébresztett benne. És mindenütt, bárhova is ment, ott látta Nyikítát, baltával vagy vaslapáttal kezében; a púpos vágott, faragott, gödröket ásott, egy vakondok nesztelen futásával ide-oda futkározott; úgy látszott, hogy körben szalad, azért is botlik mindenütt az ember útjába.

- Talán nem tud megszülni, - mondta Pjótr fivérének; a púpos betaszította a lapátot a homokba és megkérdezte:

- Hát a bába mit mond?

- Vigasztal. Igérget. Te miért remegsz?

- Fájnak a fogaim.

Este, a szülés napján, a ház előtt üldögélt Nyikítával és Tyihonnal és gondolataiba merülten mosolyogva, beszélte el:

- Anyósom karjaimba tette a gyereket, én meg örömömben még csak súlyát sem éreztem: majdnem a mennyezetig dobtam fel a lányt. Nehéz megérteni: ilyen apróság és mekkora kínokat okoz...

Vjálov Tyihon pofacsontját vakargatta és szokott nyugodt hangján megszólalt:

- Minden emberi kín apróságból ered.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Nyikíta szigorúan; Tyihon pedig ásított és közönyösen felelte:

- Hát - csak úgy, valahogy...

A házból vacsorára hívtak.

A gyermek születésekor fejlett és nehéz volt, de öt hónap múlva széngázmérgezésben meghalt; anyja, aki szintén széngázmérgezést kapott, majdnem együtt halt vele.

- Ugyan, ne bánkódj! - vigasztalta Pjótrt apja a temetőben. - Majd szül egy másikat. Nekünk meg most már sírunk is van itt, - mélyen kidobtuk a horgonyt. Veled - a tied, alattad - a tied, a földön - a tied és a föld alatt - a tied: ez az, ami helyéhez erősíti az embert.

Pjótr feleségét nézte és bólintott; az asszony esetlenül meggörbítette hátát és lábai elé, a kis halomra meredt, amelyen Nyikíta szorgalmasan dolgozott ásójával. Natálja oly görcsös gyorsasággal törölte le arcáról a könnyeket, mintha attól félne, hogy megégeti ujjait megdagadt, vörös orrán és maga elé suttogott:

- Istenem, Istenem...

Alekszéj ide-oda járkált a keresztek között és a felírásokat olvasgatta; megsoványodott és öregebbnek látszott koránál. Nem-paraszt arca, amelyet egészen benőtt a sötét szakáll, mintha megperzselődött, befüstölődött volna; a fekete szemöldökök alá bemélyedő vakmerő szemek mindenkire ellenségesen néztek; színtelen hangon, fennhéjázóan s mintegy szántszándékkal orra alatt beszélt és amikor valaki megkérdezte, mit mond, felrikácsolt:

- Nem érted?

És káromkodott. Viselkedése fivéreivel szemben durva és gúnyos lett; Natáljára többször rákiáltott, mint egy munkásnőre, mikor pedig Nyikíta szemére hányta:

- Ok nélkül sérted meg Natasát, - így felelt:

- Beteg ember vagyok.

- Natálja szelíd.

- Tűrjön hát valamicskét.

Alexéj gyakran emlegette, hogy beteg és minden alkalommal csaknem büszkeséggel, mintha betegsége érdem lenne, amely megkülönbözteti másoktól.

Amikor a temetőből hazafelé indult nagybátyjával, azt mondta neki:

- Saját temetőt kellene építenünk; emezekkel itt még holtunkban is szégyenletes lenne együttfeküdni.

Artamónov elmosolyodott.

- Megcsináljuk. Mindenünk lesz: templomunk, temetőnk, iskolánk, kórházunk, - várj csak!

Amint a Vataraksán átvezető hídon mentek keresztül, egy koldus-külsejű embert láttak a karfába kapaszkodni, aki kivörösödött, elnyűtt munkakabátjában elkorhelyesedett hivatalnokra hasonlított. Hervadt arcában, amely borotvált ősz sörtével volt benőve, szőrös ajkak mozogtak és látni engedték fekete fogai szilánkjait; apró, nedves szemei zavartan fénylettek. Artamónov elfordult, kiköpött, de amikor észrevette, hogy Alekszéj szokatlanul udvariasan biccent a rongyos felé, megkérdezte:

- Hát ez kicsoda?

- Orlov, órásmester.

- Mindjárt látni is, hogy Orlov. [*]

- Okos ember -mondta Alexéj állhatatosan, - belehajszolták az ivásba...

Artamónov unokaöccsére sandított és hallgatott.

Száraz és tikkasztó nyár következett. Az Oka túlsó partján erdők égtek; nappal opálszínű, maró füstfelhő feküdt a földre, éjjel a kopár hold kellemetlenül vöröslött, a csillagok a ködben elvesztették sugaraikat és rézszög-fejekként meredeztek, a folyó vize, amint a zavaros eget visszatükrözte, hideg, sűrű, földalatti füst-pataknak látszott.

Artamónov, aki fulladozott a perzselő hőségben, vacsora után a kertben a jávorok félgyűrűjében itta teáját; a fák jól hajtottak, de ölelkező lombkoronáik buja sapkái sem tudtak hűs helyet adni ezen a ködös éjszakán. Tücskök cirpeltek, vaspáncélú szarvasbogarak búgtak, a szamovár szűkölt. Natálja kigombolta blúza felső gombjait és némán öntötte be a teát; keblén a bőr melegszínű volt, akár a tejszín-vaj; a púpos lehajtott fejjel ült és vesszőket hántott madár-kalitkákhoz; Pjótr fülcimpáit húzogatta és halkan beszélt:

- Káros az embereket ingerelni, pedig apa ingerkedik.

Alekszéj szárazon köhécselve a város felé tekintgetett és nyakát nyújtogatta, mintha várt volna valamit.

A városban fájdalmasan megkondult egy harang.

- Vészjel? Tűz? - kérdezte Alekszéj, homlokához szorítva tenyerét és egész testével figyelt.

- Mi lelt? Az órát üti a harangozó.

Alekszéj felállt és kiment; rövid csend támadt, majd Nyikíta megszólalt:

- Állandóan tűzvészről képzelődik.

- Rosszindulatú lett, - jegyezte meg Natálja óvatosan. - Pedig mennyi vidámság volt benne...

Pjótr, mint legidősebbhez illik, szigorú hangon fedte meg fivérét és feleségét:

- Bután bántok vele mindketten; sérti őt szánakozásotok. Feküdjünk le, Natálja.

Bementek szobájukba. A púpos utánuk nézett, aztán ő is felállt és a lugas felé indult, ahol a szénán vetett magának ágyat; a küszöbön leült. A lugas gyeptéglákkal kirakott dombon állt; a kerítésen át látni lehetett róla a város sötét ház-nyáját, amely felett templomtornyok és a tűzoltó-kilátó vigyáztak. A szolgáló leszedte az asztalt; a csészék összecsörrentek. A kerítés mellett takácsok mentek el; az egyik egy rudat cipelt, a másik vasvödörrel csörömpölt, a harmadik szikrákat csiholt ki tűzkőből taplóra, hogy pipára gyújtson. A kutya felvakkantott; Vjálov Tyihon nyugodt hangja törte meg a némaságot:

- Ki az?

A csönd, mint a dob-bőr, szorosan kifeszült a föld felett; bántó-élesen visszahangzott benne még a homok gyenge ropogása is a takácsok lábai alatt. Nyikítának nagyon tetszett az éjszakák hangtalansága. Minél teljesebb volt a némaság, annál jobban tudta összepontosítani képzelőtehetségét Natáliára, annál ragyogóbban fénylettek számára a mindig kissé ijedt, vagy csodálkozó, kedves szemek. És könnyű volt kigondolnia a legkülönbözőbb szerencsés véletleneket: felbecsülhetetlen értékű elrejtett kincsre bukkant, odaadta Pjótrnak, Pjótr pedig odaadta Natáliának. Vagy: rablók törnek rájuk és ő oly rendkívüli hőstetteket visz végbe, hogy apja és fivére önként adják neki Natálját jutalmul. Betegség harapózott el; utána csak ketten maradtak életben az egész családból: ő és Natálja s akkor megmutatná az asszonynak, hogy boldogsága az ő lelkében rejtőzik.

Már éjfél után járt az idő, amikor észrevette, hogy mozdulatlan kert-felhők egyike megelevenedik és a város ház-nyája felett lassan felemelkedik az ég sötétszürke homályába; a felhő alulról csakhamar bíborszínben világosodott meg, és Nyikíta tudatára ébredt, hogy tűz van. Szaladni kezdett a ház felé; az udvaron meglátta Alekszéjt, amint a létrán gyorsan felkúszik a hombár tetejére.

- Tűz van, - kiáltott a púpos; fivére tovább kúszott és visszaszólt:

- Tudom. És aztán?

- Vártad, - jutott Nyikíta eszébe és meghökkenve állt meg az udvar közepén.

- Hát vártam! És aztán? Ilyen szárazságban mindig vannak tüzek.

- Fel kell kelteni a takácsokat... - de Tyihon már megelőzte és a munkások vidám kurjongatással szaladtak egymásután a folyó felé.

- Mássz fel ide hozzám, - ajánlotta Alekszéj, aki lovagolva ült a tetőgerincen; a púpos engedelmesen utánakúszott és megszólalt:

- Csak Natasa meg ne ijedjen.

- Hát attól nem félsz, hogy Pjótr még egy púpot ver rád?

- Miért? - kérdezte halkan Nyikíta és ezt hallotta:

- Ne nyeld el a feleségét szemeiddel.

A púpos sokáig nem tudott felelni; úgy tetszett neki, hogy lefelé csúszik a tetőről és tüstént leesik, lezuhan a földre.

- Mit beszélsz? Hova gondolsz? - motyogta.

- Na jól van, jól van! Hiszen látok... De ne félj, - felelte fivére oly vidáman, mint ahogy már régen nem beszélt; csak nézte tenyere alól, hogyan törnek a lobogó, vastag tűzlángok a csönd ellen s hozzák azt tompa búgásba; aztán élénken folytatta:

- Barszkijéknál ég. Húsz hordó kátrány áll az udvarukban. A szomszéd házakra nem csap át a tűz; kertek vannak közben.

- Menekülnöm kell innen, - gondolta magában Nyikíta és a távolba, a sötétségbe meredt, melyet a tűz foszlányokká tépett; - a vöröses levegőben vasból kikovácsolt fák álltak, a vöröses földön játékszerűen apró emberek nyüzsögtek és futkároztak és vékony, hosszú csáklyákat döfködtek a zsarátnokok közé.

- Jól ég, - mondta dicsérően Alekszéj.

- Kolostorba megyek. Mi mást tehetnék?

Az udvaron álmosan és dühösen dörmögött Pjótr, Vjálov Tyihon szavai lustán úsztak válaszul s akárcsak képkeretben, a ház ablakában állott, sűrűn vetve magára keresztet, Natálja.

Nyikíta addig ült a tetőn, míg a tűzvész helyén a fekete kémény-oszlopok körül, szénrakás csillogott fel aranyként. Azután lemászott, kiment az udvarból és beleütközött az apjába, aki vizesen, kormosan, hajadonfővel és rongyokra szakadt pagyovkában jött vissza Barszkijék házától.

- Hová? - kiáltotta rá szokatlanul hevesen Ilja és belökte Nyikítát az udvarba; amikor pedig meglátta a tetőn Alekszéj fehér alakját, magánkívül ordította:

- Hát te mit keresel ott? Mássz le! Vigyázhatnál, bolond, az egészségedre...

Nyikíta bement a kertbe, leült egy padra apja szobájának ablaka alatt és csakhamar erős ajtócsapás és egy halk, tompa kérdés ütötte meg füleit:

- Veszted akarod? Engem meg gyalázatba dönteni, mi? Megöllek...

Alekszéj rikácsolva felelt:

- Magad adtad a tanácsot.

- Hallgass! Adj hálát Istennek, hogy az a naplopó nem tud beszélni...

Nyikíta felállt és lábujjhegyen a kert végébe, a lugasba sietett.

Reggel, a teánál, az apa elmondta:

- Gyújtogatás; a tettes, mint kitűnt, az a részeges órásmester. Agyba-főbe verték, valószínűleg belehal. Azt rebesgetik, hogy Barszkij tette tönkre, meg aztán fiára, Sztyepkára is haragudott... Homályos ügy.

Alekszéj nyugodtan tovább itta tejét; Nyikíta érezte, hogy kezei remegni kezdenek, térdei közé dugta és erősen összeszorította őket. Apja észrevette mozdulatát és megkérdezte:

- Hát te miért gubbasztasz?

- Rosszul érzem magam.

- Mindnyájan rosszul vagytok. Csak én vagyok egészséges...

Dühösen eltolta magától még félig tele teáspoharát és elment.

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Folyt. köz.)

 

[*] Gúnyos célzás; orjol = sas, Orlov: Sas (vezetéknév). - a ford. megj.